Körtvélyessy Mónika orvos, aki szabadidejéből néhány hetet két-három évente Malawiban tölt, hogy segítse a Sant’Egidio közösség AIDS-betegeket gondozó központjainak munkáját. Idén februárban blogot is írt tapasztalatairól, az afrikai emberek életéről, kiszolgáltatottságáról és reményeiről, a közösség Afrikáról szőtt álmáról és arról, mit tanulhatunk egymástól.
A 2000-es évek elejétől kezdve tíz szegény szubszaharai országban működik a Sant’Egidio közösség DREAM-programja: ötszázezer beteget kezeltek már, százötvenezer újszülött jött a világra egészségesen a programnak köszönhetően, amelyben Mónika először 2010-ben vett részt. Készségesen oda ment, ahová küldték. Idén a blantyre-i központban töltött három hetet egy barátnőjével, Zsuzsával, aki most először járt Afrikában.
– Hogyan működnek a DREAM-központok? Mi kell ahhoz, hogy egy ilyen összetett program sikeres legyen Afrikában?
– A DREAM (Drug Resources Enhancement against AIDS and Malnutrition) egy megvalósult álom. A titka az együtt munkálkodás: a stáb minden egyes tagja felelős a betegért, együtt és személyesen is. Főként a HIV-pozitív nőket kezeljük, hogy ne adják át a vírust a gyerekeiknek a szülés és a szoptatás során. Egy gyógyszerbe sűrítettük a három hatóanyagot, a gyógyszeres zacskókon jelek állnak: felkelő és delelő napocska, lemenő nap és éjszakai hold, hogy az is értse, aki nem tud olvasni. Ezek az egyszerű dolgok és a rengeteg személyes gesztus, beszélgetés is segít abban, hogy a betegek hűségesek maradnak a terápiához. Most is találkoztam olyan anyukával, akinek a kétéves gyermekén éppen elvégezték az utolsó tesztet: igazi örömünnep volt, hogy egészségesen kerülhet ki a programból.
Ha valaki nem jön el a kötelező vizsgálatra, ők utánamennek. Malawiban ennek a programnak köszönhetően elkezdték szűrni a terhes nőket. Ma már tbc-, méhnyakrák-, sőt kis ideje emlőrákszűrés is történik.
– Hogyan élnek a malawi emberek?
– Ez egy mezőgazdasági ország, kevés az út, azokat is még az angol gyarmatosítók építették, leselejtezett japán minibuszok járnak rajtuk néha. A betegek messziről gyalogolnak be a központba a térdig érő sárban vagy a porban. A fiatal afrikai nők nagyon szépek, de sokat fáradoznak, hamar megöregszenek az élet viszontagságaiban. Amikor hazajöttem, kivettem a fagyasztóból a félkész halat és a zöldséget, pár perc alatt készen volt az étel – óriási a kontraszt ahhoz képest, hogy ők mennyit küszködnek egy tál ételért. A vízért öt-tíz kilométert kell gyalogolniuk, aztán tizenöt-húsz literes edényben, a fejükön viszik haza a rossz utakon botorkálva, miközben a hátukra van kötve egy gyerek, esetleg a pocakjukban ott egy másik, és akkor még szerezniük kell faszenet is, meg kell főzni a nsimát, a fehér kukoricából készült puliszkát, ami a legtöbbek számára az egyetlen elérhető táplálék. Az infláció miatt most nagyon felment a nsimaliszt ára is; az emberek többsége csak naponta egyszer tud enni, sokan éheznek, találkoztunk negyven-egynéhány kilós férfiakkal, a kamaszfiúk kisgyereknek látszanak.
Az új arisztokráciának van pénze, időnként szürreális a kontraszt, látni, ahogy szakad ketté a társadalom.
– Hogyan került a Sant’Egidio közösség Afrikába? Hogyan született meg az álom Afrikáért?
