Az Amerikai Egyesült Államok egy viszonylag rövid múltra visszatekintő, alig 250 éve létező államalakulat, amelynek alapjait az Európában hajóra szállt, az Újvilágban boldogulásukat kereső szegények és kalandorok népes csapata rakta le. Tudjuk, az angolok mellett hollandok és franciák is szép számmal akadtak közöttük, később pedig az írek, a németek, az olaszok és más európai nemzetek fiai és lányai is útra keltek, hogy benépesítsék Észak-Amerika hatalmas, gyéren lakott vagy néptelen területeit. Igaz, időnként véres összetűzésbe keveredtek az őslakó indián törzsekkel, de sokszor más európaiakkal is, amiről könyvek és filmek mesélnek, olykor őszintén, de többnyire hősként ünnepelve a kapzsi jövevényeket.
Amerikába sok százezer magyar is felkerekedett az elmúlt százhetven évben. Az első nagyobb csapatot az elbukott 1848/49-es magyar szabadságharc menekültjei alkották, akik közül sokan később az amerikai polgárháborúban az északiak oldalán harcoltak és öregbítették a magyarok jó hírét, amelyet Kossuth Lajos alapozott meg az Atlanti-óceán túlpartján.
A Kárpát-medencéből azonban nemcsak munkások, bányászok és földművesek érkeztek az USA-ba, hanem mérnökök, tudósok, orvosok, művészek is, akik szellemi téren segítettek naggyá tenni Amerikát.
Az amerikai filmipar, Hollywood a jeles magyar rendezők és színészek nélkül talán meg sem született volna. De ami igazán nagyhatalommá tette az USA-t, az a tudomány volt, ezen belül is az atomenergetika. Hosszan értekezhetnénk arról, milyen szerepet játszottak a magyar fizikusok és mérnökök az első atomreaktorok létrehozásában vagy a nukleáris energia harcászati lehetőségeinek kidolgozásában. Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János, Teller Ede vagy a szuperszonikus repülőgépek atyjának tekintett Kármán Tódor nélkül alighanem Amerika sokkal később jutott volna el oda, hogy a világ urának tekinthesse magát.
Annak idején sokan még azt is lehetségesnek tartották, hogy az angolt különös akcentussal beszélő idegenek valójában nem is földi lények, hanem a világűrből érkeztek. Persze ez inkább egyfajta kedves jópofaság volt: a magyarok marslakók, mondták mosolyogva, bár talán egy kicsit komolyan is gondolva. Elvégre egy kis helyen annyi tehetséges magyar összezsúfolódva és mindegyikük a maga módján zseniális koponya, ez valóban figyelemre méltónak tűnt, sőt olykor irigységet is kiválthatott.
Más területeken is fontos szerepet játszottak az Amerikába szakadt magyarok, de ezt most nem kívánom részletezni. Hogy mégis szóba hoztam, annak az a friss hír az oka, hogy Washingtonban úgy döntöttek, biztonsági okok miatt megnehezítik az USA-ba beutazni kívánó magyarok helyzetét, mondván sokan vannak közöttük olyanok, akik kettős állampolgársággal rendelkeznek és ezt az amerikai hatóságok szerint nagyon könnyen szerezték meg, át sem esve valami komolyabb vizsgálaton.
Nyilván egy amerikai hivatalnoknak nem kötelessége, hogy ismerje a közép-európai kis nemzetek történelmét, amely mellesleg sokkal régebbi időkre nyúlik vissza és tele van olyan fordulatokkal, amelyekre ő még csak nem is gondolna. Azt sem tudhatja valószínűleg, hogy 1918-ben az USA kormánya is szerepet játszott abban, hogy a történelmi Magyarországot ízekre szedték és a magyarság egyharmada a saját országán kívül rekedt, idegen államok másodrendű lakójaként. Az amerikaiak büszkék arra, hogy milyen hazafiak, legalább is a legutóbbi időkig ez így volt. De azt már nehezen viselik, ha más nemzetek is büszkék a maguk nyelvére, történelmére, kultúrájára. Talán le is nézik őket, különösen a szlávokat és a nem indogermán rokonságba tartozókat. Hogyan érthetnék meg egy 15 milliós nemzet kiszolgáltatott helyzetét, azt a feldolgozhatatlan sorscsapást, hogy az egy nyelvet beszélő, azonos kultúrájú nép különböző államokban kisebbségi sorba taszítva él, és csak lélekben érezheti összetartozónak magát a többiekkel.
Mostanában a korábban annyira csodált Amerika is furcsa átalakuláson megy keresztül. Már korántsem olyan vonzó, mint volt még a múlt század 70-es és 80-as éveiben, amikor mi itt Közép-Európában a kommunista diktatúra hétköznapjainak nyomorúságából Nyugatra vágyódtunk, egy jobb és boldogabb élet reményében.
Lehet, hogy még ma is sokan vannak közöttünk, akik szívesen felkeresnék az Egyesült Államokat, sőt akár munkát is vállalnának ott egy bizonyos időre, de őszintén meg kell mondani, hogy Amerika nimbusza már alaposan megkopott, és talán ezt maga is érzi, csak még nem képes őszintén szembe nézni a valósággal. Ha ezt még politikai-ideológiai szempontok is megnehezítik, akkor nem csodálkozhatunk, hogy nehezen értelmezhető, sőt irracionális döntések születnek. Erre csak azt mondhatjuk, hogy mi „marslakók” jobban járunk, ha otthon maradunk és féltve őrizzük azokat az értékeket, amelyeket az előttünk járók megteremtettek és ránk hagytak.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
