A Magyar Tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-jén bukott meg politikailag, miután július 30-án katonai vereséget szenvedett a román csapatoktól. Aki nem foglalkozik behatóbban a történelemmel, annak az ezt követő időszakból leginkább Horthy Miklós fővezér november 16-ai budapesti bevonulása majd kormányzóvá választása lehet ismerős. Az, hogy a két dátum között, és főleg a kommün bukása utáni héten mi történt, már keveseknek mond valamit, pedig finoman szólva is kalandos körülmények között alakult át a magyar közélet. Azt pedig még a vájt fülű történészek közül is csak kevesen tudják, hogy kik voltak az állítólagos „románvezetők”.
A kérészéletű „szakszervezeti” kormány
Az 1919. augusztus 1-jén, rögtön Kun Béláék lemond(at)ása után Peidl Gyula szakszervezeti vezető elnökletével megalakult, úgynevezett „szakszervezeti” kormány megítélésében a mai napig vannak fehér foltok.
A tizenkét tagú kabinetet olyan „centrista és jobboldali” szociáldemokratákként szokás számon tartani, „akik a proletárdiktatúra idején nem vagy alig kompromittálódtak”, ám ez a kép nem teljesen helytálló. A kommunista és a rendszerváltás utáni történetírás egy része hiába próbálja úgy beállítani Peidlék tevékenységét, mint akik gőzerővel álltak neki a Tanácsköztársaság „vívmányainak” lebontásához, a korabeli közvélemény nem alaptalanul volt bizalmatlan az új vezetéssel szemben és nem véletlenül látta bennük a korábbi kommunista hatalom meghosszabbított kezét.
A Peidl-kormány tagjai (keretes):
Peidl Gyula miniszterelnök,
Peyer Károly belügyminiszter,
Ágoston Péter külügyminiszter,
Miákits Ferenc pénzügyminiszter,
Garami Ernő igazságügy-miniszter,
Haubrich József honvédelmi miniszter,
Garbai Sándor vallás- és közoktatásügyi miniszter,
Takács József földművelésügyi miniszter,
Dovcsák Antal kereskedelemügyi miniszter,
Knaller Győző tárca nélküli (nemzetiségi) miniszter,
Szabó Imre tárca nélküli (népjóléti és munkaügyi) miniszter,
Knittelhoffer Ferenc tárca nélküli (közélelmezési) miniszter.
A kormányban Ágoston Péter, Dovcsák Antal, Garbai Sándor és Haubrich József személyében eleve pozíciót kapott négy korábbi népbiztos, de soraiban találjuk Garbai Sándort, a Forradalmi Kormányzótanács (a Tanácsköztársaság legfőbb végrehajtó testülete) volt elnökét is, illetve bécsi követként legfőbb külpolitikai kapcsolattartója továbbra is a volt hadügyi államtitkár, a Vörös Hadsereg volt főparancsnoka Böhm Vilmos volt.
Ezek mind-mind a hatalomátmentés és valamiféle folytonosság kialakításának legnyilvánvalóbb jelei voltak.
Akárcsak az, hogy az antant budapesti képviselői is szocialistaként kezelték a kormányt, de a későbbi kommunista emlékezetpolitika is sokáig a kommün szerves részeként beszélt a Peidl-kormányról. Ezzel csak azt követően hagytak föl a marxista történetírók, miután a Horthy-rendszer további befeketítésére kapóra jött a két politikai alakulat „vegytiszta” elkülönítése, amivel rá lehetett húzni az ellenforradalmi berendezkedésre, hogy egy „demokratikus” kormányt buktatott meg, holott ez nem így volt.
Ezen a kabinet látszólag kommunistaellenes intézkedéssorozata sem nagyon változtat, hiszen az olyan lépések, mint a proletárdiktatúrától való elhatárolódás, az ellenforradalmárként vagy politikai túszként letartóztatott foglyok szabadon bocsájtása, a vörösőrség és a forradalmi törvényszékek megszüntetése vagy az ipari és kereskedelmi vállalatok államosításának érvénytelenítése nem jelentette a régi rend helyreállítását. Annál is inkább, mivel Peidlék hivatalosan Károlyi Mihály népköztársaságát állították vissza, bár ennek országosan szinte semmiféle érvényt nem tudtak szerezni.
