Nem véletlen, hogy a D-napról – 1944. június 6. – annyi film született, hiszen kétségtelenül a II. világháború egyik sorsdöntő eseménye volt. A brit-amerikai hadművelet ma már legendás, ám kevéssé tudott, hogy Winston Churchill brit miniszterelnök évekig halogatta a normandiai partraszállást.
A bevetés előtti hónapban, május 15-én a miniszterelnök és VI. György, az Egyesült Királyság és a Brit Nemzetközösség domíniumainak uralkodója (1936–1952) összeült, hogy a D-nap fedőnevű akció részleteit megtárgyalják. A találkozó fontosságát, a későbbi amerikai elnök, ám ekkor még „csak” tábornok, Eisenhower is kiemelte. És ő volt az is, aki felfedezni vélte Churchill ideiglenes tartózkodását.
A brit álláspont egyébként csupán az időpontot tartotta korainak, mert elsősorban az 1942-es észak-afrikai térségben elindított Fáklya hadműveletre kívánt koncentrálni. Itt elsősorban a francia gyarmatokat akarták bekebelezni, mert úgy ítélték meg, hogy ez az opció a legbiztosabb és egyben legbiztonságosabb út az európai kontinenshez is.
Az USA gyanította, hogy Churchillék fenntartással kezelik majd a normandiai helyszínt, annak ellenére, hogy egy új front megnyitásában mindannyian egyetértettek. A miniszterelnök ellenállása valószínűleg abban gyökerezett, hogy visszatekintve az első világégés alatt, 1915-ben Gallipolinál lezajlott ütközetre, nem volt meggyőződve a száz százalékos angol-amerikai sikerről.
Természetesen nem egy majdnem 30 évvel ezelőtti eset befolyásolta elsősorban Churchillt, hanem már az aktuális helyzet egy-egy sikertelensége. Egyik az 1942. augusztusi diepp-i rajtaütés volt, más néven Jubileum hadművelet, ahol az amerikai-kanadai csapatok támadása kudarcba fulladt. Ráadásul a következő évben szintén nehézségek adódtak Tunéziában a Kasserine-hágónál, ahol az angolszász erők felbomlottak és rengeteg amerikai felszerelés is német kézre került.
1943 novemberében és decemberében sor került egy újabb eszmecserére, amely Eureka fedőnéven futott – ez volt a teheráni konferencia. Első alkalommal találkozott itt a szövetséges tömb mindhárom vezetője személyesen is. A partraszálló parancsnok személye körül is kérdések vetődtek fel, ezt Sztálin minél hamarabb tisztázni kívánta és egyre követelőzőbb hangnemet ütött meg az együttműködés minden szintjén. Churchill pedig továbbra is bizonytalan volt az új front megnyitásával kapcsolatban és a mediterrán hadszíntér stabilizálását helyezte előtérbe.
A szövetségesek közt felvetődő probléma érthetővé válik, ha rávilágítunk, hogy egy olaszországi invázió esetében elsősorban a brit dominancia domborodott ki a kontinensen, ám Normandiában, tekintve, hogy amerikai kezdeményezésről van szó, már megváltoztak az erőviszonyok az USA javára.
A tényt az is mutatja, hogy egyöntetűen elfogadták, hogy az amerikai Eisenhower irányítsa a hadműveletet. Tulajdonképpen a konfliktus forrása az volt, hogy Churchill egész egyszerűen nem kívánta átadni a brit reprezentációt és hatalmi pozícióját egykori gyarmatának.
A háborús eseményeket követően a miniszterelnök kiadott egy könyvet, melyben az Eisenhower-féle interpretációt igyekezett tompítani. Churchill köteteiben érthető módon igyekszik tisztázni álláspontját, és cáfolja, hogy bármikor is a D-nap ellenzőinek táborát gyarapította volna.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
