Átláthatóvá válik, hogy a vörös polip, vagyis a kommunista nomenklatúra miként hálózza be az egész magyar médiát a rendszerváltoztatás első éveiben.
Vitray Tamás interjút készít Juan Antonio Samaranch-csal, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnökével az 1992-es olimpián. Jobb oldalt Gyárfás Tamás – MTI/Németh Ferenc
Felbukkannak alig ismert titokzatos háttéremberek, válogatott bűnözők, és kevéssé tudott összefüggések is Mező Gábor, A média lenyúlásának története című könyvében, a legfontosabb mégis az, hogy átláthatóvá válik, hogy a vörös polip, vagyis a kommunista nomenklatúra miként hálózza be az egész magyar médiát a rendszerváltoztatás első éveiben. A szerző a PestiSrácok munkatársaként évek óta kutatja a kommunista állambiztonság beszervezettjeinek karriertörténetét, a szóban forgó kötetből is olvashattunk epizódokat már a portálon. Például Vitray Tamás és Havas Henrik karrierjének alakulását is felfejtette már. Az Erdélyi Szalon gondozásában megjelent kötet hiánypótló, mert átfogó képet ad a véleményformáló sajtó szinte százszázalékos posztkommunista lefedettségéről a kilencvenes években, egyúttal a közelmúlt médiatörténetének olvasmányos szakkönyve.
– Nem csak az állambiztonság által beszervezetteket hívja a hálózat embereinek a könyvben. Mit ért pontosan a „hálózat embere” kifejezésen?
– Nagyon fontos kiemelni, hogy sok befolyásos embert nem szerveztek be, például a katonai szolgálat kvázi „ügynökeit” megnyerteknek hívták, szóval óriási hiba lenne csak erre koncentrálni. Számos olyan szereplőről írok, akiknél pontosan kimutatható a kommunista nomenklatúrához fűződő kapcsolat, ami miatt a hálózat emberének hívom őket. Ott volt például könyvem egyik főszereplője, „Virág elvtárs”, azaz Virág András, a Tájékoztatási Hivatal magas rangú kádere, aki vélhetően nem volt beszervezve. Esetében nem az a fontos, hogy mondjuk jelentett-e, hanem az folyamat, ahogyan cenzorból a Reform Kiadó vezetője lett. Az újságírók esetében már csak azért sem szabad csak a beszervezettségre fókuszálni, mert a nyolcvanas évektől ismertté vált újságírókról, tévésekről és rádiósokról csak elvétve találunk állambiztonsági anyagot. Nem azért, mert nem kerültek kapcsolatba a titkosszolgálattal, hanem azért, mert az iratok nagy részét eltüntették az iratmegsemmisítést előtt, alatt és után. Logikus azt gobdolnunk, hogy a legnagyobb igyekezettel azokat „védték meg” a lebukástól, akiket igyekeztek átmenteni. Érdekes módon nagyon hiányos az irattári anyag, a kiemelten ismert sztárújságírókról még jelentéseket is alig-alig találni.
Mező Gábor újságíró évek óta kutatja a hálózat működését – Kép: origo/Csudai Sándor
– Arról ír, hogy a leginkább bizalmi állások egyike a külföldi tudósító volt. Őket majdnem biztos, hogy beszervezte az állambiztonság?
Annak, aki külföldi tudósító volt, valamilyen szinten az állambiztonsághoz is csatlakoznia kellett. Ezt már többen kimondták, ez rendszerszerű volt. Nem olyan régen írtam egy érdekes példát erről. Schiffer András egyik nagybátyját azon az áron küldték volna ki tudósítónak, hogy beszervezik. Végül be is szervezték, de nem volt hajlandó jelenteni a barátairól, így nem tudtak vele mit kezdeni. És végül nem lett külföldi tudósító… Egy másik dossziéban maga az állambiztonsági tiszt írja a katonai szolgálathoz sorolható televíziós emberről, hogy külföldi tudósítóként vagy az ők (katonai elhárítás, MNVK-2.), vagy a BM embere. Mert hogy ez rendszerszerű. Ezt írja a tartótiszt. Ehhez képest hangosan nevetek azon a cikken, amelyben Bolgár György bátor Sir Robinként arról mesél, hogyan mondott nemet az állambiztonságnak akkor, amikor Amerikába küldték a nyolcvanas évek végén. Úgy gondolom, az ilyen kijelentéseket kellő kétkedéssel kell kezelnünk.
