Ahol jelenleg lakom, az egy részben a 60-as, részben a 70-es években felépített lakónegyed. Az épületek magasságából lehet tudni mikor épültek: a 8-9 emeletes házak 70-es évekbeliek, a 3-4 emeletesek pedig régebbiek.
Az épületek környezete jobb a lakótelepeknél megszokottnál, mert itt még elég nagy területek vannak hagyva az épületek között, mint ami később, a 70-es évektől jött szokásba, azaz vannak zöldterületek.
A fő baj azonban a parkolóhely hiánya: a parkolásra alkalmas helyek a 70-es évek szintjére lettek tervezve, amikor az átlag családnak egy autója se volt, s általában egy 4-szintes házban átlag alig 3-4 kocsi volt.
A helyzet ráadásul folyamatosan romlik amióta ide költöztem 2009-ben. A folyamat ugyanis a következő: idős házaspárok maradnak, majd özvegy nénik, majd ezek is meghalnak, s beköltözik az unoka. S míg az idős embereknek ritkán volt autójuk, az unoka nemzedékben már a lakásonként 2 autó se ritkaság. Szóval a lakók kihalása folyamatosan növeli az autók számát.
Szóval minél előrébb haladunk az időben, annál nehezebb parkolóhelyet találni. Aminek az a sajátos hatása, hogy ha az ember szerencsésen talált helyet magának, örül ennek, majd sok esetben direkt nem használja az autóját, mert nem akar „elállni” a jó helyről, hiszen mire visszajön, már foglalt lesz az előző jó helye. Aztán vagy rosszabb hely marad csak neki, vagy az se, s a végén órákig vadásznia kell ismét egy jó parkolóhelyre.
Lassan kialakul az a sajátos helyzet, hogy nem a parkolóhely van az emberért, hanem az ember a parkolóhelyért.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