A közvélemény szemében pedig teljesen mindegy volt, milyen intézkedéseket hoznak, a proletárdiktatúra rémuralmával torkig levő legkülönfélébb társadalmi osztályok tényként kezelték, hogy a Peidl-kormány csak azért alakult, hogy egérutat biztosíthasson az Ausztriába menekülő kommunista népbiztosoknak. Ez annyiban igaz is volt, hogy a kormány tényleg nem igyekezett hátráltatni Kun Béláék menekülését, ám ebben az is közrejátszott, hogy Guido Romanelli ezredes, a budapesti antant-misszió vezetője, a június 24-ei ellenforradalmárok megmentője, az antant nevében ragaszkodott hozzá, hogy az Ausztriába menekülő kommunista népbiztosoknak és családjaiknak ne essen bántódása (Romanelli alapvetően véget akart vetni annak, hogy a magyarok ideológiai okokból gyilkolják egymást, történjen ez bármelyik világnézet ürügyén).
A széles tömegek szemében tehát az elszámoltatás aktív akadályozása és az egy nappal azelőtt még a kommunistákkal parolázó, a terror gépezetét olajozó figurák jelenléte eleve ellenszenvessé tette Peidl Gyula alakulatát. Az ellenszenv pedig hamarosan tettekbe fordult.
Államcsíny készül
A június 24-ei budapesti ellenforradalmi kísérlet kudarca után jelentősebb fegyveres puccs már nem tört ki a Tanácsköztársaság ellen. A különféle ellenforradalmi csoportok egy ideig továbbra is egymástól elszigetelten működtek, ám júliusban – a Vörös Hadsereg egyre nyilvánvalóbb kivérzésével – ez a helyzet megváltozott:
Budapesten egyre több kört egyesített és egyre nagyobb befolyásra tett szert az a csoport, amely később Fehér Ház Bajtársi Egyesületként vonult be a történelembe.
A társaság fő szervezői dr. Csilléry András fogorvos és Bleyer Jakab egyetemi tanár voltak.
Hamarosan többek között olyan ismert közéleti és katonai személyiségek csatlakoztak hozzájuk, mint a Károlyi– és a Berinkey-kormányokban szerepet vállaló, ám azt követően ellenforradalmi vezérré vált Friedrich István, a szolnoki vörös hadtestet parancsnokoló Werth Henrik alezredes, Berentés László postahivatalnok, Pekár Gyula és Kádár Lehel írók, Csengery Géza hajóskapitány, Garay József rendőrfelügyelő és Schnetzer Ferenc tábornok.
Friedrich István politikai programja/követelései:
1. A nemzetgyűlés összehívásáig József főherceg kormányzása alatt egy polgárokból, munkásokból és földművesekből álló minisztérium vezeti az ügyeket.
2. A hadügyminisztérium mellett rendőrminisztérium működik. Követeli a csendőrség és rendőrség államosítását az egész ország területén.
3. Abszolút sajtószabadság, újságírói kamarával.
4. Valamennyi magyar egyesület feloszlatása. Egyesületek csak az új kormány engedélyével kezdhetik meg működésűket.
5. Abszolút polgári szabadság, a Magyarországon való lakhatás azonban arcképes engedélyhez legyen kötve.
Az ellenforradalmi előkészületek már augusztus 1-jén megindultak; a cél az volt, hogy meggátolják az új rezsim kiépülését, és keresztény-nemzeti alapon szervezzék újra a magyar államot, minden társadalmi osztály részvételével. A szervezőknek sietniük kellett, mert Böhm és Peidl lehallgatott telefonbeszélgetéséből kiderült, hogy az antant már fontolgatta a kormány hivatalos elismerését:
„Vegyetek be négy burzsujt és két parasztot, akkor az entente feltétlenül elismer benneteket és ezzel a helyzet a mi javunkra is meg van oldva”
– fogalmazott a bécsi követté avanzsált hadügyi népbiztos.
Másnapra már komoly tömegtüntetést szerveztek a Peidl-kormány hivatalba lépése ellen, hiába tiltotta meg rendeletben Haubrich a gyülekezést. A minisztériumokban szintén akcióba léptek a megfelelő emberek, így a hivatalnokok hamarosan megtagadták az új kabinetnek való engedelmességet, és elkezdték kihajigálni a népbiztosok kreatúráit. Hamarosan a nemzeti színű zászlók is megjelentek a diktatúra vörös rongyainak helyén, és úgy látszott, hogy a budapesti polgárság végre képes lesz aktivizálni magát, és közéleti szerepet vállalni.
