A szepesófalui támadás az egész ország tragédiája. Hogyan jutottunk idáig és ki a felelős?

A szepesófalui támadás az egész ország tragédiája. Hogyan jutottunk idáig és ki a felelős?

„Hát fájdalmat hozok és iszonyatot, hogy annak fölébe emelkedjetek” – mondta a Constantin című filmben a megtébolyult Gabriel arkangyal, aki a Földre akarta szabadítani a Sátán fiát, így kényszerítve az igaz útra az emberiséget. Ez az emberi lelket durván leegyszerűsítő hollywoodi jelenet valójában ijesztő igazságot takar. A tragédia a legerősebb dolog, ami összekovácsolja, egy táborba, és a nehéz döntések meghozatala felé tereli az embereket. A veszélyérzetre a nagyszámú csoport nyújtotta biztonság keresése a válasz. Nem véletlen, hogy a politikusok is elsősorban traumákkal, tragédiákkal manipulálják a választókat: George Floyd halála, a gyarmattartók bűntudata, az LMBTQ- személyek állítólagos meghurcolása, a pozsonyi kettős gyilkosság, orosz-ukrán háború, stb.

Ma, azaz csütörtökön súlyos tragédia rázta meg Szlovákiát. Egy fiatal gimnazista diák késsel támadt társaira az iskolában, és két embert gyilkolt meg, további kettőt megsebesített. Mondhatnánk, hogy „őrület”, ám az a szomorú helyzet, hogy az elmúlt években nem egy ilyen eset történt. 2022-ben egy középiskolás fiatal Pozsonyban két ember életét oltotta ki.

Késes támadás történt egy szlovákiai gimnáziumban. Ketten meghaltak, a támadót elfogták

Egy hónappal később egy nyitranováki diák a helyi szakközépiskolában fejszével rontott diáktársainak. 2020 júniusában ruttkai középiskolában történt késeléses támadás, amelynek mérlege két halott és több súlyos sérült volt. 2019-ben Iglón volt lövöldözés egy alapiskolában. 2015-ben alig több mint 11 éves fiúk fenyegettek késsel tőlük kicsivel idősebb diáklányokat Nagymihályon.

A szepesófalui gimnáziumot ért támadás áldozata egy 18 és egy 51 éves nő

Mégis, mi történik Szlovákiában? Amerikanizálódunk? Ezt hozza a fene nagy szabadelvűség? Vagy nevelési gondok vannak?

Mindenkinek meglehet a maga válasza. Itt az enyém.

Egy olyan társadalomban élünk, ahol már hosszú évek óta azt szajkózzák a politikusok, hogy soha semmi nem a mi hibánk, hanem a politikai ellenfeleké. Egy olyan társadalomban, ahol az orvos- és szakemberhiányért nem a gyereküket külföldre küldő szülőket hibáztatjuk, hanem azt a politikát, ami alacsony fizetést eredményez – és ami természetesen mindig a „másik oldal” hibája. Ez ugyan megadja a feloldozás kényelmét, de a problémát nem oldja meg. Megjegyzem, magasabb fizetésekhez nagyobb szakértelmet igénylő munkakörökre lenne szükség, azok viszont akkor települnek ide, ha van szakember. Ez nem csak a politika felelőssége.

Egy olyan ország ez, ahol a lakosság nagy részét megkímélik a kemény szembenézésektől. Ahol a politika fogja a hétköznapi emberi gondokat, az orvoshiány miatti várakozás kényelmetlenségét, a dráguló tojást, emelkedő energiaszámlákat, az érzelmi frusztrációt, gyűlöletet, majd felerősíti azokat, hogy aztán a kiszemelt politikai ellenfelekre zúdítsa mind. És nem érdekli, mit tesz, mi lesz a következmény, ki mindenkit tipornak közben el.

Egy olyan országban élünk, ahol egy iskolai késelésért a Slovensko (korábban OĽANO) mozgalom nyíltan a kormányfőt vádolja meg, egy harmatgyenge logika mentén. A gyásszal, fájdalommal, és gyűlölettel visszaélni könnyű. Lett volna ilyen bátor Matovič és bandája akkor, amikor fel kellett volna venni a kesztyűt a liberálisokkal szemben, és kiperenderíteni a kormányból a háborúpárti korcsokat, amíg még lehet… nem. Gyáván döntöttek, most pedig a haragunkon élősködnek.

Hírdetés

Egy olyan országban élünk, ahol minden relatív, mindent kiforgatnak, átértelmeznek. Ha LMBTQ-személyekről van szó, vannak emberi jogok. Ha nemzeti kisebbségekről, nincsenek. Ha Ukrajnáról van szó, senkit nem érdekel a szlovák alkotmány utasítása, ha a nyugati hódoltság béklyóiról van szó, azonnal az alkotmánnyal takaróznak. A Donald Trumpot és Robert Ficot meggyilkolni akaró merénylők áldozatok, hősök a mainstream szemében, a családot alapító fiatal házaspár, aki az iskolák fenntartását szorgalmazza Ukrajna korlátok nélküli támogatása helyett, közellenség.

