A rendező, Christian Twente érzi ezt a dilemmát, és ezért olyan nőnek állítja be a kancellár asszonyt, aki a köz, sőt mi több, egy egész földrész, vagy egy egész világ javára szenteli életet, és nincs ideje csip-csup magánéleti ügyekkel foglalkozni.
A „dokumentumfilmben” Angela Merkelt egy színésznő játssza…
A német közszolgálati televízió, a ZDF amolyan megemlékezésféleként mutatta be A döntés órái – Angela Merkel és a menekültek című dokumentumfilmjét, abból az alkalomból, hogy Németország négy évvel ezelőtt nyitotta meg határait a Magyarország és Ausztria felől érkező migránstömegek előtt. Ircsik Vilmos írónak, műfordítónak tett föl kérdéseket a Présház.
– Mester, a film hangvétele miatt a berlini magyar nagykövet nyílt levélben tiltakozott a ZDF intendánsánál. Mi magyarok úgy tudjuk, hogy Németország baráti ország, mi nemcsak tiszteljük a németeket, hanem rokonszenvezünk is velük. Berlinnek mennyire fontos ez a körülmény?
– Nem vagyok politikus, így nem is tudok politikusan gondolkodni. De vannak történelmi tények, amelyeknek ismeretében merem mondani, hogy bármilyen szomorú és felháborító, az ilyen kapcsolatokban Magyarország mindig a nagyobb hatalmak játékszere volt és az is marad. A két ország viszonyának minden ellentmondása, hullámhegyei és hullámvölgyei ellenére a mai Németországnak még mindig hálásak lehetünk, amiért ők legalább nem néznek át rajtunk, nem vesznek bennünket semmibe. Nem is beszélve a németek kimagasló szerepéről gazdasági életünkben. Szóval a rokonszenv itt csak a nagy közös ünnepeken, évfordulókon jön elő, mint például most történt, a vasfüggöny átvágásának harmincadik évfordulóján.
– A döntés órái rendezője, a dortmundi Christian Twente manipulatív alkotómódszere és Angela Merkel kozmetikázása szinte önmagától lepleződik le a filmben. Mármint mielőttünk, magyarok előtt. De az agymosott nyugat-európaiak fölingerelhetők-e a hamisításokkal?
– E tekintetben én már régóta sötéten látom a helyzetet. Az éppen soron lévő német, francia vagy más választások előtt a politikusok, elemzők mindig valami gyökeres változást vizionálnak, aztán marad minden a régiben. Néhány millió szavazónak ugyan kinyílik a szeme, de a valóban agymosott többségnek esze ágában sincs gyökeres változást követelni. A magam és mások tapasztalataiból is alá tudom támasztani, hogy az ott élő ismerősök mennyire tájékozatlanok a témában. A lányomnak néhány évvel ezelőtt például le kellett fordítani és meg kellett válaszolnia egy levelet, amelynek írója azt kérdezte a rendezőktől, hogy a rettenetes magyarországi körülmények miatt el merjen-e jönni egy budapesti futóversenyre. De hasonló esetekről tudok egy ismerősömtől is, akinek Franciaországban élnek rokonai. A helyzetet tovább rontja, hogy ezekben a társadalmakban már igen magas a külföldi gyökerekkel rendelkezők száma, akik nagyon is vevők az efféle hamisításokra.
Ircsik Vilmos író, műfordító
– Angela Merkelt a jóságos, gondos anya pózában már egy színésznő alakítja, aki a Magyarországról érkező vészjósló hírek hallatán, a helyzetet rendezendő, sűrű programja ellenére egész nap szüntelenül a mobilját nyomkodja és ide-oda telefonál. Fölmerülhet-e a közönségben, hogy a „gondos anya” élete bő hat évtizedében nem szült gyermeket?
-A kérdés ilyen felvetése jogos, bár első hallásra talán sérti a magánélet szentségét. A rendező, Christian Twente érzi ezt a dilemmát, és ezért olyan nőnek állítja be a kancellár asszonyt, aki a köz, sőt mi több, egy egész földrész, vagy egy egész világ javára szenteli életet, és nincs ideje csip-csup magánéleti ügyekkel foglalkozni. Például az ominózus napon, 2015. szeptember negyedikén a film fiktív története szerint hideg szendvicset ebédel az autóban, esseni és kölni beszéde előtt kozmetikusok és fodrászok fésülik a frizuráját, sminkelik az arcát, a nap végén pedig, késő éjszaka odahaza üres lakás és rideg konyha várja. A férj sehol. Szóval jól meg van ez is csinálva, mert Twente jó rendező, a figyelme minden ilyen apróságra kiterjed, és éppen úgy kikozmetikázza Merkel ingatag, zilált jellemét, mint a kozmetikus, a fodrász az arcát vagy a haját.
-A telefonbeszélgetések közben persze Orbán Viktor neve is felbukkan, mint olyan személyé, akire nemhogy nem lehet számítani ebben a nemes küldetésben, hanem egyenesen egyik fő okozója a menekültek sanyarú sorsának. Az a tény elhangzik-e a filmben, hogy Magyarország az Európai Unió törvényeit hajtotta végre a migránsözön kezelésével?