Közben a román hadsereg egyre csak közeledett Budapest felé, Friedrichék pedig szükségesnek tartották, hogy még a megszállás előtt elkergessék a kormányt. Kádár Lehel visszaemlékezésében így ír az ezzel kapcsolatos közhangulatról:
„Nehéz megállapítani, mi volt az uralkodó érzés: az öröm, avagy a fájdalom. A két érzés csatázott egymással. Kétségtelen, hogy mindenki örült annak, hogy megbukott a kommün, azonban az igaz magyarok érezték, hogy mit jelent az oláh történelemnek Magyarország fővárosának megszállása és mekkora megaláztatás ez a büszke magyar katonafajtának. Az ősi ellenség, mely nyíltan sohasem állotta meg helyét, most kihasználja az aléltség állapotát és belegázol a magyarságba. Ami balkáni álom volt, megvalósult, fegyveres dorobáncok közeledtek Budapest felé. Haubrichék azzal hitegették a közvéleményt, hogy az oláhok meg fognak állani a főváros alatt, azonban az oláh hadvezetőség egyáltalán nem is tárgyalt velük. Még augusztus negyedikén este hamis proklamációk jelentek meg a városban, hogy az ellenséges erők megelégszenek a szomszédos falvak megszállásával, azonban nincs eszükágában sem bevonulni.”
A szervezet képviselői augusztus 4-én már a Bristol szállóban tanácskoztak (a bajtársi egyesület később valószínűleg erről a fehér színű épületről kapta a nevét, ami meglehetősen ironikus, mivel a második világháború után elpusztult szálloda a Hungária szálló, a volt Szovjetház közvetlen szomszédságában állt), és elhatározták, hogy céljaik legitimációjához és a politikai hatalom stabilizációja érdekében felkérik az ekkor épp Alcsúton, kvázi belső száműzetésben élő József főherceget kormányzónak.
József főherceg – aki már 1918 decembere óta kapcsolatban volt Friedrich-hel – Budapestre utazott és el is fogadta a felkérést, egy későbbi nyilatkozata szerint azzal a feltétellel, hogy
„olyan kormányt állítok össze, amelyben a lakosság minden rétege képviselve van és a legdemokratikusabb alapon készíti elő a nemzetgyűlési választásokat. Hangsúlyoztam továbbá, hogy abban a pillanatban, amikor ezt biztosítva látom, visszavonulok, és nem kötelezhetem magamat másra, mint a rend fenntartására, hogy szegény, boldogtalan hazánkat kivezessem a káoszból.”
Augusztus 4-én a román előőrsök elérték Budapestet, 5-én pedig, Peidlék minden tiltakozása, és annak ellenére, hogy ezt az antant állítólag megtiltotta számukra, a teljes fővárost megszállták. Ekkor még a vörösőrség, a szakszervezetek és a munkásszázadok is fegyverben álltak, de komolyabb összetűzésre nem került sor a megszállókkal.
A közrend helyreállítása érdekében elkezdték újjászervezni a régi rendőrséget, melynek főkapitányává Peidlék a Károlyi alatt szolgálatot teljesítő, egyébként a júniusi ellenforradalomban aktívan részt vevő Dietz Károlyt tették meg. Friedrichék azonban nem bíztak Dietzben, helyette inkább Garay József rendőrfelügyelőt akarták pozícióba juttatni, aki már megkezdte az ellenforradalmárok számára a rendőrlegénység szervezését.
5-én híre ment, hogy József főherceg Budapesten tartózkodik, mire a Bristol előtt hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy üdvözölje a „legmagyarabb Habsburgot”. A kormány és az antant szintén tudomást szerzett jelenlétéről, ám a pesti közvélemény haragjától tartva nem mertek fellépni vele szemben. Az ellenforradalmárok mind Romanellit, mind a megszálló román sereg vezetőit tájékoztatták hatalomátvételi szándékaikról, nehogy meglepetés érje őket bármelyik fél részéről.
