A középkor, különösen a késő középkor embere jobban tisztában volt tudása korlátaival, mint azt manapság feltételezzük. A kor műveltebb és kíváncsibb emberei törekedtek arra, hogy valami olyasmit fedezzenek fel, ami az emberiség, és persze a saját életük megváltoztatása szempontjából hasznos lehet. Közülük is kiemelkedtek az alkimisták, akik a kor filozófiai és tudományos ismereteivel felvértezve vágtak neki annak a küldetésnek, hogy valami újat alkossanak.
Manapság már kissé megmosolyogtató, ha egy „átlagos” alkimista receptjét olvassuk. Az egyik kulcs, amivel megérthetjük a gondolkodásmódjukat, a négy nedv tanának ismerete. Az ókori szerzők, elsősorban Hippokratész és Galénosz nyomán, az emberi működést a négy nedv határozza meg.
Ha valamelyik elemből több található meg az emberben, abból eltérő személyiségtípusok következnek, ha pedig kóros méreteket öltenek, akkor betegségek alakulnak ki. A négy nedv a vér, a sárga epe, a fekete epe és a nyálka.
A négy testnedvet jelképező emberalakok egy középkori rajzon
A középkorban oly gyakran alkalmazott érvágás és lecsapolás, esetleg a hánytatás, ebből a „tudományos” háttérből táplálkozott. A mai szemmel nem túl hatékony, sőt káros eljárások zöme azt volt hivatott megoldani, hogy ezek a nedvek egyensúlyba kerüljenek és ezáltal a test egészsége helyre álljon.
Hasonlóképpen az anyagi világot is négy ősi elemre osztották. Valamennyi, általuk ismert anyagot a levegő, a tűz, a föld és a víz keverékéből származtatták.
Logikusnak tűnt, hogy víz hozzáadásával, vagy éppen hevítéssel, megváltoztatták az adott elem arányát, így egy új anyagot kaptak.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