– A római esti imádságunkra egyszer eljött egy mozambiki püspök, Jaime Gonçalves, és elpanaszolta, hogy az országában már tíz éve polgárháború dúl, amely több mint egymillió polgári áldozatot is követelt. Matteo Zuppi jelenlegi bolognai érsek meglátogatta a püspököt, aztán sikerült kapcsolatba kerülni a gerillák csoportjával és a kormánypárti erőkkel is. A barátság gesztusaival, egyszerű emberi gesztusokkal kezdték el egyengetni a béke útját az egész világon jelen lévő közösségek imádságaitól kísérve. Két év elteltével, 1992. október 4-én, Szent Ferenc napján aláírták a békeszerződést. Rengeteg közösségünk született, október 4-e a béke napja lett, a Sant’Egidio a béke neve Mozambikban. Nem sokkal később azt láttuk, hogy a közösség tagjait is tizedeli egy betegség, ami nálunk már jól kezelhető volt. Római anyaközösségünkből infektológusok és táplálkozástudományi szakemberek elkezdték azt a komplex programot, amellyel megmutattuk, hogy afrikai körülmények között is lehetséges a HIV elleni kezelés. Működik egy BRAVO nevű programunk is, ez a születéskori anyakönyvezést tűzte ki célul, hiszen ha nincsenek anyakönyvezve, a gyerekek nem járhatnak iskolába, könnyen eladhatók gyerekkatonának, vagy szervkereskedők kezébe kerülhetnek. Az utcagyerekeknek foglalkozásokat tartunk béke iskolája néven, az elhagyott idősek számára házakat tartunk fenn sok országban, és az AIDS-en kívül más betegségeket is elkezdtünk kezelni. Vannak táplálkozási központjaink is, ahol európai támogatók jóvoltából, táv-örökbefogadási programunk segítségével sok-sok gyereknek naponta adunk nagyon tápláló ételt. Nekünk is van egy táv-örökbefogadott fiunk, akit öt év után sikerült személyesen is újra megkeresnem, egy kis ajándékkal leptük meg. Ehhez a programhoz csatlakozni lehet; az örökbefogadók évente kapnak fényképeket az általuk támogatott gyerekről, és egy kis beszámolót arról, hogyan él.
– És ott vannak Malawiban a kicsiny közösségek, afrikai fiatalok, akik szeretnék jobbá tenni a körülöttük élő szegények életét. Hogyan látta az ő életüket?
– Sokszor nagyon szegény barátaink, a Sant’Egidioközösség tagjai segítenek másoknak. Ahogyan az egyikük mondta:
A közösség az első templomát a világ perifériáján, Blantyre-ben építette fel. Az egyik szombaton utcagyerekekkel és a helyi közösség tagjaival mentünk el oda, és a világ problémáiról beszélgettünk, a világ nyolcadik legszegényebb országában. Van egy kis székhelyük Mpembában, Blantyre egyik külvárosába, ott gyűlnek össze, tanítják a gyerekeket, és be is fogadtak öt kislányt, utcagyerekeket, akik így iskolába járhatnak, van mit enniük. Nagyon büszkén mutatták meg a szobáikat, az ágyat a szúnyoghálóval. Egy másik kis csoda Mpembában, hogy egy pici házba befogadtak két idős házaspárt. Az idősek végtelenül kiszolgáltatottak ebben az országban, sokan minden támasz nélkül maradnak, amikor már nem tudnak gondoskodni magukról. Giuseppe, az olasz orvos barátunk egy kis Szent Család-szobrot vitt ajándékba Esthernek, a befogadott idősek egyikének. Megható volt látni, mennyire örül, ő még soha nem kapott ajándékot. Én is vittem nekik néhány apró ajándékot, amelyeket a magyar adományozók küldtek idősek otthonaiba – nagy örömet szereztek nekik.
– Sokat emlegeti a blogon is az imádságot, amely mindennap ott van e kezdeményezések mögött.
– Az imádság végigkísérte a mindennapjainkat, a szolgálatainkat, amelyeket a saját kis erőfeszítéseinkkel nem tudnánk fenntartani. Amikor van internet, be tudunk kapcsolódni a római anyaközösség imádságába. Mindennap olvastuk az aznapi evangéliumot. Zsuzsi barátnőm megrendülve élte meg, hogy
Zsuzsi úgy érezte, a Jóisten már régóta vezetni próbálta, most pedig kézen fogta, és azt mondta: Évek óta ezt akarom elmondani neked, most tessék, itt van! Az evangélium él. Olykor tényleg csoda, hogy honnan, miből tudunk adni. Volt egy gyerekfoglalkozás. A beszélgetés után haza akarták küldeni a résztvevőket, mert nem volt ennivaló, de az általunk hozott rajzeszközökkel elszórakoztattuk a gyerekeket, magyar dalokat tanítottunk nekik. Közben valahonnan szereztek kenyeret és margarint, olyan volt ez, mint valami kenyérszaporítás. Nagyon szépek ezek a találkozások, és valóban az evangélium konkrét megnyilatkozásai.
– Mit tanulhatunk az afrikaiaktól?
