Két dolgot ne felejtsünk el a katasztrofális afgán helyzettel kapcsolatban. Ez nem feltétlenül Amerika kudarca, itt nem az USA veszített. A neokonzervatív ideológia mondott csődöt, amelyet húsz éven keresztül próbáltak megtartani Afganisztánban.
A világ nagy fájdalommal veszi tudomásul, hogy a tálib szélsőségesek gyakorlatilag visszafoglalták Afganisztánt. Az USA és a NATO katonái húsz éven át állomásoztak Afganisztánban, próbálták megteremteni a nyugati típusú demokrácia alapjait.
Úgy is fogalmazhatunk, húsz év után az egészet kidobhatják a kukába.
Pedig rengeteg pénzt öltek bele, és nem milliókról, hanem milliárd dollárokról beszélünk.
De mindhiába, a neokonzervatív doktrína és ideológia, amelynek az volt az alapfilozófiája, hogy a demokráciát terjeszteni kell a világban, megbukott. Legalább is Afganisztánban biztosan. Szó szerint mindenki menekül onnan. Joggal merülhet fel a kérdés, mi lehetett volna a helyes reakció. Felvenni a kesztyűt és beleállni a harcba?
Ebben a helyzetben tényleg nehéz megtalálni a választ. Csak a múltból tudunk kiindulni, felmérni, milyen veszteségeket és károkat okozott volna egy esetleges háború, amely akár az egész világra is kiterjedhetett volna.
A tálibok ugyanis elszántak, szélsőséges fundamentalisták, akik képesek a saját hazájukért meghalni, számukra a háború általi halál küldetésnek számít.
Ők az utolsó vérig képesek harcolni a hazájukért.
A másik oldalon meg fizetett katonák segítették volna az afgánokat, az ő harcikedvük és elszántságuk attól függ, mennyi zsoldot kapnak érte, ráadásul az elhivatottságuk és elszántságuk közel sem olyan, mint a vallási fanatikus táliboké. Az amerikaiak, ha nem is tudták, de sejtették, hogy ez a nap egyszer eljön. Joggal lehet felelősségre vonni Bush-t húsz évvel ezelőtti tetteiért, de ne feledjük, abban az időben az Egyesült Államok komoly terrorcselekményt szenvedett el. Reagálniuk kellett, s az USA akkor még egyedüli hegemón nagyhatalomnak számított. Nem az akkori amerikai megszállást kell hibáztatni, és nem is azt, hogy ilyen könnyen át kellett adni a hatalmat. Az amerikaiaknak tudniuk kellett, hogy ez valamikor bekövetkezik.
Ha a probléma okát akarjuk megtalálni, akkor az egyértelműen az, hogy az USA nem készült fel rendesen a kivonulásra,
fokozatosan és időben kellett volna kivonulniuk. Beismerni azt, hogy az Egyesült Államok már nem egy világhatalom, ereje és befolyása már korántsem olyan nagy, mint ahogy az volt hajdanán. Lehet itt Bident hibáztatni, még ha jogos is Trump kritikája a demokrata vezetés felé, még az előző vezetés sem cselekedhetett időben.
Innentől kezdve a világ geopolitikai térképe egy kicsit átrendeződik. A nyugati világ meggyengült, elveszítette domináns pozícióját.
Az amerikaiak már Trump idejében stratégiát változtattak, visszatértek az izolációs, vagyis a befelé forduló politikához, ami azt jelenti, már nem ők a világ csendőrei és őrzői, csak a saját országukra koncentrálnak. Európa csak gazdaságilag erős, katonailag gyenge, kérdés, megbirkózhat-e egy újabb menekültáradattal.
A világ változik, s vele együtt a társadalmak, és az országok berendezkedése is.
Az egész legnagyobb vesztesei a neokonzervatívok, a demokráciaimport gyakorlata a szemük láttára szenvedett totális vereséget.
Kénytelenek leszünk a két klasszikushoz visszanyúlni. Francis Fukuyama tézise, miszerint 1989 után a történelem azzal ér véget, hogy a világban a liberális demokrácia mindenütt virágzik majd, már a múlté, a történelem szemétdombjára került. Tekintsük hát reálisan a jövőbe. Ezt pedig Samul P. Huntigton tökéletesen megfogalmazta, a civilizációk összecsapását éljük, az örök háború folytatódik. A jóisten óvjon minket, szükségünk lesz az oltalmára!
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
