A számok egyértelműek: 693 jelenlévő képviselőből 448-an megszavazták a jelentést, és csak 197-en nem. Ha az egyébként nonszensz módon kivett 48 tartózkodást (miért ne érne semmit sem azoknak a képviselőknek a szavazata, akik jelen voltak, éltek a véleményükkel és voksoltak is) a nemek mellé tennénk, akkor is csak 245-en állnának szembe a 448 igennel. Vagyis így is majdnem kétszer annyian lennének a jelentést elfogadók táborában, mint ahányan nem szavazták meg. Most tekintsünk el attól, hogy igazságot tegyünk a szavazatok számolásának jogi értelmezésével kapcsolatban. Nem valószínű, hogy ebben a kérdésben rövid időn belül válasz szülessen, a bizonyítványt azonban már kiállították, és érdemesebb azzal foglalkozni, hogy mit is jelent ez, és mi folyik most éppen az európai sakktáblán.
Azzal a politikai naivitással máris érdemes leszámolni, hogy itt akkor most az Európai Parlamentet a magyar jogállamiság érdekelné. Nem érdekli őket. Ez a színjáték nem ezért indult, és nem is erről szól. A szavazás eredménye és összetétele alapján nyugodtan állítható az is, hogy a 15 perc hírnevét most kiélvezhető Judith Sargentini is csak egy jelentéktelen mellékszereplő, akire nincs is már több szükség, eljátszotta az epizódszerepét. Bizonyára tisztában is lehet ezzel, saját magától búcsúzik a színpadtól. Egészen mások voltak eddig, és lesznek ezután is ennek a történetnek a főszereplői.
A magyar jogállamiság helyzete csupán egy ürügy egy uniós nagy játszmában. Annak a 2006-os politikai generációnak, amely a Gyurcsány-kormány alatt az utcákon, majd a koncepciós pereken ismerhette meg a balliberális éra jogállamiságának mélyrepülését, bizonyára lett volna mit mondania az Európai Parlament jelentéstevőinek, már ha lettek volna ilyenek, illetve bárkit is komolyabban érdekelt volna, hogy mi történik Magyarországon. Akkor azonban elmaradt a dorgálás, meg az európai értékek megsértése miatt aggódó, brüsszeli és strasbourgi kényelemből észt osztó politikusok határozott fellépése.
Mint ahogy az is eső után köpönyeg, hogy a jelentés élesítésével megvárták a Fidesz-KDNP újabb kétharmados győzelmét egy olyan választási rendszerben, olyan ellenőrzött és kontrollált médiaviszonyok között, amelyben az ellenzék örök statisztaszerepbe van kényszerítve, és létezésük csupán a demokrácia álarcát hivatott fenntartani.
A helyzet az, hogy ami most történt és történni fog, arról szól, hogy a nagyokhoz képest egy gazdaságilag súlytalan ország vezetőjének túl erős lett a hangja az Európai Unióban, ez pedig sokak érdekeit sérti már. Eljutott arra a szintre, hogy a nagyok hagyományos politikai elitjének pozíciója sérülni látszik ettől a hangtól. Orbán Viktor nem hazudik (noha politikájának propagandáját szándékos csúsztatásokra és túlzásokra építi), amikor a bevándorlást helyezi a frontvonalak fókuszába. Az elmúlt években az egyszerű hírfogyasztó számára is felfoghatóvá vált, hogy a bevándorlás témája választásokat dönt el, és jelentősen befolyásolja a politikai erőviszonyokat.
A törésvonalat 2015-től számíthatjuk, amikor gyengülő belpolitikai pozícióját Orbán Viktor a bevándorlás kérdésével új pályára állította. Stabilizálta, növelte, majd bebetonozta a hatalmát Magyarországon, egyúttal kilépett a nemzetközi színtérre. Ezzel szemben Angela Merkel német kancellár, az Unió legerősebb gazdaságával rendelkező országának vezetője egy olyan döntést hozott, amellyel nem csak Németországot és Nyugat-Európát sodorta veszélybe, de saját belpolitikai hatalmának stabilitásán is maga ütötte vele az első repedéseket.