– Zsuzsi azt mondta, ő sokkal többet kapott, mint adott. Én is ezt élem meg Afrikában, de ugyanezt éljük meg itthon is a magyar szegényekkel, a szociális otthonban az idősekkel, a hajléktalanokkal. Malawiban az emberek nagyon barátságosak, kedvesek, és a legnagyobb nyomorúság közepette is tudnak mosolyogni. Nekik minden nap ajándék, türelmesek és derűsek, tudnak hálásak lenni, ha betegek, ha szegények is. Hálásak egy kis gesztusért, egy mosolyért, egy beszélgetésért. Afrikában időből van a legtöbb. Nincs határidőnapló, rohanás, szabadabb az életük, mint a nyugati emberé. Az időpontokhoz való ragaszkodás, minden percünk tökéletes kitöltése épp annyira nem hiányzott ezekben a hetekben, mint a konfliktusok, a tévéműsorok, a dugóban eltöltött órák vagy az egymillió tárgy, amelyek körülvesznek minket az otthonainkban.
Ők nem a pesszimizmus és az elkeseredettség szemüvegén át nézik a dolgokat. Egyszerűen csak élnek, egyik napról a másikra, mindennap újabb és újabb nehézségeket legyőzve. A klímaváltozás hatásai nagyon sújtják ezeket a szegény országokat. Épp hogy kitettük a lábunkat az országból, lecsapott egy ciklon, és óriási árvizet hozott; Blantyre-ben százkilencven ember meghalt, pedig nem ők termelik a szén-dioxidot, nem ők okozzák az üvegházhatást. Szomorú volt látni, hogy mégis ők az áldozatok. Mi sem vagyunk feltétlenül érdemesebbek a jó életre, mint mások. És pont ugyanannyira kiszolgáltatottak vagyunk mi is, csak a nyugati társadalmak fiai ezt nem akarják felismerni és tudomásul venni. Különféle védelmi rendszerekkel, felesleges, csillogó díszletekkel veszik körbe magukat vagy a fiatalság és a csillogás, a siker ígéreteivel, mintha így elkerülhető lenne az öregség, a betegség, a fogyatékosság, ami éppúgy alapvető része a rövidke emberi életnek, mint a boldogság.
– Mi lehet a remény Afrika, Malawi számára? Mit tehet az ott élőkért a világ gazdagabbik fele?
– Az egészségügy kicsit már fejlődött, a DREAM úttörő munkájának is köszönhetően. A mezőgazdaság fejlesztése óriási erőforrás lenne. Vannak kertjeink, ahol a program keretében megpróbálunk a sovány, fehér kukoricán kívül más növényeket is termeszteni a biodiverzitás jegyében, s egyúttal munkalehetőséget adunk ezzel AIDS-betegeknek. Fontosak az oktatási programok is, lehetőséget kell adni a gyerekeknek a tanulásra. Malawiban fizetni kell az amúgy igen gyenge színvonalú oktatásért, sok gyerek csak néhány osztályt végez. Van egy bölcsődénk három óvónővel, háromszor tizenöt gyerekkel; a legszerencsétlenebb kicsiket választják ki, hogy a szülők el tudjanak menni dolgozni. Az anyukák homokot hordanak a folyómederből pár fillérért, a gyerekek viszont nagy esélyt kapnak. Nagyon szomorú, hogy elveszett a gyarmatosítás végén született nagy afrikai álom;
Gyönyörű pillanatokat is megéltünk, például a chilekai szülészeten, ahol néhány lepellel választják el egymástól az ágyakat, és félig leszakadt mennyezet alatt fekszenek a vajúdók. Nagyon szép búcsúzás volt Malawitól, amikor egyszer csak azt hallottuk, hogy a nővérek három szólamban énekelnek a vajúdó asszonyoknak. Ott ülnek a nyomorban a semmi közepén, nincs víz, nincs áram… és szól ez a gyönyörű, örömmel teli ének. Fekete-Afrikában valóban a perifériára érkezünk. Ha pedig a fővárostól pár kilométerrel arrébb megyünk, a végtelen semmibe jutunk. Gyönyörű az égbolt, a felhők, az ember valahogy úgy érzi, hogy sokkal közelebb van az ég a földhöz. Nincsenek meg a biztonságot adó dolgok, amikhez persze jó visszatérnünk Európába, ahol vannak erős házak, áram, ellátnak az egészségügyben, védik a jogainkat…
Ott valóban látható a fény, a plázák fénye nélkül, látható, érezhető a gondviselés működése, nagyszerűsége. Amikor a rendelőben a várakozó gyerekekkel játszottunk, aranyunk, ezüstünk nem volt, de pár önfeledt, vidám órát szereztünk a kicsinyeknek, és tapinthatóan ott volt közöttünk az Isten országa, Malawi végtelen ege alatt, Afrika forró szívében.
Szerző: Thullner Zsuzsanna
Fotó: Merényi Zita (a képek 2018-ban készültek); Körtvélyessy Mónika albumából
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. április 9–16-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
