A legenda szerint Midasz phrygiai király egy napon a Tmolus hegy felé vette útját; épp akkor, midőn Pán és Apolló a hegy istene előtt dalnokversenyre keltek.
„Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig harcolni fogok azért, hogy mondhasd.”
Voltaire-nek tulajdonított mondás
A versenyt Apolló nyerte meg és Midasz – vesztére – bírálta a döntést, neki Pán dala jobban tetszett. Ezért, a hegy istenének büntetéseként, szamárfülei nőttek. Hogy szégyenét eltakarja ezentúl állandóan gyöngyös tiarát viselt, csak udvari fodrásza elől nem tudta elrejteni a szamárfüleket. Halállal fenyegette hát meg a szerencsétlen borbélyt amennyiben bárkinek elárulja a titkot. Szörnyű teher volt ez a fecsegő természetű borbély számára, majd felrobbant a visszafojtott szavak hatása alatt. Hogy könnyítsen terhén, kiment a folyó partjára, ásott egy gödröt és belesuttogta a titkot, majd visszatemette a gödröt és megkönnyebbülve hazament. Ám a kiásott gödör helyén nád és sás nőtt és a nádszálak azt susogták a szélbe, hogy megtudja az egész világ: „Midasz királynak szamárfüle van!” Ami egyszer kimondatott, az utat tör magának.
Ahogyan azt visszaesőként el szoktam követni, a minap is publikáltam egy irományt „A megoldásról” címmel. Ebben – rossz szokásomnak megfelelően – az európai migránsválság színét és fonákját próbáltam boncolgatni. Aki szokta olvasgatni írásaimat az tudja: helyzetleírásom és megoldási javaslataim nem felelnek meg a mainstream libsi elképzeléseknek, hiszen én nem a valóságot vetem össze a teóriákkal, hanem ellenkezőleg, a teóriákat a valósággal.
Ami pedig a stílust illeti, úgy vélem, hogy utoljára a Kazinczy -féle nyelvújítás során állt elő olyan helyzet, mikor valaki(k) javaslatot tehetett arra, miképpen nevezzünk magyarul valamit.
De ez régen volt. Azóta ez az utolérhetetlen csoda, a legnagyobb kincsünk, a magyar nyelv mindenre talált megfelelő szavakat, kifejezéseket és egyáltalán nem szorul rá, hogy régen ismert dolgokat új nevekkel illessünk pusztán azért, mert valakinek úgy tetszik. Bűnösnek és sanda szándékúnak tartom azt a törekvéset, amelyik új szavakkal egy soha-nem-volt világot akar – nem leírni – hanem megalkotni. Aki ilyet tesz, az vagy gonosz, vagy ostoba, vagy mindkettő egyszerre.
Miután – ahogy mondani szokás – öreg kutya nem tanul új kunsztot, ebben az írásomban is hasonló elvek szerint jártam el. Ezúttal azonban az események eddig nem látott irányt vettek. A szokásos libsi elégedetlenség, mely eddig csak az írások alá odavetett fanyalgó kommentekben testesült meg, odáig fajult, hogy valaki(k)nek sikerült feljelenteni és a Facebook eltüntette a bejegyzésemet. Az eredeti – természetesen – megvan, és itt olvasható és belőle kiolvasható, hogy a feljelentés tárgya szemenszedett hazugság és/vagy a feljelentő ostobasága volt.
Ünnepi alkalom volt ez eseménytelen életemben. Mindenki, aki írásra adja a fejét, kimondva, kimondatlanul, de arra törekszik, hogy nyomot hagyjon, hatást váltson ki. Korunkban, ahol a mennyiség végképpen győzni látszik a minőség felett, korántsem egyszerű dolog ez.
Álszerénység nélkül állíthatom nekem ezúttal mégis sikerült.
