Gyurcsány Ferenc, nemzetünk szellemi világítótornya abban határozza meg a magyarság európai identitását, hogy mi az elmúlt ezer év során mindig a nyugat-európai történelem része voltunk, és ennek folytán ma sem vagyunk leválaszthatók erről az európai platformról. Mindenféle kritika nélkül alkalmazkodnunk kell a nyugati folyamatokhoz és megfelelni az általuk támasztott elvárásoknak. Elkötelezett európaiságát ő italválasztásával is nyomatékosítja, hiszen whiskyt iszik. Pálinkáról nyilván szó sem lehet, mert az mucsai, kacagányos magyarkodás lenne.
Nos, boncolgassuk csak egy kicsit ezt a ’mindig is Nyugat-Európához tartoztunk’ MSZP-DK-Momentum szellemi csúcsterméket, vizsgálgassuk igazságtartalmát. Egyébként, hogy mit ért a Nyugattal való mindenkori szoros összefonódás alatt Gyurcsány, azt konkrétan sosem részletezte, és így itt hagyott minket a bizonytalanságban. Kénytelenek vagyunk mi magunk időrendben haladva végigmenni a történéseken.
A történet mindjárt úgy indul, hogy a honfoglalás után 12 évvel valóban szorosan összefonódtunk a nyugat-európaiakkal, mégpedig a pozsonyi csatában. 907-ben ugyanis a Keleti Frank Királyság megindult a magyarok ellen, hogy az írmagjukat is kiirtsa a Kárpát-medencéből. Ugye, hogy tudnak ezek kedvesek lenni, ha akarnak, csakhát a végén úgy alakult, hogy nekik maradt alig írmagjuk. Az 55 évvel később alakult Német-Római Császársággal örökös csetepatékban állva mélyítgettük tovább kapcsolatainkat, amely I. István korára már olyan mély lett, hogy államalapító királyunk messzire elkerülte a salzburgi érsekséget, és közvetlenül Rómához kapcsolta a magyar kereszténységet. Sokat mélyítettek barátságunkon később a nyugati keresztes hadjáratok átvonulásai, melyek során a magyar seregeknek többször kellett fegyveresen kitessékelni az országból a ’kedves vendégeket’.
Hogy ne legyen ennyire komor a korai századok képe, megemlíthetjük a később valóban létrejött kelet-nyugati munkamegosztást, a keletről áramló mezőgazdasági termékek viszonosságaként érkező nyugati ipari produktumokat. Ezek azonban esetlegesek voltak, sokszor hosszú ideig szüneteltek a háborúk miatt, és az infrastruktúra kezdetlegessége miatt társadalmat formáló hatásuk nemigen volt egyik oldalon sem. Ennél szorosabb kapcsolatokat jelentettek a vallási ideológiák transzferei, például a reformáció (nyugatról keletre), az eretnekmozgalmak (jobbára fordított irányban), de eltéphetetlen kötelékeket ezek sem hoztak létre.
Ha eltekintünk a Habsburgoknak a magyarság oldalán történt kétes beavatkozásaitól (amelyben, mint tudjuk, sok köszönet nem volt) akkor nyugodtan kijelenthető, hogy komolyabb nyugati támogatást, segítséget sosem kaptunk, szoros kapcsolatot egyik nyugati országgal sem alakítottunk ki. És még csak ezután következik Rákóczi és Kossuth, a szabadságharcok, aminek nyugati vetületeit inkább hagyjuk, mert az ismét nem vetne rájuk jó fényt.
A huszadik századi történések jól ismertek, ezért csak felsorolásszerűen:
Hát ez lenne a dicsőséges nyugat-európai összefonódásaink vázlata. Nyilván ez egy elnagyolt, hevenyészett számvetés, és ha netán kihagytam volna valami grandiózus nyugati jócselekedetet, azért elnézést kérek. De nekem inkább úgy tűnik, hogy akkor voltunk a legszorosabb kapcsolatban egymással, amikor háborúztunk velük. Ha pedig nem háborúztunk, akkor általában az ellenségeinket és belső hazaárulóinkat segítették.
És az a nagyvonalúság, ahogy a GDP-jük 1%-át a közösbe bedobó és ezzel a kelet-európai államokat magukhoz láncolni igyekvő nyugat-európai országok operálnak, nos, az a bűbáj határát súrolja. Bármely normál módon működő föderális állam (pl. USA) a tagállami jövedelmek legalább 20%-át vonja be az újraelosztásba. Ők pedig elvárják, hogy az ő 1%-uk töredékét jelentő felzárkóztatási pénzekért nyaljuk a talpukat, adjuk fel szuverenitásunk egészét, telepítsük be fél Afrikát és Ázsiát, és emeljük be jogrendszerünkbe az öngyilkos ultraliberalizmust. Mert különben ezt is csökkenteni fogják.
Hát ez nagy üzlet lenne, elvtársak!
Hazai liberálbolsevikjaink európaisága tehát nem más, mint egy szolgalelkűséggel kombinált hazaárulás, amit önazonosságukból kivetkőzött, kóros pszichéjű, mazochista lelkületű emberek raktak össze. Az ő ars poeticájuk a néhai rosszemlékű Kádár János elhíresült mondata lehetne:
Az én hazaszeretetem a Szovjetunióhoz való hűség.
Az európaiságnak egyetlen valóban összetartó köteléke létezett ezekben a századokban, mégpedig a kereszténység és a keresztény kultúra, amely valóban kohéziót jelentett az egész térségben. Napjainkra ez az összetartó erő jelentősen meggyengült, mivel ezek a félnótások pontosan ezt próbálják meg elsősorban szétrugdosni.
A magyar természetesen európai nép. Kelet-közép-európai. Ennek minden adottságával és következményével együtt. Ady szavaival élve egy kompország. Kapu Kelet és Nyugat között. Mindkettővel jóban kell lennünk, de mindkettőtől függetlennek kell maradnunk. Ez sokszor szakadék feletti egyensúlyozást, és fokozott óvatosságot követel. De ez a sorsa régiónkban minden más országnak is. Nem az a megoldás, hogy Merkel vagy Macron talpát nyaljuk, és Putyint leköpdössük, vagy fordítva. Ez az, amit a liberálbolsevikok képtelenek átérezni. Az ő gondolatvilágukban csak az egyoldalú függés létezik, aminek jutalmaként ők megkapják júdáspénzüket.
Ezek után tehát teátrálisan megkérdezném Gyurcsányt, hogy miről beszél ön, kedves Ferenc? Hiszen ha ezeknek az ön által rajongva szeretett nyugat-európaiaknak egy kicsit is jobban sikerült volna a pozsonyi ütközet, akkor a DK-s nyugdíjas rohamosztagoknak valahol az Észak-Kaukázusban kellene hallgatniuk az ön értékes beszédeit. Vagy Kazahsztán déli sztyeppéin, ugyanis a Kárpát-medencéből történő elmenekülésünk után csak valahol azon a tájon foglalhattunk volna új hazát. És a világnak azon részén, mint tudjuk, még napjainkban is eléggé szkeptikusan tekintenek a ’jogállamiságra’, a ’fékek és ellensúlyok rendszerére’. Ezek nélkül pedig a nemzet számára ’oly értékes’ Demokratikus Koalíció munkássága egy fabatkát sem érne, aminek következményei Európa számára bizonyára ’beláthatatlanok’ lennének…
Szende Péter
(Kuruc.info)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