Bolgár György Gyurcsány Ferenccel
Nem állíthatjuk, hogy végül Bolgárt beszervezték, de nem igazán küldtek úgy ki embert, hogy valamilyen szinten ne kapcsolódjon a hálózathoz. Voltak, akik annyira megbízhatóak voltak, hogy szükségtelen volt a beszervezés. Több olyan élkommunista újságíró történetével találkoztam, akik társadalmi kapcsolatként szorgoskodtak. Ők nem hálózati emberek? Dehogynem. Ha egy diktatúra annyira megbízhatónak tart, hogy tudja, hogy te presszió nélkül is elvégzed a titkos munkát, az sokkal sötétebb ügy, mint akit megzsarolnak vagy becsalogatnak erre a szerepre. De a legfontosabb nem is a papír, hanem a rendszer, a hálózat: pontosan látható, hogyan adták át egymásnak a politikai kapcsolatokat, hogyan építették fel egymást a mesterek és tanítványaik. Ha megnézzük például, hogy kik voltak a képernyős arcok a Nap TV-ben, akkor azt látjuk, hogy többségük hálózati figura volt. A titkos megbízott Forró Tamásról, a „megnyert” Aczél Endréről, a beszervezett Szegvári Katalinról és a munkásőr hátterű Avar Jánosról ez bizonyíthatóan kiderült.
– A könyv első része a Nap TV-s kört járja körül, akik lényegében mind a „szaknévsoros” (Arany Oldalak – a szerk.) Bodnár György köpönyegéből bújtak elő. Ő volt a kulcsfigura?
Azt mondanám, ő az egyik kulcsfigura és egy valódi, elítélt bűnöző. A kilencvenes években komoly befolyása volt. Ő a börtönt is megjárta, hiszen egy „Ungarkreis” nevű csaló bandát vezetett Ausztriában és Amerikában, amelynek tagjai főként hamisított hitellevelekkel szélhámoskodtak. Azt lehet látni, hogy akik a hetvenes-nyolcvanas években kimentek Amerikába, például Várszegi Gábor, Fenyő János és Gyárfás Tamás – utóbbi Bodnár üzleti partnere volt –, Magyarországra visszatérve jelentős birodalmat építettek fel. Az amerikai szál mindhármuk esetében fontos. Bár erről a titokzatos amerikai időszakról még most is keveset tudunk, ahogy telik az idő, egyre több információnk lesz, többet létunk majd ebből is. Kiderül majd szerintem az is, hogy Várszegi Gábor hogyan építette fel magát. Ő egy nem túl ismert zenész volt, aki Amerikából hazajövet megalapította a Fotexet, ami évek alatt gigavállalattá nőtte ki magát. Valamikor az ő történetét is megírja majd valaki, lehet, hogy én, de lehet, hogy valaki más. Azt sem tartom véletlennek, hogy mind Várszegi Gábor, mind Bodnár György már nagyon régóta Amerikában élnek.
– Kiderülnek újabb gyanús ügyek, láthatóvá válnak bűnözői körök a könyvből?
Írás közben jöttem rá arra, hogy a Lapkiadó Vállalatot vezető Siklósi Norbert egyik leányvállalata felfedezhető a 168 Óra című lapot elindító kiadóban, tehát ott is kimutatható a hálózati bekötöttség. Azt a leányvállalatot egészen konkrétan az MNVK-2. egyik tisztje vezette. Ez például egy komoly találat. De a legfontosabb ebben a könyvben, ahogyan felsejlik a hálózat: látható, hogy a kulcsszereplők újra és újra felbukkannak.
