A „lófő” jelentését sokféleképpen magyarázzák, de a Rákosi-korszak egyetemi gyorstalpalóján végzett történelemtanárom meghatározásánál badarabbat, azóta sem hallottam: „Azért lófő, mert a hadbavonuláskor a székelyek a csapat élén levágott lófejet vittek.” A középiskolás gyerekeknek fantáziája rögvest megmozdult… Elképzelték, miként masíroztak a székelyek a vértől csöpögő lófej nyomán…”
Kézdimárkosfalvi Barabás Mihály székely hadnagy 1619. júl. 13-án Bethlen Gábortól kapott nemeslevél értelmében lófő lett. (A címerében nincs ló, ahogy nincs más lófő címerében sem!) – hu.wikipedia.org
Jelenlegi ismereteink szerint a székelyek vezetőit, első embereit hívták lófőknek. „A székely nemzet hajdani rangsorozása szerint lófő (lovasfő, lófejű) székelyek ama rendbeliek voltak, kik a hadban lóháton, a maguk lován voltak kötelesek szolgálni.[1] A lófő első írásos említése, „loohfeu” alakban 1050-ből, a második 1096-ból származik.[2]
Csakhogy a X. századi magyar nyelvemlékben, az „I. András király korabeli Imák”-ban az első nemzeti felkelés vezetője, a Békés-megyei[3] illetőségű Vata is lófő, mégpedig „garázda lófő” volt.[4]. Ám Békés még a régiségben sem tartozott Erdélyhez.
…lufuu wutu… (lófő Vata) – I. András király korabeli Imák (részlet)[5]
Péter-király ellen „a magyarok közül elsőnek egy Vata nevezetű” szállt hadba „…Belus várából, aki magát a démonoknak szentelte…”[6] Belus vára meg valahol Trencsénben lehetett.[7] Ám Trencsén sem Erdélyben, hanem a Felvidéken van.
Akár alföldi volt, akár felvidéki, Vata lófő volt.
Eszerint nemcsak a Székelyföldön, hanem Magyarország más vidékein is voltak lófők, és a megnevezésüket kiemelten sem kapcsolták a lóhoz. Természetes volt, hogy hazánkban minden magára valamit adó férfiembernek volt lova, hátaslova, hiszen ló nélkül még embernek sem néték.
A lófő összetett szó. Az „előtagja arra utal, hogy a gyalog harcoló közszékelyekkel szemben a lófők lovon harcoltak.”[8] Az, hogy a lovas lófő elkülönült volna a gyalogszékelyeitől, és a csatában beállt volna a magyar lovasok közé? Aligha. A vezérnek, lett légyen az lófő, vagy nem, együtt kellett lennie, harcolnia az embereivel.
Az utótag a fej ~ fő névszó. A fő a mai értelmezés szerint első ember, első fej, felettes: „Szófaji átcsapás eredménye: a fej főnév eredetibb fő alakváltozatának melléknevesülésével jön létre.”[9]
A magyar szavak elemzésekor a szakirodalomban akár bizonyítékként, akár cáfolatként elkerülhetetlenül fel-felbukkan a finnugorral való egybevetés.
„A magyar etimológiai szótár”[10] a lófő összetétel elő- és utótagjának eredetét finnugrista módon magyarázza: A ló – ősi örökség az ugor korból: vogul ló, luv. Az átvett alak a lovu lehetett, a ló az átmeneti lou formából fejlődött ki. (Szerintem a vogulok vették át a magyarok elődeitől!) Érdemes megjegyezni, hogy az ószláv/pravoszláv nyelvben az ugor mindig magyart jelent! Hodinka Antal[11], az orosz évkönyvek fordítója az ószláv ugor népnevet magyarnak fordítja. Tehát a finn-ugor jelentése finn-magyar.
