Az egykori hálózatosok, későbbi SZDSZ-esek, és a szélrózsa minden irányában szétszóródott mohikánjaik megint akcióznak. Mint mindig. Kedvenc műfajuk a nyílt levél. Ezekben „európai nagyságokat” ostromolnak, mondván, elviselhetetlen, ami Magyarországon történik. Annak földjén dúl a kirekesztés. Itt valamit tenni kell! A Néphazugság tegnap közölte „negyvenkét magyar értelmiségi” nyílt levelét, amelynek aláírói magához Angela Merkelhez fordultak „a Magyarországra érkező menekültek befogadásáért”. Lássuk első bekezdését!
„Tisztelt Szövetségi Kancellár Asszony, mi, az Európai Unió polgárai, akik e nyílt levelet aláírásukkal gyakran csak azáltal látjuk majd el, hogy közösségi hálózatokban megosztjuk, aggódunk. Aggódunk Európa körül zajló polgárháborúk elől menekültek ezreiért, akik az Európai Unió csődöt mondott menekültügyi politikájának túszaiként és egy egyre fékeveszettebb nemzeti kormányzat játékszereként kénytelenek Magyarországon emberhez méltatlan körülmények között a bizonytalan holnaptól rettegni. Azoknak az Európa mellett elkötelezett magyaroknak, akik 25 éven keresztül büszkék lehettek arra, hogy ők bontották ki az első követ a berlini falból, e helyzet különösen szégyenletes és megalázó.”
Az aláírók ezek szerint önmagukat mindenekelőtt az „Európai Unió polgárai”-nak tartják, nem pedig magyaroknak. Megható. Meg az aggódásuk is. Ők mindig aggódnak. Persze az áldozatokért. Főleg, ha azok ártatlanoknak látszanak. No de van itt más is. Egy röpke elszólás. Ugyanis e negyvenkét értelmiségi szerint is csődött mondott az Európai Unió menekültügyi politikája. De akkor miként is van ez? Büszkén hirdetjük, hogy ennek az uniónak vagyunk a polgárai, miközben elismerjük politikája egyik legfőbb területének működési csődjét? Jó, tudom, annyi minden más mellett a logika sem volt sohasem erősségük, de azért ez mégis csak durva. Akárcsak a második bekezdés. Ebből azonban legyen elég csak első két mondatának betűhű idemásolása:
„A magyar kormány plakátokon és tévéműsorokon keresztül hónapok óta léptennyomon gerjeszti a menekültektől való félelmet és az irányukban táplált ellenérzéseket, amivel az európai alapértékek kőtábláit zúzza össze. Mindez azt a célt szolgálja, hogy a menekülteket drótkerítéssel és hatósági szigorral előre kriminalizálják, megteremtsék kitoloncoltatásuk jogalapját és egyszersmind behízelegjék magukat a szélsőjobboldali szavazók szívébe.”
Istenem, ezek a drága jó értelmiségiek (akik amúgy, mint tudjuk, azon túl, hogy uniós polgárok, ráadásul még magyarok is) akcióznak az „európai alapértékek”-ért. Amikből nyilván sok van. Nem sorolom fel ezeket, kissé sokáig tartana. Könnyebb nevesíteni, mi minden nem tartozik ezek közé. Első helyen persze a kereszténység. Azután a hazaszeretet. És akkor még a normális nemi életet, vagy a család szentségét nem is említettem. A harmadik bekezdésből viszont megtudjuk, hogy azért a magyar lakosság nem olyan, mint a kormánya:
„Magyarország lakossága dacolt a magyar kormány hecckampányával, európai méltóságának tanúbizonyságát adta, a polgárok spontán kezdeményezésére csekély jövedelmét és szabadidejét megosztotta a menekültekkel, akik hetek óta pályaudvarokon táboroznak. Önkéntesek adnak tájékoztatást, gondoskodnak tolmácsról, tartanak a traumatizált gyerekeknek foglalkozásokat, ellátják a betegeket, nem ritkán a magyar drótkerítés sebesültjeit, miközben a kormányon lévő politikusok, egytől egyig az Ön pártszövetségesei, európai színtéren űzik végzetes játékaikat.”