– Siklósi Norbert lett a második rész kulcsfigurája?
Igen, de mindhárom részben van több ilyen személy, aki a szálakat mozgatja. Ha egyet kellene megnevezni, akkor az első részben Virág András az. Ő egy mára teljesen elfeledett ember, pedig nagyon fontos figura volt. A második rész valóban Siklósi Norbert, a néhai médiacár köré épül, aki mindig is büszke volt a szovjet hátterére, hiszen ő a KGB-hez köthető. Olyan szervezetekben töltött be kulcspozíciót, amelyek a KGB alá tartoztak. Zelei Miklós író barátom idézett visszaemlékezéséből is lehet látni, hogy Siklósi hogyan kérkedett a szovjet hátterével. Ez rendszerszerű volt. Lehetett róluk tudni, hogy ők sebezhetetlenek, tudták, hogy még a Párt sem tudja számon kérni őket. Siklósiék egyik leányvállalatának, a Magyar Médiának a vezetője, Fodros István is ilyen figura. Mindig mindent megúszott, a rendszerváltoztatás előtt és után is. Nem tudott olyan ügybe keveredni, amiből ne jött volna ki jól. De említhetem Juszt Lászlót is. Ő nem játszik szerepet ebben a könyvben, de pontosan ismerjük a szovjet-orosz maffiózóhoz, Szemjon Mogiljevicshez fűződő kapcsolatát. Juszt egy miniszterhelyettes fiaként Bulgáriában tanult, mindig is jó kapcsolatokat ápolt a bolgár-szovjet/orosz hálózattal. Gondoljuk, hogy véletlen, hogy pár éve a Russia Today éppen őt akarta megbízni azzal, hogy a tévé „magyar arca” legyen? Az Orbán-kormányt folyamatosan az orosz kapcsolattal próbálják lejáratni – nem ritkán azok, akik tényleg az ő embereik voltak és maradtak –, ehhez képest nem furcsa, hogy az ismerten Fidesz-ellenes, többszörösen lejáratódott és megbukott volt tévést akarták maguknak az oroszok? Éppen Jusztot? Vajon miért?
– Juszt László történetét is érdemes kutatni?
Tervezem. Szimptomatikus figura.
– A könyv is kiemeli a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemet, ami a közbeszédben csak Foxi-Maxi egyetem volt. Sokan jártak ide, akik aztán érvényesülni próbáltak?
Jól jött, sokan elvégezték, aztán szinte mindenki letagadta, és az önéletrajzukba azt írták bele, hogy filozófiát tanultak. Ennyi filozófus utoljára az ókori Görögországban éldegélt. Gyakorlatilag ez a törtetők iskolája volt.
– Önt, mint egykori sportújságírót a hidegháborús helyzet szülte, 1984-es magyar olimpiai bojkott gondolom szíven ütötte..
Nagyon fontos, mert ez a ’84-es olimpia állandóan előkerül. Időről időre megjelennek olyan cikkek, ahol azokat a sportolókat gyűjtik össze, akiknek kettétört a pályafutásuk. Azt lehet látni, hogy az utolsó pillanatban jelentették be a bojkottot. Gyárfás – volt sportújságíróként – régebben sérelmezte, hogy a cikkemben a bojkott híveként állítottam be. Ez persze csúsztatás: senki, így én sem gondoltam, hogy sportújságíróként a bojkottot pártolta volna. Amit én állítottam, hogy a legfontosabb sportlapban, a Népsportban többször is arról írt, hogy a bojkott az amerikaiak hibája. Több interjút készített ebben a témában, de arról is írt cikket, hogy az amerikai újságírók is azt gondolják, ez a szovjetek elleni fellépés túlzás Amerika részéről.