Olyan ez – hogy Paranoid Android barátomat idézzem – mintha annak idején maga Aczél elvtárs hívatott volna be. Vén fejemmel én még tudom mit jelentett ez, ettől hirtelen tényezőnek érzi magát az ember; mintha hájjal kenegetnék. Óriási emelkedés volt ez ahhoz képest mikor még csak a helyi elvtársak – bőrkalap, pártbizottsági Volga, járási szintű tekintet – fejezték ki nemtetszésüket.
Engedjék hát meg nekem, hogy eme ünnepi alkalomból megosszak néhány gondolatot önökkel a szólásszabadság újkori történetével kapcsolatban. Ha lúd legyen kövér.
A haladó narratíva szerint a gonosz feudális és klerikális reakció évszázadokon keresztül elfojtotta a gondolatokat. A kritikus gondolatokat inkvizícióval, deressel és kiátkozással sújtották; a szellem pedig sötétségben tengődött.
Ez ugyan távolról sem volt igaz, de jól hangzott.
Majd jött a felvilágosodás és annak élharcosai akik megküzdöttek a gonosz reakcióval, hogy a gondolat szabadon szárnyalhasson. Gyorsan fel is osztották a szólásszabadság mentén a világot. Vannak a jó, haladó, derék országok és helyek, ahol tombol a szólásszabadság és vannak rossz, retrográd, diktatórikus helyek és országok, ahol üldözik a szólás és gondolat szabadságát. Mert ilyen egyszerű a világ.
A nemzetközi helyzet azonban fokozódott, a lappangó hülyeség dühöngőbe fordult. A világ egy csapásra megtelt védendő kisebbségekkel és az ő érzékenységükkel, melyet óvni kellett a „gyűlölet” ellen. E „gyűlölet” verbális megjelenése pedig a „gyűlöletbeszéd” (angolul hate speech) lett.
Meghatározása szerint: „…a gyűlöletbeszéd általában olyan közösség előtti szóbeli vagy írásos megnyilvánulás, amelynek során valaki egy adott társadalmi csoportot igyekszik lebecsmérelni, megfélemlíteni, illetve kiközösítő vagy erőszakos fellépésre szólít fel ellenük”
Tehát az „adott” társadalmi csoportokról (értsd: bárkiről) vagy jót vagy semmit.
Így bizonyára roppant előremutató beszélgetések folytathatóak. Mint a legtöbb hülyeséget ezt is az Európa Tanács elsők között ölelte magához és mozgalmat indított a fantáziadús „Gyűlöletbeszéd Elleni Mozgalom” címmel. Hasonló a hasonlót vonzza – tartja a latin mondás, mint látjuk helyesen.
Valójában azonban másról van szó. Amint arra az inkriminált kitiltás is utal, úgy tűnik, a roppant „szabados” felszín alatt, általa mintegy eltakarva, jól kitapintható gazdasági-politikai és ideológiai érdekek mentén, kicsontosodóban van egy roppant rigid diktatúra, annak minden szükséges eszközével. Gondolatrendőrséggel, kérdés- és állítástilalommal, a tudományos kutatás kötelező és tiltott irányaival.
A fecsegő felszín ideig óráig még eltakarja ezt, ám egyre nyilvánvalóbb. Az emberek többsége ezt nem veszi észre, mert a szabadságról alkotott fogalmaik felszínesek, kimerülnek a „mindent szabad” illúzióiban. A szabadság – ha beszélhetünk róla egyáltalán – nem azonos a nyílt színi buzulás vagy a transzkutyaság lehetőségével. Ezek ugyanis a bolondokháza szabadságához tartoznak ami köztudottan végtelenül liberális hely, de az ottani szabadság nem feltétlenül követendő
Amitől valóban tarthatunk az a liberálisok készülő világa, ahol már nem tehetőek fel értelmes kérdések, így nem születnek valódi válaszok sem és mindent megöl szürke, dögunalmas „szabadság”.
Mi pedig úgy élünk majd, mint a gomba. Sötétben tartanak és szarral etetnek bennünket. Épül a szép új világ.
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