Szóval a szupermarketekből nejlonszatyrokkal megrakottan távozó csóró magyarok tömegei viszont tudják, mi a teendő ilyenkor. Bizonyára a saját szájuktól is megvonják a falatot, ha éppen egy porontyát magasba emelő afgán törzslakó állja útjukat! A negyvenkét aláíró között vannak írók is, még ha nem is klasszikusok. Olyanok, mint a jó Kornis Mihály vagy Nyerges András. Mégis, hogy, hogy nem, a Közel-Keleti Pályaudvar aluljárójából állatkertet varázsolókról valahogy nem ők jutnak eszembe, legalábbis, ha hiteles értékelést kívánok róluk kapni, hanem mondjuk Pozsonyi Ádám. Legújabb fészbúkos szösszenetei egyikét idézem:
»Mindenfelé beszélnek mostanság az „idegenekről” – akiket sajnálni kell –, de nem látom, hogy bárki is a lényegről beszélne, ezért – ahogy nagy humanisták szokták mondani – nem hallgathatok tovább.
Az idegennel nem az a legfőbb baj, hogy más színű a bőre, hanem az, hogy más a kultúrája. És eltérő gyökerű kultúrák sosem élhetnek békén egymás mellett. De mellesleg a bőrszíne is zavar. És nem szeretném, hogy a gyerekem keveredjen vele. Hogy miért? Mert élőlény vagyok. És az élőlények alapvető jellemvonása, hogy azt akarják, hogy az utódjuk rá hasonlítson. Ettől még nem gyűlölöm. Csak ne legyen itt, mert ittlétével felforgatja és megváltoztatja a kultúrámat, amit értelemszerűen nem szeretnék. Rossz neki ott, ahonnan jön? Nem érdekel.
Az érdekel, hogy ne kelljen rettegnem a villamoson. Hogy ne gitározzon az erkélyen, ha mellém költözik. Hogy ne tegye pokollá mindennapjaimat. Hogy ne építsen templomot az ő isteneinek, mert azzal kitúrja helyéről az én Istenemet. Az érdekel, hogy ne változzon meg miatta őseim városa, és az életformám. Ne kelljen „tolerálnom” a másságát, mert nem akarom tolerálni. És főleg nem akarom, hogy a saját kultúrám felszámolását még én fizessem. Nem hinném, hogy ez annyira bonyolult…«
Hát, már akik számára nem. Mert azért vannak kivételek. Mint most a negyvenkét aláíró, akik így zárták levelüket:
„Mi, e levél aláírói, azt az egyetlen európai megoldást kérjük Öntől, melyet a történelmi pillanat lehetőségként fölkínál. Segítsen minket abban, hogy továbbra is hihessünk a közös európai ház gondolatában, engedje meg a polgárháborús menekülteknek, hogy kiutazhassanak Németországba, ne szolgáltassa ki ezeket a szerencsétleneket a magyar szögesdrót-politikának.”
Vagyis legyen Európa lehetőleg minden szeglete a bacilusgazda bevándorlók rezervátuma. Ez az „európai megoldás” a „közös európai ház”-ban. Ennek reményében a levél végén Merkelt „európai üdvözlettel és reménnyel” köszöntik. A névsorból természetesen nem hiányzik a „tettek embere” sem, így feltüntetve: „Dr. Demszky Gábor szociológus, Budapest volt polgármestere”.
„A magyar kormány az európai alapértékek kőtábláit zúzza össze”, állítják tehát a bacilusgazda bevándorlók pátyolgatói. Nos, az európai alapértékek kőtáblája ugyebár a Tízparancsolat. Nem kell feltétlenül erkölcscsősznek lenni ahhoz, hogy halkan megkérdezzük: ezekből a negyvenkét aláíró mikor tartott be csupán egyet is?
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