Gyárfás Tamás
Már az is érdekes, hogy hogyan jutott ki Gyárfás több hónapra az amerikai tanulmányútra. Persze, állítása szerint meghívták, de olyan nagy játékos volt, hogy meg tudta kerülnu az állambiztonságot? Ha igen, akkor tényleg tehetséges volt. Tény, hogy számára is zavaró lehet az Arcanum folyóirat-adatbázisa, ahol ma már szinte minden cikk gyorsan, pontosan visszakereshető. Pontosan látjuk, ki mit írt.
– Az Arcanum a fő kutatási forrása és a Levéltár?
Talán ez a két legfőbb forrás, de ennél nyilván sokkal összetettebb a dolgok. Oral history, korábbi kutatások, más levéltári anyagok, személyes interjúk, sok-sok szálból áll össze ez a szövet.
– Molnár Csilla szépségkirálynő haláláról nem jelenti ki, hogy a sajtó tehet róla, de közrejátszott benne. Mennyiben?
Pont most jelent meg Tóth Eszter Zsófia cikke, amely a szerelmi szálat emeli ki a tragédia hátterében, vagyis azt, hogy Csilla apja megtiltotta, hogy együtt legyen egy diszkóssal, és ez a magányos lány talán csak jelezni akart a gyógyszerbevétellel. Soktényezős tragédia volt ez is. Tény, hogy a Magyar Média nevű cég, vagyis Siklósiék már említett leányvállalata szervezte a szépségkirálynő-választást, ami úgy, ahogy volt, botrányosra sikerült. A lányokat a lehető legdurvábban kihasználták, a meztelen fotóikat például eladták külföldön. És ki volt a két fotós egyike, aki ezeket a lányok beleegyezése nélkül eladta? Maga Fenyő János. Mondtam, hogy minden mindennel összekapcsolódott. Ez a gátlástalan ember nemhogy nem érzett lelkiismeret-furdalást, de egy későbbi interjúban még kérkedett is vele, mint egy nagy dobással.
– Perczel Tamás pszichológusról, Fenyő egykori tanácsadójáról készült a Számvetés című dokumentumfilm, amely nagyon sok részletet elmond Fenyő Jánosról is. Ez mennyiben segítette a munkáját?
Nagyon fontos forrásanyag, de kritikával kell kezelni. Most nem megyek bele ebben a könyvben mélyebben Fenyő János dolgaiba, így is eléggé szerteágazó a könyv. Csupán a Magyar Média és a szépségkirálynő-választás kapcsán került be egy érdekesebb portrészerű részlet.
– Fenyő megérne egy önálló fejezetet is?
– Igen, tervezem, hogy róla többet írok még. A kilencvenes években Fenyő János és Princz Gábor is olyan sajtóbirodalmat épített fel, amely a magyar média jelentős részét uralta. Elképesztő, ahogyan Fenyő, Princzés Gyárfás egymással háborúztak, vagyis leginkább Fenyő a másik két úriemberrel. Pont most írok arról a gyárfás-Fenyő harcról, ami a Nap-Tv-ért robbant ki. Visszanézve elképesztő láétni, hogy Princz a kezében lévő lapokkal hogyan próbálta lejáratni Fenyőt, ő pedig Gyárfást és Princzet. Leginkább persze létező és megalapozott ügyeket írtak meg, csak szépen felpörgették a dolgot a saját lapjaikban. Mi meg néztünk, mint a moziban.
– Kitér Erdei-Grünwald Mihály, a 168 Óra lap egyik elindítójának visszalépésére is. Miért érdekes ez?
Pont akkor „emigrált” Izraelbe, amikor bedőlt az egész állambiztonsági leányvállalatos hálózat, vagyis Siklósi Norbert cégei, aminek az egyik leágazása a Háttér Kiadójához vezetett. Ez a lelépés már elsőre is furcsa. Gondoljunk el, hogy ez a törtető ember éppen felépíti a 168 Órát, ami a megfuttatott sikerszerzőknek – Havas, Mester Ákos és társaik – köszönhetően biztos sikertörténet. Erre fel eladja? Az ő narratívája szerint az „ébredő antiszemitizmus” miatt ment ki, de én inkább arra gondolok, inkább a Siklósi-féle összeomlás utórezgése lehetett ez is. Nem attól félt, hogy az Antall-kormány esetleg majd kutatni kezdi a posztkommunista médiumok hátterét? Ahogyan egy normális rendszerváltozás során ez megtörtént volna.