Az ugor megnevezést a magyar olvasó nemigen vonatkoztatja saját népnevére, a magyarra, hanem valamiféle urali, szibériai „finnugor” népnek tartja. Vajon, ésszerű a „finnugor” összetétel első tagját magyarul, másodikat pedig ószláv nyelven használni? Ez nem más, mint megtévesztés
Tehát a ló szavunk a vogultól, attól a néptől, ered, amelyik a mindennapjaiban nem használt lovat. A vogul hősi énekekben megjelenik ugyan a ló, de ez átvétel a magasabb műveltségi szintű ugorok, vagyis a magyarok elődeitől[12].
A magyar nyelv fejlődésére vonatkozóan elfogadott a p > f mássalhangzó változás: A finnugor nyelvek p mássalhangzója a magyarban f lett. A fej szó finnugor, illetőleg az uráli alapalakja *päηз lehetett. Az uralinak tartott szó előtt ott a feltételezést jelentő * jel. A finn pää azonos a magyar fej szóval.[13] A nyelvészeknek tehát írásos emlék híján, fogalmuk sincs, mi volt az „urali alapalak”.
A lófő „összetétel keletkezése, az összetevők jelentésviszonya tisztázatlan.”[14] Magyarán a nyelvészek külön-külön talán ismerik az összetevőket, de sejtésük sincs, mikor kapcsolódtak össze és az összetétel valójában mit takar.
E „hivatalosított” bizonytalanság azt rejti, hogy mind a ló, mind a fej eredeti magyar szó!
A mai magyar nyelv elődje a négy-ötezer évvel ezelőtt beszélt, írásos emlékekkel rendelkező sumir nyelv. A sumir szavaknak szinte mindegyike visszaköszön az un. finnugor alapnyelvhez tartozó és a törökből átvett magyar szavak szótagjaiban. Csakhogy ma már nem értjük, nem tudjuk, mit jelentenek anyanyelvünk valaha önálló jelentésű szótagjai. A sumir nyelvet kell segítségül hívni, hogy megtudjuk, pl. mi a pásztor feladata. Ez egyébként ismert, hiszen foglalkozásnév, csak az nem, hogy a szótagok pontosan kifejezik, hogy a „karám gyapjasainak őre”.
A Vata beszélő név. A keleti népekhez hasonlóan a régi magyarok is beszélő neveket használtak. Némelyiken még felismerhető az eredeti jelentés (pl. Szépmezőszárnya, Csinosomdrága stb.). A Vata név jelentését is a sumir nyelvből ismerszik meg.
Két szóból, azaz két ékjelből álló[15] U.DU kifejezés jelentése pap(herceg), a Napistené, vagyis a Napisten papja, vagyis táltos. Mivel a sumirban nincs v hang (mivel a közvetítő nyelvekben nem volt), az átírásban sem jelölték. Az (v)U.DU a mai nyelvhasználattól eltérő jelöletlen birtokviszony: pap, a Napistené. E hátravetett birtokos jelzős szerkezetet a magyar nyelv ismerte, némely költőnk is használta: „éhe a szónak, éhe a szépnek”[16]
A „lófő” elő- és utótagjának eredete, jelentése valahol az idők mélyben keresendő.
A sumir nyelvben[17] a LU ékjel jelentése nem a négylábú patás állat, mai szóhasználattal ló, hanem ember, férfi. Valójában a képjel emberalakot, pusztában álló subás embert formáz.
A PA olvasatú ékjel jelentése sem fő, fej, hanem parancsnok, elöljáró. Mai ellaposodott nyelvhasználatunk nem különbözteti meg, annak ellenére, hogy gondolati összefüggés van a fő és a parancsnok között, ti. mindkettő főembert, első embert jelent, mégsem azonos. A fő, főnök valamely embercsoport vezetője, első feje, az utasítást osztó parancsnok meg inkább szigorúbb katonai vezető.
Megjegyzem, én is azt hittem, hogy a „lófő” összetétel második szava fej, fő. míg véletlenül rá nem bukkantam LU.PA, KIS város parancsnoka, főnöke töredékes fejének képére: A nyakán levő felirat felfedte, nevének mi a jelentése.