Az antant képviselője ugyan formálisan tiltakozott a lépés ellen, de mindössze annyihoz ragaszkodott, hogy az átmenet vér nélkül menjen végbe. Schnetzer tábornok a következőképpen idézte föl a románok reakcióját:
„Fölkerestem ezután a román vezérkar főnökét, Vasiliescut, aki tervem hallatára kijelentette, hogy a mennyiben Budapesten vér fog folyni, valamennyiünket felelőssé tesz és a puccsot fegyverrel fogják leverni.”
Azon túl, hogy készenlétbe helyezték a budapesti helyőrséget, a megszállók nem tettek konkrét lépéseket a katonai akcióval kapcsolatban. A népszerű kommunista felfogással ellentétben tehát az ellenforradalmi hatalomátvétel nem „román szuronyok segítségével” zajlott. Egyetlen mozzanattól eltekintve – erről bővebben később – a hódítók passzív szemlélői maradtak a hatalomátvételnek.
Friedrichék Beck Lajos gazdaságpolitikus révén Peidlékkel is felvették a kapcsolatot, ám az augusztus 4-étől zajló puhatolózások során nem sikerült erőszakmentes lemondásra bírni a kabinetet. Pedig Beck ezt három-négy alkalommal is felajánlotta a miniszterelnöknek. Peidl ezt azzal utasította el, hogy hatalmát a Munkástanácstól kapta, és csak annak a kezébe helyezheti azt vissza, illetve annak hozzájárulása nélkül nem mondhat le. Maradt hát kényszer.
Ütött a cselekvés órája
Augusztus 6-ára minden készen állt a sikeres akcióhoz. Az ellenforradalmárok 250 lovasrendőrrel és nagyjából 500-1000 fő, puskákkal és gépfegyverekkel felszerelt rendőrségi személyzettel vágtak neki a hatalomátvételnek.
József főherceg és Friedrich István a Bristolban várták az akció végkimenetelét, a többi ellenforradalmár részben a rendőr-főkapitányságon, Garay szobájában gyülekezett, hogy a minisztériumok fegyveres megszállását készítsék elő, egy fegyveres tiszti csoport a Honvédelmi Minisztérium épületében várta a jeladást, Berentés László postahivatalnok pedig a románok által meg nem szállt József telefonközpontot készült elfoglalni. A délután négyórai kezdés előtt nem sokkal Kormos Károly fődetektív emberei jelentették, hogy a kormány tagjai minisztertanácsot tartanak a Sándor-palotában, ami nagyban megkönnyítette Friedrichék helyzetét, hiszen így egyszerre foghatták le a politikusokat.
Ám még mielőtt útba eredhettek volna, a helyiségbe váratlanul betoppant Dietz főkapitány, aki kíváncsi volt, hogy milyen megbeszélés folyik ott a tudta nélkül. Kádár Lehel visszaemlékezése szerint ekkor Garay „kemény hangon”, Dietz saját memoárja szerint azonban „elpirulva, remegő hangon” közölte vele, hogy József főherceg nevében ő vette át a rendőrség irányítását, felettese pedig le van tartóztatva. Dietzet két tiszt a szobájába kísérte, ahol az események végéig fogságban maradt.
Ekkor legalább ilyen váratlanul Peyer Károly belügyminiszter is megjelent a rendőrkapitányságon, akit szintén őrizetbe vettek. Ő egészen addig megtagadta a Bleyer Jakab által fogalmazott lemondónyilatkozat aláírását, amíg hírt nem kapott arról, hogy minisztertársai lemondtak.
Bleyer, Geher Gyula százados, Nagy Dezső és Papp Géza a főkapitányságon maradtak, míg Csilléry és Farkas Tivadar vezetésével a rendőrök hat óra körül elindultak a Sándor-palotába. A szervezők négy autója haladt elől, mögöttük a 250 lovasrendőr vágatott föl a Várba. A Szent György téren ugyan román katonaság tartózkodott, de azok ügyet sem vetettek a felvonulásra – parancsba kapták ugyanis, hogy csak akkor avatkozzanak be, ha a puccsisták vért ontanának.
A megérkező ellenforradalmárok lefoglalták a miniszterelnöki palota előtt álló autókat, melyek sofőrjei épp egy közeli kocsmában múlatták az időt, majd Csilléryvel az élen benyomultak az épületbe, és lezárták az összes kijáratot.