Havas Henrik – origo
Vajon miért van az, hogy ezek az emberek, akik az „antiszemitizmustól félve” 1990-ben elmennek, négy évvel később, az MSZP-SZDSZ koalíció idején visszatérnek, hogy tanácsadók legyenek vagy egyéb jutalomfalatot kapjanak? Vagy valóban elhisszük, hogy Horn Gyula előhúzta a pufajkájából a varázspálcát, és ezzel megszüntette az antiszemitizmust Magyarországon? Amely amúgy sohasem volt olyan erős a nyolcvanas évektől, mint ahogyan az a sajtóban és a nemzetközi közvélemény előtt megjelent. Viszont – ahogyan Csengey Dénes fantasztikusan megfogalmazta – varázskabátként mindig fel lehetett venni. Ez egyébként a legundorítóbb visszaélés volt a megbocsáthatatlan Holokauszttal kapcsolatban.
– A harmadik rész a vidéki sajtó elfoglalását vezeti le. Ezen a területen is a vörös polip, vagy ahogy hívja, a vörös hüdra tovább él?
Egy Bayer József nevű, akkoriban ismeretlen közgazdászhoz köthető ez a történet. Ő fiatalon Bécsben, a Collegium Hungaricumban dolgozott. Ezt a Kádár-korban általában állambiztonsági emberek vezették. Ezután összejött neki egy németországi ösztöndíj, majd a tévénél lett gazdasági potentát, hogy a nagy botrányok előtt lelépjen, saját cége legyen, majd a Springer Budapest vezetőjének válasszák. Utóbbi állatorvosi ló. A német Springer papíron kereszténydemokrata médiavállalat volt, de a valóságban kulcsszerepet játszott a magyarországi hatalomátmentésben. Ha ehhez hozzátesszük, hogy ez magas, politikai szinten is így volt – lásd a német számonkérést, hogy miért nem Horn lett Antallék minisztere –, akkor ma már nem lepődünk meg a folytatáson. A Springer Budapestet egy állítólagos médiamenedzser, Joseph von Ferenczy hozta Magyarországra, aki magának varázsolta a „von” előnevet, hiszen itthon még a hírhedt Katonapolitikai Osztály tisztje volt. Von Ferenczy összebarátkozik Grósz Károlyékkal, Bereczékkel, Németh Miklósékkal, majd megalakul a Springer Budapest, amely felfalta a vidéki megyei napilapok nagyjából felét. Jellemző a Springer konzervatív álcájára és az ügyes trükkre, hogy a sajtó arról írt, hogy ez az egész az MDF akciója, és a vidéki sajtót bekebelezi a kormány. Nem ez történt. 1990 tavaszán a két választási forduló közöttBayerék a párt megyei lapjai mellett új napilapokat indítottak, ahová átszippanottták a régi szerkesztőséget, mindenestül. A Posta ezentúl már az ő lapjaikat vitte ki. De az igazán nagy húzás a régi, káderfőszerkesztők megtartása volt. A Kádár-rezsimben a MSZMP nevezte ki a megyei főszerkesztőket, voltak közöttük munkásőr-rajongók, vezető KISZ-káderek, kohómérnökök, politikusok, csak újságíró akadt kevés. Ez nem zavarta Bayert és a Springer Budapestet, mert az összes főszerkesztőt megtartották, sőt, ide-oda helyezték őket, akár a sakkbábukat. Annyira súlyos, ismerten pártnyalonc figurák voltak, hogy az akkor még ellenzékinek nevezhető pártok (MDF, SZDSZ, FIDESZ, stb.) együtt léptek fel ellenük, hirdettek például bojkottot. Bayer Józsefet és a Springert ez nem érdekelte: kiálltak a sajtószabadság és a kommunista pártemberek mellett. Érthető: mindvégig hűséges, többségében kellően ostoba, korlátolt pártkatonák maradtak. Tény, hogy Bayer irányításával tökéletes átmentést vezényeltek, nyilván nem voltak túl barátságosak az Antall-kormánnyal kapcsolatban.