1908-ban, Toscanne[18] az archaikus ékjelekről szóló könyvében megjelentette, LU.PA, Kis város kerület-főnöke szobortöredékének képét. A nyakon levő felirat pontosan felfedi, a LU.PA név jelentését.
Az 1. sz. oszlop két jelének olvasata LU.PA. Az első jel, a LU jelentése ember (ld. fent). A második jel, a PA főleg a korai sumir szövegekben előforduló két jelből álló összetétel: szem + felvet, vagyis szemmel tart, ügyel, utasít, vagyis parancsol.
A LU és a PA, vagyis az „ember” és az „utasításban jártas” kifejezés együttesen „parancsoló ember”-t, vagyis „parancsnok”-ot jelent.
Úgy tűnik a magyar nyelv parancs, a parancsnok szavának első szótagja őrizte meg az elsődleges sumir jelentést.
A sumir nyelv segítségével derült fény derül lófő eredeti jelentésére. A lófő embercsoportok, csapatok, parancsnoka, vezére. (A vezér szó a perzsából került a magyarba!) Fejér György gyűjteményes kötetében[19] említi, hogy egy 1227 utáni oklevélben loohfeu alakban fordul elő. (Később ez okmányt hamisítványnak tartották!)
Magyar nyelvterületen a lu szót nagyjából a tatárjárásig használhatták ember, lovasember értelemben. Később csúszhatott át a „parancsoló ember” jelentésű lu a lóra, a négylábú patásállatra. A magyaroknál és minden szkítafajú népnél embernek csak azt tekintették embernek, akinek paripája volt.
A „parancsnok, katonai vezér” értelmű „lófő” kifejezés összetevőinek eredeti jelentései elfelejtődtek, kikoptak a nyelvhasználatból, csak a székelyek őrizték meg. A nyelvészek meg ismertebb, későbbi, hangzásban, kiejtésben hasonló szavak jelentésével, értelmével töltötték meg. Így vedlett át az eredetileg parancsoló embert, parancsnokot jelentő lófő, lovas vezérré.
Lófő-tisztás, Bükkszentkereszt (indafoto.hu)
[1] Báthory István levele, 1583, Magyar Történelmi Tár, 1855-1934, VIII. 234. p.
[2] Jerney i. m. 85.p.
[3] Győrffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza, Budapest, 1963. I.494. p.
[4] Marton Veronika: I. András király korabeli Imák, Matróna, Győr, 2006, 118-119. pp.
[5] Marton Veronika: I. András királykorabeli Imák, Matróna, Győr, 2006, címoldal
[6] Jerney János: Nyelvkincsek az Árpádék korszakából, Pest, Bucsánszky Alajos könyvnyomdája, MDCCCLIV. (1854), 13. p.
[7] L.m.f.
[8] A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, Akadémiai K., Bp. 1970. II. köt., lófő címszó, 781. p.
[9] TESz. i.m. I. köt. fő címszó 962. p.
[10] Arcanum.hu
[11] Hodinka Antal.Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai, A Magyar Tud. Akadémia kiadása, 1916. 40-41. stb. pp,
[12] Leszállt a medve az égből. Vogul népköltészet, Európa, Bp. 1980.
[13] TESz i.m. fej címszó
[14] TESz i.m.II. köt. 781. p.
[15] D. 411. 28. és D. 381. 86.b.
[16] Ady Endre: Csák Máté földjén
[17] Novotny Elemér i.m. 66. pp.
[18] Toscanne, Paul: Les ideogrammes cunéiformes, Ernest Leroux, édeteur, Paris, 1908.,118. p.
[19] Codex diplomaticvs Hungariae ecclesiasticvus ac civilis. Studio er opera Georgii Fejér. I-XI. (in 43 vol.) Budae, 1829-1844. [I.], Index, 1831. [II.] Index. 1835. 17. p. (Rövidítve: CD)
Forrás:martonveronika.blog.hu
Tovább a cikkre »