Az előszobában Kádár Lehel szerint elfogtak és lefegyvereztek egy kisebb terroristacsoportot – bár más forrásokban erről nem esik említés –, majd a lovasrendőrök tüzelésre kész fegyverrel bevonultak a tanácsterembe és letartóztatták a meglepett minisztereket.
A „szakszervezeti” kormány köpni-nyelni nem tudott a váratlanul rajtuk ütő egyenruhások látványától, Csilléry pedig gyorsan szembesítette őket a helyzettel:
„Közlöm az urakkal, hogy felsőbb parancsra átvettem a hatalmat. Az egyesült ellenforradalmi pártok nevében felszólítom, hogy azonnal mondjanak le, különben parancsom van az önök letartóztatására.
Peidl Gyula tért magához elsőnek és ezt kérdezte:
– Kitől kapták önök az utasítást?
– József főhercegtől, aki ebben a pillanatban Magyarország kormányzója!”
Haubrich József hadügyminiszter egyes beszámolók szerint feltűnően idegesen viselkedett, kezeit zsebre téve erőltetetten kacagott a rá is fegyvert szegező rendőrökön, és emelt hangon a következőket mondogatta:
„Hahaha… Mi az? Farsang van? Tréfálnak az urak?”
Bár a miniszterek eleinte vonakodtak aláírni a lemondó nyilatkozatot – Peidl továbbra is azt hangoztatta, hogy a Munkástanács hozzájárulása nélkül nem mondhat le –, rövidesen belátták, hogy nincs más választásuk. Időközben Schnetzer tábornok is megérkezett, aki előtte felfegyverzett tisztekkel a honvédelmi minisztériumban vette át a parancsnokságot. Miután ő és Csilléry garantálták a Peidl-kormány tagjainak biztonságát, és azt, hogy csupán házi őrizetbe kerülnek, amíg rendeződik a helyzet, megnyugodtak a kedélyek.
Az egész akció alatt mindössze egyetlen incidens történt: az egyik detektív nyakon ragadta, majd erőteljesen ütlegelni kezdte az egyszerű vasmunkásból népbiztossá, majd kereskedelemügyi miniszterré avanzsált Dovcsák Antalt, miután az fennhangon kikérte magának, hogy neki le kelljen mondania, amikor ő nem harácsolt vagyonokat és épp olyan szegény ember, mint kinevezésekor volt. Csilléry azonban rögvest leállította az erőszakot.
Ezzel az ellenforradalmi hatalomátvétel tulajdonképpen befejeződött. Csilléryék a nagyjából másfél órás akciót követően visszatértek a Bristolba, hogy közöljék a hírt József főherceggel. Az újdonsült kormányzó Friedrich Istvánt nevezte ki miniszterelnökké, aki a szálloda erkélyéről jelentette be a hatalomváltást az ünneplő tömegnek. A főherceg a következő proklamációt fogalmazta meg, melyet a sajtótermékek augusztus 7-én közöltek:
Egy meglepett ember a vonal túlsó végén
Érdekes intermezzo, hogy a sikeres puccs után a Sándor-palotában intézkedő Csilléry este kilenc magasságában váratlan telefonhívást kapott Bécsből. Böhm Vilmos kereste Peidl Gyulát, mire a doktor kitérő választ adott a volt népbiztosnak. Böhm csak akkor kezdett gyanakodni, amikor végighívogatta az összes miniszteri melléket, de állandóan Csilléry hangja szólt bele a kagylóba.
„Úgy látszik, baj van!” – summázta ijedten a volt kommunista funkcionárius úgy a tizedik telefonhívás alkalmával, majd bontotta a vonalat és soha többé nem jelentkezett.
Ígéretéhez híven a kormányzó igyekezett olyan átmeneti kabinetet összeállítani, amiben a lehető legszéleskörűbb társadalmi képviselet testesült meg, a „nagy politikusokat” pedig szándékosan távol tartott a bevallottan hivatalnok, ha úgy tetszik szakértői kormánytól.
Ezt kezdetben az antant is óvatos tétlenséggel figyelte, ám a főhercegnek végül a nagyhatalmak és a román megszállók nyomására augusztus 23-án, az augusztus 15-én beiktatott Friedrich-kormánynak pedig ugyanezen erők pressziója folytán november 24-én le kellett mondania.