– Akadt, aki reklamált a róla leírtak miatt?
Gyárfás Tamás kiegészítette a róla írottakat, de nem cáfolt. Aczél Endre sem cáfolt meg semmit, hanem szintén kiegészítette az írásomat a hozzászólásában. Amivel négy-öt embert beárult még magán kívül, azt írva, hogy ha őt hálózati személynek nevezem (bizonyíthatóan), akkor kiket kell még ide sorolni. Aczél a katonai szolgálatnak dolgozott, megírtam, hogyan került ki Vietnamba, majd Londonba, ahonnan később azért jött haza, mert Belovai István hírszerző tiszt átállt a NATO- hoz, ami az egész ottani társulatot bedöntötte.
– Vitray Tamás?
Vitray saját magát buktatta le. Életrajzából kiderül, hogy a katonaságnak dolgozott, tiszt volt, politikai propaganda vonalon. Én részletesen bemutattam élete korai éveit, hogyan végezte el a hírszerző-iskolának tartott Idegen Nyelvek Főiskoláját, hogyan került a katonasághoz, majd egy impexhez és a kínai követségre. Ezek mind bekötöttséget igénylő munkakörök. A tévénél sem véletlenül utazhatott már rögtön külföldre, készíthetett fiatalon interjút az ENSZ-ben hazudozó külügyminiszterrel és így tovább. Nála is érdekes, hogy a történeteket sokszor máshogy mesélte el. Nem stimmeltek a részletek. Mindenhol hiányzó részek, leleplezhető tódítások, ezekben a cikkekben nem volt mit cáfolni, mert csak tényekre, saját visszaemlékezésekre, illetve tanulmányokra hivatkoztam. Ilyenkor kézenfekvőbb lapítani. A megfelelő médiumokban úgysem írnak majd erről, ott továbbra is félistenként kezelik.
– Sportújságírói múltja mellett kijelenthetjük, hogy ha évekkel ezelőtt nem kezd el dolgozni a Hamvas Kutatóintézetben, akkor nem fog bele a kutatásba?
Ez valószínű. Nem hiszek abban, hogy minden tervszerűen megy és előre meg van írva. Addig, amíg a Hamvas Kutatóintézetbe nem kerültem, addig a közelmúlt történelme minimálisan érdekelt. Amikor elolvastam Hankiss Ágnes Állambiztonsági játszmák című munkafüzetét, beszippantott ez a terület, akár egy kémfilm, és onnantól nem ereszt. Korábbi cikkeim után ma már azért árnyaltabban látom a helyzetet. Nem annyira a személyes leleplezések érdekelnek – bár ennek van reklám- és hírértéke –, hanem a rendszerszerűség. Hogy a mikrotörténetekből hogyan lesznek makrotörténetek. Személyes történetből történelem. Sok újságíró tényleg hitt a rendszerváltoztatás békés átmenetében, abban, hogy el kell kerülni a forradalmat. Pedig azért volt ott átmenet a két véglet között. De tény, hogy sok újságíró tisztességesen próbált dolgozni akkor is, ahogyan most sem élvezi mindenki az újraindult médiaháborút. Az egész hálózatot úgy kell néznünk, akár egy sakktáblát, és világosan elkülöníteni a futókat és a bástyákat. Ha Nabokov sakkos regényére gondolok, akkor eszembe jut egy hasonlat: Végzetes végjáték. Majdnem az lett Magyarország számára ez az egész ellopott rendszerváltás, de az tény, hogy olyan kiütés volt, amiből még ma sem tudtunk igazán talpra állni. Milyen jó lett volna, ha a ringsegéd nem visszanyomja, hanem felsegíti a versenyzőt…
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
