A szabadkereskedelem valódi problémája

A szabadkereskedelem valódi problémája

A globalizáció legtöbb kritikusa a kereskedelmet tartja felelősnek a mélyülő egyenlőtlenségért és a munkavállalók növekvő bizonytalan helyzetéért. Ez a logika fűti Donald Trump amerikai elnök eszkalálódó vámpolitikáját is. Miért rezonál ez az okfejtés az Egyesült Államokon, illetve a fejlett gazdaságokon túl sok fejlődő országban is, amelyeket jellemzően a globalizáció fő haszonélvezőinek tartanak?

A szabadkereskedelem aligha az egyetlen – vagy akár a fő – forrása a világszerte tapasztalható egyenlőtlenségnek. Meglepő módon jóval kisebb szintű elégedetlenséget vált ki a közvéleményben az a probléma, hogy a pénzügyek továbbra is dominálják a világgazdaságot, ami jelentős instabilitást és erősödő kockázatokat okoz, hasonlókat azokhoz, amelyek elvezettek a 2008-as globális pénzügyi válsághoz.

Néhány ország továbbra is a költségvetési megszorítások politikáját követi ahelyett, hogy például a nagyobb cégek és vagyonos személyek jelentős mértékű adóelkerülésének kezelésével konszolidálná államháztartását. Emellett a munkaerőt helyettesítő innovációkat tovább fejlesztik, alkalmazzák, ami bizonyos rétegek körében „technológiai munkanélküliséget” okoz.
Néhányan úgy vélik, hogy a szabadkereskedelmet egyszerűen azért démonizálják ennyire, mert az emberek nem értik, hogy mi szolgálja az érdeküket.

Ez az érvelés azonban egyszerre lenéző és leegyszerűsítő jellegű. Még ha a szabadkereskedelem végeredményben a társadalmi rétegek széles körében kedvező hatású is, az továbbra is tény: ahogy egyre szabadabbá vált a kereskedelem, az egyenlőtlenség mértéke úgy súlyosbodott.

Ennek egyik fő oka, hogy a jelenlegi nemzetközi szabályok lehetővé tették kevés nagy cég számára, hogy egyre nagyobb részt hasítsanak ki maguknak a kereskedelemből származó értékteremtésből. A globális értékláncok egyre fokozottabb elterjedése lehetővé tette a hatalmas multinacionális cégeknek, hogy kontrollálják a kereskedett termékek és a szolgáltatások megtervezését, gyártását és forgalmazását, még akkor is, ha különböző szegmenseket a végső piacoktól távoli kisebb cégeknek szerveznek ki.

Ezek a nagyvállalatok gyakran húznak hasznot a szellemi tulajdonjogra vonatkozó monopóliumokból, amit erősít az is, hogy a szabadkereskedelmi megállapodások a konszernek hatalmi súlyát erősítik. Ezek a szerződések lehetővé teszik a vállalatoknak, hogy hatalmas járadékokra tegyenek szert különösen a gyártás előtti (dizájn kialakítása) és a gyártás utáni (marketing és branding) szakaszokban, ahol a legtöbb hozzáadott érték és profit keletkezik.

Mindeközben a gyártási szakaszban jellemző egyre erősebb verseny lejjebb viszi az árakat, így a gyártók – legyenek munkaadók vagy munkavállalók – kisebb részt kapnak az értékteremtés tortájából.

Ennek a rendszernek a következménye pedig az, hogy sok fejlődő ország, amelynek hasznot kellene húznia az értékláncok globalizációjából, továbbra is csak az alacsony termelékenységű tevékenységeket látja el, amelyek korlátozott gazdasági értéket teremtenek, és nem járulnak hozzá a technológiai fejlődéshez.

Az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciájának (UNCTAD) hamarosan megjelenő éves jelentése összefoglalja, hogy a vezető vállalatok hogyan növelték folyamatosan az exporton belüli részesedésüket, és miként dominálják a nemzetközi kereskedelmet. Ironikus módon ez a trend a 2008-as globális pénzügyi válság óta fokozódott, ami rávilágít a kevés nagy cég aránytalan piaci befolyására, illetve arra, hogy túlzott mértékű haszon áramlik a felső jövedelmi 1 százalékhoz.

További következményei is vannak azonban annak, hogy néhány globális vállalat ilyen hatalmas piaci súlyra tehetett szert. Egyrészt az ilyen koncentrált gazdasági erő nehezebbé teszi az országok számára az iparosodást, mivel a helyi cégek nem tudnak versenyezni a multinacionális vállalatokkal. Másrészt megakadályozza a fejlődő országokat abban, hogy teljeskörűen hasznot húzzanak a növekvő nyersanyagárakból, miközben semmiféle védelmet nem élveznek az árzuhanásokkal szemben. A nagy cégek azon képessége, hogy alul tudják árazni a természeti erőforrásokat, túlzott mértékű kitermelést, szennyezést és környezetpusztítást von maga után, amit – cinikus módon – a „fejlődés árának” neveznek.

Minél több hatalmuk van ezeknek a cégeknek, annál több haszonra tudnak szert tenni, mivel befolyásukat a szabályozások, a gazdaságpolitika és akár az adórendszerek tetszésük szerinti alakítására tudják használni.

Ennek következménye a gyengébb állam, amely a kevesek érdekeit szolgálja a sokak érdekeinek védelme helyett. Azoknak, akik azt állítják, hogy a redisztribúció megfelelően tudja ezt a problémát kezelni, orvosolniuk kellene azt a tényt is, hogy a szabadkereskedelem vesztesei eddig kevés – vagy semennyi – kompenzációt kaptak.

A globalizáció bírálóinak igazuk van abban, hogy a szabadkereskedelem súlyos egyensúlytalanságokat hozott létre. Egy kereskedelmi háború azonban nem old meg semmit. A probléma nem az, hogy a szabadkereskedelem túlságosan nagy mértékű globális versenyhez vezetett, hanem inkább az, hogy néhány vállalat számára monopóliumok vagy azokhoz hasonló helyzetek kialakítását tette lehetővé. Ez súlyos egyenlőtlenséget, arcátlan profithajhászást és kizsákmányoló jellegű magatartást idézett elő. Csak ezen trendek kezelésével lehet a kereskedelemből eredő hasznokat növelni és igazságos módon elosztani.


Forrás:vg.hu
Tovább a cikkre »