A Friedrich-kormány tagjai:
Friedrich István miniszterelnök,
Perényi Zsigmond, majd Beniczky Ödön belügyminiszter,
Lovászy Márton, majd Somssich József külügyminiszter,
Grünn János pénzügyminiszter,
Baloghy György, majd Zoltán Béla igazságügy-miniszter,
Schnetzer Ferenc honvédelmi miniszter,
Huszár Károly vallás- és közoktatásügyi miniszter,
Nagyatádi Szabó István, majd Rubinek Gyula földmívelésügyi miniszter,
Hegyeshalmy Lajos, majd Heinrich Ferenc kereskedelemügyi miniszter,
Csilléry András népjóléti miniszter,
Ereky Károly élelmezésügyi miniszter,
Bleyer Jakab nemzetiségi kisebbségek tárca nélküli minisztere,
Haller István tárca nélküli propagandaminiszter,
Mayer János tárca nélküli kisgazda miniszter,
Oláh Dániel tárca nélküli miniszter az ipari munkásság képviseletére,
Pekár Gyula tárca nélküli miniszter az antanttal folytatott tárgyalások vezetésére,
Sokorópátkai Szabó István tárca nélküli kisgazdaügyi miniszter.
A távozó kormányzó megerősítette fővezéri tisztségében az ekkor már Siófokon állomásozó Horthy Miklóst, aki rendszeresen érintkezett Friedrich kabinetjével és részt vett a kormányüléseken is.
A Friedrich-kormány politikai teljesítményének egyik legfontosabb fegyverténye volt, hogy bár miniszterei között határozott antiszemita hangnem uralkodott, megakadályozták, hogy a kommunisták elleni bosszúért kiáltó Budapesten zsidóellenes pogromokra kerüljön sor. Munkájuk főképp arra koncentrálódott, hogy minél gyorsabban és mélyrehatóbban számolják föl a kommün intézkedéseit, illetve állítsák helyre az ország rendjét és biztonságát. Annak érdekében, hogy az elkövetkező választásokon minden társadalmi réteg kellőképpen képviseltetve legyen, széles körű választójogot vezettek be, ami egészen 1922-ig hatályban maradt.
A „románvezetők” mítosza
A Friedrich-kormánnyal és az augusztusi ellenforradalommal kapcsolatban az egyik legrejtélyesebb kérdés a mai napig az úgynevezett „romávezetők” ügye, vagyis hogy kik és miért hívták be Budapestre a román hadsereget. Már ha egyáltalán bárki is hívta őket.
A feltételezés már 1919 augusztusában szárnyra kapott, és voltak akik a Peidl-kormányt, de voltak, akik a Fehér Ház majd a Friedrich-kabinet tagjait – és velük összemosva Horthy Miklóst – gyanúsították a hazaáruló cselekedettel.
A történelmi források, visszaemlékezések, sajtóhírek és tanulmányok sokszorosan ellentmondanak egymásnak a kérdésben, akárcsak a román katonai parancsnokság és a párizsi békekonferencia nyilatkozatai. A kommün és a Horthy-korszak közötti átmenet során, illetve később is parlamenti viták egész sorát határozta meg ez a kérdés, aminek eredője a következő volt:
a román vezérkar azt híresztelte, hogy a párizsi békekonferencia tiltása ellenére azért foglalta el a magyar fővárost, mert augusztus 4-én egy hét- vagy kilenctagú magyar bizottságtól erre írásban is megerősített felkérést kapott.
Az erre vonatkozó dokumentumot állítólag a románok elküldték a békekonferencia képviselőinek, ám a mai napig hasonló tartalmú irat nem került elő. Ahogy senkire sem sikerült rábizonyítani, hogy valaha tagja lett volna hasonló küldöttségnek vagy ilyen tárgyalásokat folytatott volna a románokkal.
A magyar közélet szereplői számára viszont kitűnő aktuálpolitikai és emlékezetpolitikai biankó csekket jelentett és jelent ez a vád, amire mindig annak a nevét írták és írják föl, akit le akar járatni az adott politikai irányzat.
A jobboldal szemében egyértelműen a Peidl-kormány játszotta az árulók szerepét, míg baloldali és kommunista történetírás természetesen tényként kezelte, hogy Friedrichék, sőt egyenesen a Bécsben működő Antibolsevista Comité tagjai voltak a „románvezetők” (a szocdemek 1922-ben egy egész könyvet is szenteltek a vádaskodásaiknak, Kik hozták be a románokat Budapestre címmel).
