54 éve, 1970. június 23-án hunyt el Fekete István József Attila-díjas író, akit főként állatregényeiről és ifjúsági műveiről ismer a közönség. A természettel együtt élő és érző, annak titkait jól ismerő ember volt, emellett zseniális emberábrázoló. Kristálytiszta, pihentető prózáját és humorát a felnőttek talán még jobban élvezhetik, mint az ifjabb olvasók.
A Somogy vármegyei Göllén született Fekete Árpád tanító, iskolamester és Sipos Anna első gyermekeként. Egyik őse a nagy francia forradalom menekültje, dédnagybátyja pedig Damjanich János 1848-as honvédtábornok, aradi vértanú volt.
A család 1909-ben Kaposvárra költözött, és István az ottani gimnázium tanulója lett. Mivel félévkor és év végén is megbukott, a szigorú édesapa átíratta a polgári fiúiskolába, ahol végre önmagára talált a kamaszodó fiú. 1915-ben felsőkereskedelmi iskolába iratkozott, 1917-ben besorozták katonának, és az 1918-as hadiérettségit követően tartalékos tiszti iskolába került.
A katonaruhát csak 1926-ban vethette le végleg. 1923-ban felvették a debreceni Gazdasági Akadémiára, ám az Alföldön nem érezte jól magát, visszavágyott a Dunántúlra, 1924 januárjától Mosonmagyaróvárott folytatta tanulmányait.
Az iskola elvégzése után, 1926-ban Bakócán lett gazdatiszt. Itt szeretett bele a helyi belgyógyász-főorvos leányába, Piller Editbe, akivel 1929-ben házasságot is kötött. Az esküvő után Ajkára költöztek, ahol gazdatiszt lett a holland származású földbirtokos, Nirnsee Ferenc birtokán, 1930-ban lányuk, két évvel később fiuk született.
Fekete István tehetsége, szakmai felkészültsége, gyakorlati érzéke és tenni akarása nyomán hamarosan fellendült a birtok: tejüzemet szervezett, búzavetőmagot nemesített, az irányításával tenyésztett merinói kosok számos díjat nyertek. Mindeme tevékenység és a család mellett igazán ekkor jutott ideje az írásra is.
Még diákéveiben, mint oly sok kamasz, ő is verselgetett, rövidebb prózával kísérletezett, de kiforrott, egyéni stílusú íróvá ezekben az években érett.
Vadászattal kapcsolatos cikkeit 1933-tól a Kittenberger Kálmán szerkesztette Nimród újság közölte, 1936-tól pedig az Új időkben jelentek meg novellái. 1937-ben A koppányi aga testamentuma című művével megnyerte a Gárdonyi Géza Társaság regénypályázatának első díját, majd két évvel később a Zsellérek című regénye aratott sikert az Egyetemi Nyomda pályázatán.
1966-os portré az íróról (kép forrása: Fortepan/ Hunyady József)
1940-ben a Kisfaludy Társaság tagjai sorába választotta, és ebben az évben jelent meg Hajnalodik című színdarabja, amelyet csaknem százszor játszottak a Magyar Színházban és a Kamaraszínházban, mindannyiszor telt ház előtt. 1940-ben Bánki Viktor filmrendező forgatókönyv készítésére kérte fel, így született meg a Doktor Kovács István, amely ismét sikert hozott számára.
Az uradalmi munkát ekkor már egyre terhesebbnek, írói munkája akadályozójának érezte. 1941-ben végül elhatározta magát, családjával Pestre költözött, és a Földművelésügyi Minisztérium vadászati előadója lett. Sorra jelentek meg művei, regényei és novelláskötetei, de tanult szakmáját sem hanyagolta el, oktatófilmek forgatókönyveit írta a földművelés, az állattenyésztés, a gazdálkodás témakörében.
A második világháború után állása megmaradt, két könyve is megjelenhetett, de a rettegett államvédelem, az ÁVO megkínozta. Amikor 1949 tavaszán a minisztériumot „megtisztították a reakciós elemektől”, Fekete Istvánt is nyugdíjazták.
Ezt követően a nélkülözés évei következtek: könyveit nem adták ki, állandó foglalkoztatást sehol sem kapott, alkalmi munkákból jutott némi jövedelemhez, volt uszálykísérő, patkányirtó, napszámos. 1951 őszétől oktató volt a kunszentmártoni Halászmesterképző iskolában, majd leszázalékoltatta magát.
1955-ben Bölöni György (író, újságíró, 1957-től az Élet és Irodalom főszerkesztője) segítségével térhetett vissza az irodalomba, Halászat című munkáját tankönyvként adták ki, majd a Kele, később a Lutra című regényeket jelentette meg a Magvető Kiadó. 1957-től sorra arattak sikert máig is népszerű ifjúsági regényei, mint a Bogáncs, a Tüskevár, a Téli berek, a Hu és a Vuk, valamint életrajzi könyvet is írt a híres Afrika-kutatóról Kittenberger Kálmán élete címmel.
1960-ban a Tüskevárért, amelyből remek tévésorozat is készült, József Attila-díjat kapott. A hatvanas évek közepétől háromkötetesre tervezett önéletírásán dolgozott, amelyből 1965-ben megjelent a Csend, és 1970-ben elkészült a Ballagó idő is. Többre már sem ideje, sem ereje nem maradt: előbb 1968-ban, majd 1969-ben is szívinfarktust kapott, amelyekből még sikerült felépülnie. A harmadik azonban végzetes volt, és 1970. június 23-án Tárogató utcai otthonában örökre lehunyta szemét.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
