Hadifogságból hazatérésünk után az illetékes hatóságok sokszor tették fel nekünk a kérdést: miért nem álltunk át, miért nem adtuk meg magunkat?
A válasz nagyon egyszerű: a frontra küldött magyar katona haza akart menni, lehetőleg épségben, hogy továbbra is gondoskodni tudjon a családjáról. Gondolataiban csak a hazafelé vezető út jelent meg, és nem a hadifogságon át vezető kerülő. Amíg a legkisebb reménysugár is felvillant a sikeres küzdelemre, a katona kitartott esküje mellett, és bízott a honvédség és szövetségesei sikerében. Amikor a bekerítés, a kitörések kudarcai teljesen kilátástalan helyzetet teremtettek, a hősi halál helyett megadta magát a sorsnak.
Voltak olyan katonák, akik bedőltek a szovjet propagandának, és kényszerűség nélkül is átálltak. Ezek zöme politikai megfontolásból tette. Egy bajtársam mesélte nekem az alábbi esetet. Egyik társa magával hozta a frontra apja igazolását, ami szerint ő 1919-ben a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregében szolgált, és tagja volt a Kommunista Pártnak. Bizalmasainak ezt meg is mutatta, és nem leplezte átállási szándékát, ha arra mód nyílik. Budapesti gyerek volt, aki a visszavonulás következtében közeledve a fővároshoz, le is lépett. Többé senki sem látta.
A magyar katonáról alkotott pozitív élményem hosszú frontszolgálatomon alapszik. Katonai pályafutásom alatt kétszer kerültem ki a keleti frontra. Először 1942. november 2-i behívásom után, a 41. debreceni honvéd gyalogezreddel a megszálló erőkhöz, ahonnan leszereltek, majd 6 hét múlva 1944. május 1-jén ismét bevonulva, az 1. hadsereg VI. hadtestének 11. honvéd ezredéhez. A Kárpátokba kerültem, a Tornyai-hágó–Wiszkow–Ludwighofka–Dolina szakaszra. Hadseregünk, miután Kolomea térségében vereséget szenvedett, az Árpád vonalig húzódott vissza. Itt a front megmerevedett és közel másfél hónapos állóharc alakult ki. Ekkor már az 1941 június–novemberi sikeres gyorshadtesti hadműveletek emlékeit az egyre csökkenő bizakodás váltotta fel. Románia 1944 augusztusi átállása után, magyar területre visszahúzódva, már csak elkeseredett és kilátástalan utóvéd- és halogató harcokat folytattunk.
Bajtársaink zömében azonban fel sem vetődött a megadás, az átállás, az önkéntes hadifogságba kerülés gondolata. Alakulatunk észak-magyarországi visszavonulása jól illusztrálja azt a helyzetet, aminek következménye a hadifogság lett. Ezredünk 1944 szeptembere végén Munkács előtt, a Latorca melletti Kustánfalván pihenőben volt. Délután 5 órakor egy oldalazó partizántámadást kaptunk, amely a még kitűnő erőben lévő ezredünket néhány perc alatt széjjelszórta. Az ezred gyakorlatilag megszűnt létezni. Ekkor olyan, mindannyiunkat megrázó esemény történt, ami leleplezte a szovjetek átállásra buzdító propagandájának hazug voltát.
A 11/1. zászlóalj géppuskás rajparancsnoka, megunván a kilátástalan harcokat, rajával együtt átállásra határozta el magát. Ebben segítségére volt a hozzá beosztott ruszin katona. A 12 fős raj megadta magát. A szovjetek azonban nem tudtak mit kezdeni velük: fogolyőrzésre, róluk való gondoskodásra nem voltak berendezkedve. Hátrakísérés közben néhány géppisztolysorozattal egyszerűen kivégezték őket. Ezt a tényt akkor tudtuk meg, amikor egy sikeres ellenlökés közben megtaláltuk a holttesteket. Ez nyomós érv volt, hogy a végsőkig kitartsunk.
Miután ezredünk gyakorlatilag megsemmisült, átkerültem a 16. hadosztály páncélvadász rohamzászlóaljához, amely jóformán használhatatlan, első világháborús ócska karabélyokkal felszerelt alakulat volt. Ez azonban nem akadályozta meg a parancsnokságot, hogy bevessenek bennünket: először Kisbáriban és a Bodrog környékén, majd viszszavonulások és halogató harcok után a füzérradványi Károlyi kastély almáskertjében. Innen is kiűztek bennünket. Pálházán keresztül Nyíri községbe érkeztünk, ahol végetért katonai pályafutásom, mert bekerítve, néhány százan 1944. december 17-én hadifogságba estünk. Rövid időn belül szembekerültem az első győztes szovjet katonával.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
