A polgári középosztályunk és „kulákságunk” ellen szervezett osztályharc első átfogó, országos hadművelete 1950. június 23-án, a kora hajnali órákban indult útjára. Nem véletlen, hogy ezt a középosztály ellen, a polgárság és a parasztság gerincét adó réteg ellen indították. A párt vezetői előre megtervezett stratégiával jöttek birtokba venni az országot, így azt a réteget vették célba, amelyet veszélyesnek ítéltek. A hatás, amit ez a titokban előkészített, váratlan akció kiváltott, az egész társadalmat ledöbbentette és megfélemlítette.
A begyűjtés megkezdődött: az ismert gazdacsaládokat, vendéglősöket, kereskedőket, iparosokat szinte egyszerre emelték ki egy-egy körzetből, és távolították el őket otthonaikból. Személyenként csak egy-egy húszkilós csomagot készíthettek össze, amibe minden szükséges dolgot bele kellett kényszeríteni. Majd a kirendelt fogat a legközelebbi vasútállomásra szállította a kijelölt családot, akiket rendőri kíséret mellett vezettek fel, nehogy valaki is megszökhessen.
Csak a vasútállomáson döbbentünk rá arra, hogy ez egy szervezett akció, mert a szomszéd falvakból is szállingózni kezdtek a családokat szállító szekerek. Ott marhavagonokba tereltek bennünket, majd amikor a vagonok megteltek, útnak indították a szerelvényt. Nekünk a vagonokban fogalmunk sem volt arról, hogy hová visznek minket, mi vár ránk, mi az elképzelés velünk kapcsolatban. Megalázó és megdöbbentő volt, ahogy otthonainkból csak úgy, bírósági végzés nélkül, pártutasításra, minden értéket, jószágot hátrahagyva kitoloncoltak bennünket.
A kényszereltávolítást a tanácsházán, a tanácselnökkel közöltették édesapámmal, akit két rendőr puskával kísért oda, míg miránk, beteg édesanyámra, bátyámék szüleimnél lévő másfél éves kisfiára és rám – aki csak a kötelező nyári gyakorlat előtt ugrottam haza pár napra – két másik rendőr tartotta a fegyvert. A vasútállomáson édesanyám többször rosszul lett, úgyhogy orvost kellett hívni hozzá, mert nem engedték kórházba szállítani. A zűrzavar egyedül arra jó volt, hogy a bátyámék kisfiát sikerült egy ismerősnek átjátszani, aki azonnal el is tűnt vele.
Ezzel a kitoloncolássorozattal, a családi otthonok feldúlásával, a hortobágyi kényszermunkatáborok létrehozásával vette kezdetét a magyar történelem egyik legsötétebb korszaka, amely belülről kezdte feldarabolni és megosztani az országot. A jelszó „a nép ellenségeivel” való leszámolás volt. Azokkal, akik családjukért tevékenykedve próbálták helyrehozni a háború és az azt követő időszak súlyos anyagi és lelki kárait. Mivel ők arra törekedtek, hogy a maguk módján helyre rakják felbolygatott környezetüket, evvel az akcióval, rajtuk keresztül tudatták az ország népével, hogy itt egy egészen más világ következik. Így lett megbélyegezve a városi „osztályellenség”, amelyet félre kell állítani az útból, mert úgymond akadályozza – ahogy akkor mondták: szabotálja – a rendszer kibontakozását. A falvakban pedig a kulák vált ellenséggé, mert benne látták a falu szocialista átalakításának legfőbb akadályát. Noha végig azt hangoztatták, hogy a családok sorsáról a lakóhelyükön tanúsított magatartásuk alapján döntenek, a tények azt mutatják, hogy az értékelést kizárólag az vezérelte, kinek mije volt.
Annak felmérését, hogy az egyes településekről kiket távolítsanak el, az ÁVH intézte. Ezt, hogy minél pontosabb legyen, körzetesítve végezték. Baranya megyében mindez a később közkedvelt humoristaként ismertté vált Komlós János ÁVH-s őrnagy irányításával történt. A Hortobágyon összesen tizenkét kényszermunkatábort létesítettek, de nem egyszerre, hanem egymás után, beosztva, hogy a népet ezzel is állandó rettegésben tarthassák. 1950-ben alakították ki az árkusi, borzas-mihályhalmi, Kónya-tanyai, Lenin-tanyai, kócspusztai, Erzsébet-tanyai és kormópusztai táborokat. 1951-ben hozták létre az ebesi, elepi és tedeji táborokat, 1952-ben pedig megalakult a Borsós I–II. és a László-majori tábor. Az érkezők elhelyezésére a kijelölt gazdaságok nem voltak felkészülve. Volt néhány, ahol az idénymunkások részére már korábban felállítottak néhány barakkot, de a legtöbb helyen az üzemben lévő istállókból kellett gyorsan kiterelni az állatokat, hogy legyen hová „bealmozni” a megérkezett családokat.