Itt érkezünk el az úgynevezett Sargetini-jelentés szavazásának értelmezéséhez. Az Európai Néppárt a németek terepasztala, és hosszú évek óta Angela Merkel a karmestere. A német kancellár a saját szemszögéből joggal vélheti úgy, hogy Orbán Viktor esetében kígyót melengetett a keblén. Az Európai Néppárt sokáig nemzetközi védelmet és előnyöket jelentett a Fidesz-KDNP-nek. Hihető volt, hogy a jelentés kapcsán a Néppárt, ahol szép számmal akadnak azért Orbán Viktornak barátai is, többségében most is kiáll majd a magyar kormány mellett, noha kezdettől fogva lehetett számítani ellenhangokra. Nem így történt. A miért megválaszolásához nem árt néhány befolyásoló tényezőt figyelembe venni.
A bevándorláspolitika miatt egész Európában megerősödtek a hagyományos elittel szemben álló és kritikus erők. Ezek egy része példaképeként, vagy előfutáraként tiszteli Orbán Viktort, aki el is kezdte maga köré szervezni őket, mintha özönvíz előtti bárkát építene magának.
A magyar miniszterelnök növekvő befolyásra tett szert az Európai Néppártban is azzal, hogy a német belpolitikában megosztó tényezővé vált, és úgymond az Angela Merkel fémjelezte Kereszténydemokrata Unió (CDU), valamint a Horst Seehofer vezette Bajor Keresztényszociális Unió (CSU) „közé állt”. Ehhez plusz adalék, hogy Merkel megbukott Willkommenskultur-politikája táptalajává vált az alternatív jobboldali és szélsőjobboldalinak tartott politikai formációknak Németországban.
Az is egy fontos szempont, hogy az eddig Orbán Viktor barátjának számító Manfred Weber, az Európai Néppárt frakcióvezetője esélyes lehet az Európai Bizottság elnöki székére. Sajtóhírek szerint az elnökjelölti pozícióra Angela Merkel javasolja. Az előrejelzések szerint a Néppárt lehet a legerősebb frakció a jövő évi európai parlamenti választások után (akkor is, ha már előtte kitennék a pártcsaládból a Fidesz-KDNP-t). Önmagában ez még nem lenne elég, hogy Weber kerülhessen az Európai Bizottság elnöki székébe, ehhez kénytelenek lesznek szövetségeseket keresni. Így rögtön más kontextusba helyezhető az, hogy Weber, aki nem mellékesen a CSU tagja, igennel szavazott a főként liberálisok által gründolt Sargentini-jelentésre, míg bajor párttársai mind nemmel.
Látható tehát, hogy Orbán Viktorral szemben Angela Merkel kottája szerint egyfajta német leszámolás zajlik az Európai Néppártban.
Ennek az a célja, hogy a Néppárt megőrizze stabil pozícióját, a Fidesz-KDNP nélkül is biztosítva legyen vezető szerepe az Európai Parlamentben, Angela Merkel megőrizze a dominanciáját, és kiszorítsa, izolálja Orbán Viktor politikai ambícióit.
A Sargentini-jelentés vitája és szavazása ennek a küzdelemnek volt egyik hadszíntere az Európai Unió jövőjét meghatározó 2019-es európai parlamenti választásokig. A magyar jogállamiság helyzetének felvetése is a sakkjátszma része, de inkább csak taktikai eszköz, nem pedig értékek hiányának és sérülésének valódi számonkérése. Persze nem zárható ki, hogy vannak olyan európai parlamenti képviselők, akiknek tényleg számítanak az uniós értékek, és komolyan bántja őket Orbán Viktor kormányának magyarországi ténykedése, de a lépések egyértelműen egy kíméletlen hatalmi játszma képét mutatják, amelyben a hatalom megőrzése, illetve gyakorlása a végső cél. Ami a magyar jogállamiság valóban súlyos helyzetét illeti, annak orvoslásának feladata itthon vár ránk.
Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Szecsődi Balázs
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