Előbbit cáfolja a „szakszervezeti” kormány és az antant kommunikációja, melyben esdekeltek Romanellinél, hogy parancsolja vissza a Tisza vonalára az idegen haderőt (az ezredes azonban csak tiltakozni tudott a megszállás ellen, egyébre nem volt felhatalmazása, ám ezt megtette). De Peidléknek nem is lett volna érdekük behívni a minden kommunistagyanús személyt összefogdosó megszállókat, hiszen nagy valószínűséggel épp velük kezdték volna a tisztogatást.
Ahogy Friedrichéknek sem származott haszna a hódítók megjelenéséből. Fogarassy László történész 1981-es, A Magyarországi Tanácsköztársaság katonai összeomlása című tanulmányában világosan levezeti, hogy miért nem volt érdeke támogatni a románoknak az ellenforradalmat:
„Diamandi román diplomata maga vallja:
„Azért kellett bevonulnunk Budapestre, hogy letörjük a fölébredő magyar sovinizmust, amely ránk nézve zavarokat okozhatott volna.”
Úgyszintén cáfolja, hogy ők segítették volna hatalomra az ellenforradalmi kormányt, ezzel az indoklással:
„Mit tudtuk, hogy a Habsburg főherceg (József) a román fronton az osztrák-magyar haderők parancsnoka volt, ismertük házának tradícióit, és soviniszta érzelmei az antant előtt sem voltak ismeretlenek. Nem volt érdekünk tehát, hogy őt hatalomra segítsük.”
(…)
Ha Friedrich politikai ellenfeleinek ez az állítása megfelelne a valóságnak, akkor a románok maguk hozták volna nyilvánosságra a kompromittáló adatokat, ők eleve a román-magyar perszonálunió gondolatával jöttek Budapestre, ami elfogulatlan antantpolitikusok véleménye szerint a megmaradt magyar területnek Romániába való beolvasztását jelentette volna a román király jogara alatt.
Ennek a gondolatnak egyes erdélyi származású politikusok közt tényleg akadtak hívei, Friedrich viszont ellenezte. Emiatt Friedrich és Mărdărescu között annyira elmérgesedett a viszony, hogy utóbbi szabályosan le is akarta tartóztatni. Ez azért nem sikerült, mert Bandholtz amerikai tábornok antantőrséget rendelt a miniszterelnökség elé.”
Ennek ellenére ott van az a bizonyos mozzanat, amikor a román katonaság állítólag szerephez jutott augusztus 6-án: a Peidl-kormány letartóztatott tagjait ugyanis román katonaság kísérte házi őrizetbe az ellenforradalom utáni éjszakán.
Ebben a kommunista történetírás magától értetődő módon a román beavatkozás és asszisztencia megdönthetetlen bizonyítékát látta. Ám, ha figyelembe vesszük, hogy egy román zászlóalj már eleve a Sándor-palota környékén állomásozott, azzal a paranccsal, hogy elejét vegye a túlkapásoknak, úgy teljesen logikus, hogy ugyanez a katonaság jobbnak látta, ha ő kíséri haza az elfogott ex-minisztereket. Ilyen jellegű aggodalomnak egyébként Schnetzer Ferenc is hangot adott, amit a Kik hozták be a románokat Budapestre című könyv így idéz:
„A bűnösök fölött a rendes bíróság fog ítélkezni. E célból célszerűnek tartanám, ha a miniszter urak ma még nem hagynák el a miniszterelnökségi épületet, mert bár személybiztonságuk érdekében készséggel bocsátunk karhatalmat is a rendelkezésükre, tartok azonban attól, hogy esetleges inzultusoknak tétetnek ki.”
Mindent egybevetve azonban a legvalószínűbb, hogy a történet román kitaláció, amivel a békekonferencia előtt legitimálni akarták Budapest elfoglalását.
Ez tökéletesen rímelt volna az általuk játszott szerepre, miszerint ők csak azért szállják meg Magyarországot, hogy leszámoljanak a Romániát és egész Európát fenyegető kommunizmussal, bár érdekeik itt már úgy kívánták, hogy az amúgy is gyenge lábakon álló érvet a „magyar sovinizmus” letörésére cseréljék.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