Az első begyűjtések a határsávokban kezdődtek, és Soprontól Vas megyén, Zalán, Somogyon, Baranyán, Bács-Kiskunon át Csongrádig tartottak. A kívülről érkező bírálatokra az volt a válasz, hogy „Nem személyek ellen viselünk hadat, a burzsoáziát mint osztályt irtjuk és semmisítjük meg.” A későbbi felmérések azt mutatják, hogy hazánkban – a körzetektől-tájaktól befolyásolva – minden harmadik-negyedik család valamilyen módon érintettnek volt minősíthető. Ha utólag értékelünk, akkor a bírálatokra adott válasz meg is valósult: a megsemmisített burzsoázia helyét ma már a régi pártelit és utódaik foglalják el. A kérdés csupán annyi, hogy ez miként és milyen áron történt? Kik és hogyan fizették meg ennek a „cserének” az árát? Válasz azonban azóta sincs ezekre a kérdésekre.
A történtek arra utalnak, hogy az aktuális ellenségképet minden diktatúra jól tudta a saját speciális céljaira alkalmazni. Ugyanakkor ha az utólagos értékelést nézzük, meglehetősen felemás képet kapunk. Az egyik diktatúra a legapróbb részletekig fel lett tárva, fel lett dolgozva, míg a másikról sajnos ma is részleges a tudásunk – különösen a későbbi generációké. Pedig mindez itt, nálunk, a saját pártelitünk elgondolásai alapján történt. Míg a nácizmus bűneinek számonkérése teljesen logikus elvárás volt, addig a hazai proletárdiktatúra tetteivel való szembesítés máig nem történt meg. Holott a párt és az állam összefonódása itt is éppen úgy megvalósult, mint a másik diktatúra esetében, hiszen az egész rendszer működése erre volt felépítve. Senki sem vitatja a zsidóság tragédiáját, de ettől még a kommunista diktatúra szörnyűségei sem lettek kisebbek. Ráadásul ezek az előbb említett bűnöket követően történhettek meg! Ami éppen ezért nem feleslegessé, hanem még inkább szükségessé teszi a hosszú évtizedek óta rejtegetett titkok feltárását.
Nálunk ez a kép hiányos, mert az igazságszolgáltatás a rendszerváltás után huszonöt évvel sem volt képes egy jottányit sem előrelépni. Egyetlen bírósági felelősségre vonás van terítéken, a Biszku-ügy, amelynek megoldását sajnos csak a közvélemény várja és sürgeti. Talán ezen a téren is akadna némi elgondolkodni-, mérlegelni- és értékelnivalójuk az illetékeseknek. Az eddigi ügykezelés, az irattárak érintetlensége és feldolgozatlansága már önmagában is jelzi, hogy igazságügyi szerveinket mennyire nem érdekelte e korszak otthonaikból ítélet nélkül elűzött, vagyonukból kiforgatott, megbélyegzett családjainak tragédiája.
Ez azért is különös, mert jogállamiságunk – ha jól gondolom – már nem gördíthetne ez elé akadályokat; ha mégis vannak ilyenek, azok kizárólag egyéni vagy szűkebb csoportérdekekhez kapcsolódhatnak. Éppen ezért itt lenne az ideje, hogy a történtek feltárása végre elkezdődhessen, illetve revízió alá kerülhessen! Jó lenne végre megtudni, vajon miért a törvénytelenségek résztvevői kaptak nagyobb lehetőséget az igazságszolgáltatás eljárásai során, hogy megtarthassák ki tudja milyen módon szerzett javaikat? Ugyanakkor a meghurcoltaknak, a kifosztottaknak többnyire még egy vigasztaló, emberi szó sem jutott szenvedéseik enyhítésére. Pedig ha számba vesszük az adatokat, több tízezer családot fosztottak meg becsületüktől és értékeiktől, tettek tönkre emberi és anyagi szempontból ezek a politikai célú rendelkezések. A kártalanításukkal foglalkozó igazságtételi törvényt hiába fogadta el az Országgyűlés, a legfelsőbb szinten ezt elutasították. Újabb jogi megméretésre azóta nem került, sőt nem is kerülhetett sor, mert az időközben lezajlott privatizációs folyamatok ezt az utat végképp ki-, illetve lezárták.
Ahogy az ország egésze, úgy a kitelepítettek és leszármazottaik is szegényen és pőrén kerültek ki ebből az egyeseknek hatalmas üzleti sikereket hozó átalakulásból. Az a tény, hogy senki sem volt köteles számot adni arról, mit tett az ötvenes-hatvanas években, elég volt ahhoz, a folyamatok vakvágányra fussanak. Az, hogy az a pártelit, amely egy diktatúrában bármit megtehetett a neki kiszolgáltatottakkal, nem részesült semmiféle számonkérésben, olyan üzenet volt a jövő számára, amelynek a következményeit máig tartóan, keservesen meg kellett szenvednie az országnak. Mindez a mi bőrünkre ment, nem pedig azokéra, akik arcátlanul semmibe veszik az igazságot, és gátlástalanul félrevezetik a megtéveszthető, a valós helyzetet nem ismerő embereket.
Akik ebből a múltból sem hajlandók okulni, azok nem is érdemelnek mást. Mert ne feledjük, a mindennapi élet problémái a múltban gyökereznek. E bűnök feltárása, valódi megismerése nélkül nem tudjuk stabilizálni a jelent, az mindig ingatag alapokon fog állni.
A szerző volt kitelepített.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