– Ha szabad cinikusan és tömören válaszolnom, azt kell mondanom: naiv kérdés. De ha egész pontos akarok lenni: az ide vonatkozó törvények közül egy mégis kiemelt szerepet kap a történetben, mégpedig a dublini rendelet. Ez köztudottan egy harmadik ország állampolgára által benyújtott menedékjog iránti kérelem megvizsgálását és elbírálását szabályozza. Nos, a filmben Merkel ez ügyben telefonál fűhöz-fához, hogy a rendelet megsértése nélkül engedhesse be a Magyarországról érkező embertömeget, persze az osztrák kancellár, Faymann hozzájárulásával, aki kikerülhetetlen volt ebben az ügyben, hiszen neki meg a magyar-osztrák határt kellett megnyitnia.
– Dokumentum jellegű interjúk, amelyekben szót kap több, Budapestről tudósító liberális újságíró, élükön Martin Kaullal. Csak a szélsőség szólal meg a filmben, vagy valódi európai szellemiségű sajtóemberek is hangot kapnak?
– Erre is az előbbi cinizmussal válaszolhatok: naiv kérdés. De hogy világosan fogalmazzak, természetesen csakis a migránsbarát filmrendező elvét valló sajtóemberek szólalnak meg a filmben. Ezt nem is kell tovább ragozni.
– A riportalanyok szánandó, nyolcvanéves, mankós, kerekesszékes aggastyánok és ártatlan gyerekek gyülekezetének állítják be a Bécs felé vezető autópályának gyalog nekivágó tömeget. Az a konkrétum, hogy katonai alakzatban vonuló katonakorú fiatalemberek masíroztak, és ők a legmodernebb zsebtelefonon kapták a parancsokat, amelyeket katonásan végrehajtottak, elhangzik-e a filmben?
– Nem. Az úgy különben alaktalan migránsmassza három kiemelt szereplőjét három válogatottan jó arcú fiatal színész alakítja, akik iránt a gyanútlan néző az első pillanattól kezdve rokonszenvet táplál, és esze ágában sincs valami rosszra gondolni velük kapcsolatban. Ez is jól meg van csinálva, a rendező szándékainak megfelelően.
– Ezeket a masírozókat állítólag az a veszély fenyegette, hogy Orbán katonai erőt vet be ellenük. Ezért a bődületes hazugságért föl lehet-e jelenteni a hazudozót? Mint emlékezetes, 1990-ben a taxis blokád után egy SZDSZ-es politikus tömegbe lövetési szándékkal rágalmazta meg Horváth Balázs belügyminisztert, s ezért a rágalmazásért a szélsőségest a bíróság elmarasztalta.
– Ez jogásznak való kérdés. Én még nem gondolkodtam el rajta, nem is foglalkoztat, csak erkölcsileg tartom mélyen felháborítónak az ilyen rágalmakat. Márpedig tapasztalataim szerint, vagyis az ilyen ügyekben hozott sok botrányos ítélet ismeretében az erkölcsnek és a jognak semmi közük egymáshoz, így aztán egy feljelentés még egy csodaügyvéd támogatásával sem érne sokat.
– A film befejező része a vasfüggöny 1989-es átvágásával és a berlini fal 1990-es ledöntésével, hangban pedig az ellenzéki AfD-tüntetésekből vett és félreérthetetlenül a hitleri időkre utaló szövegekkel azt sugallja, azt sulykolja, azt rágja a néző szájába, hogy a menekültek megszabadultak a magyar diktatúra poklából. Ebből a részletből megsejthetjük-e, hogy valójában kik állnak a propagandafilm mögött: kik voltak a megrendelők és milyen ukázokat adtak az alkotóknak?
– Amint már már mondtam, Christian Twente autonóm, öntörvényű rendező, aki például éppen ilyen szellemű filmet forgatott a hírhedt 2015-ös kölni szilveszterről, az ott történt tömeges szexuális zaklatásról és nemi erőszakról. Így hát alkalmasint ebben a filmben is azt fogalmazza meg. azt állítja, amit valójában gondol a világról. Arról nincsenek hitelt érdemlő ismereteim, hogy kik pénzelik, kik állnak mögötte. De nem kell túl messzire mennünk, hiszen a filmet a német közszolgálati televízió egyik csatornája, a ZDF mutatta be, és nyilván a megbízatást is onnan kapta. Azt csak találgatni lehet, hogy onnan hová vezetnek tovább a szálak. Néhány tippem persze lenne…
– Minthogy Budapestet nagy nyugati turistatömeg látogatja, alképzelhető-e, hogy ők akaratlanul is cáfolják a filmben felmutatott hungarofób propagandát?
– A tömegember értékhordozó szerepében mindig is kételkedtem. Biztos akadnak olyanok, akik elcsodálkoznak, ha az otthon hallott hazugságok után szembesülnek a magyar valósággal. Néhányan talán még el is gondolkodnak a dolgon. De semmi több. Szórványosan persze tapasztalható némi hozadéka annak a pozitív hatásnak, amelyek a turistákat nálunk érik. Egész konkrétan arra gondolok, hogy a német hazugságsajtó, a Lügenpresse Orbánt vagy Magyarországot rágalmazó cikkeit az interneten tömegesen utasítják el az olvasók, néha pontosan nálunk szerzett benyomásikra hivatkozva. Ez hosszú távon okot ad némi derűlátásra. Bízzunk benne.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