A mai fiatalok életük nagy részét cenzúrázott közösségi oldalakon töltik. Más részét videójátékok előtt. Egyre többen vannak, akik 25-30 éves korukig nem repülnek ki a fészekből, szüleik nyakán élnek, 30 éves koruk után vállalnak csak gyereket, ha ugyan vállalnak. Nem vállalnak viszont felelősséget saját magukért. Különféle „ügyek” mögé bújva kifogásokat keresnek. És mennek tüntetni a világmegváltó háború mellett, szivárványos jogokért, a klímaváltozás elleni harc jegyében. Megteszik, mert felkínálják nekik a lehetőséget, és jobb megbújni a tömegben, ahol megerősítést szerezhetnek, mint azon dolgozni, hogy végre sínre tegyék életüket. Tisztelet a kivételnek, szerencsére olyan is akad szép számmal. A trend azonban elég világos.

Egy olyan generáció nő fel, amely alól kihúzták a biztos talajt. Nincs viszonyítási pontja. Még abban is elbizonytalanítják, hogy fiú-e vagy lány. Nincs kapaszkodója, nem tudja, hogyan döntsön. És közben arra szoktatták rá, hogy tanácsot a közösségi oldalakon, vagy a mesterséges intelligenciától kérjen, ne a szüleitől vagy a nagyszüleitől, akik már láttak egyet s mást. Ezer lájk felér egy élet tapasztalatával…

Egy ilyen társadalomban a gyerekek és fiatalok valóságérzete eltorzul. És egyre több olyan fiatal lesz, aki a végletekbe menekül a rengeteg bizonytalanság miatt. A véglet pedig lehet egy erőszakos szélsőbalos szekta, a politikai szélsőség, vagy a csendben halmozódó, de gyilkos erővel kirobbanó gyűlölet.

Mit tehetünk? Először is, a fiataloknak vissza kell adni azokat az alapokat, amire fel tudják építeni az életüket. Nem pénzre van szükségük, hanem útmutatásra, biztonságra, támpontokra, bíztatásra, kapaszkodókra. Az élet módszertanára, amit szüleiktől, nagyszüleiktől, vagy más, arra alkalmas emberektől megkaphatnak. Egy olyan közegre, ahol nem a félelmeiken akarnak élősködni, hanem megtanítják őket szembenézni a félelmükkel, az aggodalmakkal, elmagyarázzák nekik, hogy ezek az érzések az élet kényelmetlen, de természetes velejárói, de kezelhetők.

És akkor nem menekülni fognak a szlovákiai valóság elől, hanem kulturált, nem erőszakos, konstruktív és termékeny eszközökkel elkezdik megváltoztatni maguk körül a világot. Itthon, nem külföldön. Szüleik és nagyszüleik, gyermekeik javára, nem a nyugat-európai pöffeszkedő elit javára. És lesznek orvosok, szakemberek, tanárok. Elindulunk előre, kimozdulunk a kátyúból.

Ki a felelős a szepesófalusi tragédiáért? A politika vagy a társadalom? Ez a kérdés olyan, mint a tyúk vagy a tojás esete. A politikusok hergelték fel az embereket, de az emberek adtak mandátumot erre a politikusoknak.

Továbbra is eldönthetjük, mit választunk. Lehet támogatni az új agresszív vallássá torzuló progressziót, amely le fog bontani mindent, amibe csak kapaszkodni tudnánk, az egyháztól, keresztény erkölcstől kezdve a tudományos valóságon át a család intézményéig. Vagy visszatérünk a normalitásba, és megóvjuk azt, aminek az értékét nem a politika fújta fel szteroidokkal, hanem elődeink építették fel és tették monumentálissá évszázadok alatt: család, egyház, közösség, nemzet, haza.

Kapaszkodókra, gyökerekre szükség van. És ezeket nem lehet lecserélni közösségi médiára, virtuális valóságra, fanatikus liberális „ügyekre” és mesterséges intelligenciára. Mert akkor jönnek a tragédiák. Korunk egyik legsúlyosabb kihívása, hogy az emberek akarata, agya és lelke feletti uralomért folyó láthatatlan harc ugyanúgy koporsókat termel, mint egy fegyverekkel vívott háború. És ez végtelenül megrendítő.

Részvétünk az áldozatok családtagjainak.

Komjáthy Lóránt

Nyitókép forrása: SITA/Viktor Zamborský


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »