A liberális médiacsapda

A liberális médiacsapda

Elsivárodó világunkban megindító látni azt a szolidaritást, amelyet némely jobboldali újságírók és szerkesztőségi műhelyek mutatnak a Népszabadság munkatársai iránt. Egy egészséges társadalomban az újságírás hivatás, amelynek művelői politikai nézetkülönbségeik ellenére ugyanúgy szakmai szolidaritást éreznek egymás iránt, mint mondjuk az orvosok. Minél elszórtabban gondolkodnak így nálunk, annál jobban meg kell becsülni a tisztességes keveseket. A baloldalinak nevezett, de inkább liberálisnak mondható lap közösségét kétszeresen is súlyos sérelem érte. Politikai okokból verték szét – lényegében tiltották be – a műhelyüket, és ráadásul munkavállalóként is megalázták őket. Az a szakmabeli, aki ezt szó nélkül lenyeli, megérdemli, hogy egyszer maga is ilyen sorsra jusson.

A nyilvánosságra került részletek alapján sokan gyanakodtak arra (e sorok íróját is beleértve), hogy a Népszabadság betiltását a Fidesz vezetősége, feltehetően maga Orbán Viktor rendelte el. Sajnos kevesebb szó esik a magyar közéletben arról, hogy a Mediaworks mégiscsak magáncég, tulajdonosa egy osztrák milliomos. Annak az Ausztriának a dúsgazdag polgára, amelynek kormánya és közvéleménye éles kritikával illeti a diktatúrába forduló magyarországi állapotokat. Az eset kísértetiesen hasonlít ahhoz, amikor a Deutsche Telekom magyarországi cége ugyancsak politikai okokból, nyilvánvalóan a Fidesz utasítására bocsátotta el az Origó főszerkesztőjét. A cég anyavállalata közel áll a német kormányhoz, de ez utóbbi részéről senkinek sem jutott eszébe, hogy érdemben kiálljon a magyar sajtószabadság mellett.

„Sunday speeches, monday talks” – szokták mondani, ha a hangzatos vasárnapi szónoklatokkal ellentétesek a hétfői, konkrét nyilatkozatok. A nyugati politikusok szeretnek szép szavakat mondani a demokrácia kívánatos voltáról a kelet-európai országokban, de azért nem bánják, ha a cégeik előnyt húznak az ottani diktatórikus állapotokból. A szegényebb, elmaradottabb országokba érkező nyugati tőke szükség esetén igyekszik tiszteletben tartani a helyi demokratikus jogokat. De ha ilyenek nincsenek, akkor minden lelkiismeret-furdalás nélkül kihasználja a helyzetet.

A magyar újságíróknak nem volna szabad csodálkozniuk ezen, hiszen nagyjából hasonló történt több százezer munkavállalóval a rendszerváltozás után privatizált munkahelyeken. A külföldi tőkés – ritka kivételtől eltekintve – vastagon kihasználta, hogy saját anyaországával szemben nálunk nincsenek szakszervezetek, és a munkavállalói jogokat félre lehet söpörni. Sok olyan újságíró veszíti el most a munkáját, aki annak idején maga is avíttnak, a szabad versenyt akadályozónak ítélte a szakszervezeti mozgalmat. A nyugati demokráciák akkor sem álltak ki a magyarországi szakszervezeti jogok mellett, elfogadták, hogy cégeik félgyarmati módszereket vezessenek be a kelet-európai leányvállalatoknál. Végső soron persze minden nemzet maga felel a sorsáért, és a magyar demokrácia jövője is alapvetően rajtunk múlik.

A Népszabadság betiltása kapcsán gazdaságinak álcázott magyarázkodások is elhangzottak. Ezeket sokan és világosan megcáfolták már. Legkézenfekvőbb cáfolat, hogy ha a laptól a vesztesége miatt kellene megszabadulni, akkor a tulajdonos érdeke annak eladása volna. A lap megjelentetésének azonnali leállítása arra utal, hogy a cél az ellenzéki újság elhallgattatása, és nem az üzleti veszteség csökkentése volt. De a nyomtatott politikai napilapok esetében amúgy is ostobaság elvárni azt, hogy az újságot kizárólag a vásárlói és előfizetői tartsák el. Ez ugyanolyan lenne, mintha valaki azt szorgalmazná, hogy a politikai pártokat és a választási kampányokat kizárólag a párttagdíjakból lehessen fedezni. Sajátos módon a napilapok veszteségeit felrovó politikusoknak eszükbe sem jut, hogy visszafizessék az állami költségvetésnek a pártjuk, alapítványuk, frakciójuk, kampánygépezetük számára kifizetett százmilliókat.

Az Egyesült Államokban, amely a szabad verseny elvére épül, a napilapok bevételeinek átlagosan 20 százaléka származik az eladott és előfizetett példányokból. A többit részben a hirdetések, részben a kiadó egyéb bevételei fedezik. Ugyanis a komoly kiadók számára presztízskérdés egy tekintélyes napilap megjelentetése. És hosszabb távon üzleti érdek is, hiszen egy jó újság szellemi és politikai tekintélye átsugárzik a kiadó egyéb termékeire, sőt a tulajdonosának társadalmi státusára is. Legalábbis olyan országokban, amelyek a polgári tekintély, és nem parancsuralom elve alapján működnek.

Ma már kevesen emlékeznek rá, de a rendszerváltás táján Magyarországon is elhangzott az a javaslat, hogy a négy országos politikai napilap kapjon költségvetési támogatást önállósága megőrzésére. Ez a modell Svédországban a mai napig kiválóan működik, és biztosítani tudja, hogy legyenek a különböző politikai irányzatokat megjelenítő, de ugyanakkor a pártoktól független újságok. Egy lap politikai irányultsága ugyanis jó esetben nem jelenti azt, hogy kritika nélkül támogatnia kell a nézeteihez közelálló párt minden döntését. A patinás, hosszú évtizedekre visszatekintő napilapok ráadásul ugyanúgy részei egy nemzet kulturális örökségének, mint a színházak, egyetemek, utcai emlékművek, amelyek költségvetési támogatását szerencsére még nem szokás vitatni. Talán mondani sem kell, hogy a négy politikai napilap önállóságának megteremtésére szolgáló terveket annak idején éppen a liberálisok vetették el, a mindenható szabad piacra hivatkozva.

A sors kegyetlen bosszúja, hogy az illiberálisnak is nevezett sötét, antidemokratikus politikai erők szinte mindenütt az agyonliberalizált szabad piacnak köszönhetik előretörésüket. A brexitre sohasem került volna sor, ha a kizárólag üzleti alapon működő, részben külföldi tulajdonban levő, a felelős újságírással nyíltan szakító tömeglapok nem uszítanak évtizedeken át az Európai Unió és a magunkfajta kelet-euró­paiak ellen. A Közép-európai Egyetemen (CEU) néhány napja egy neves amerikai professzor és médiakutató, Viktor Pickard tartott kiváló elő­adást ezzel a címmel: Donald Trump az elüzletiesedett média terméke. Hosszan és meggyőzően beszélt arról, hogy a média totális kiszolgáltatása a nyers üzleti érdeknek hogyan vezet szükségszerűen a demagógok előretöréséhez és a demokrácia meggyengítéséhez. Bizarr volt látni a teremben azokat az egykori SZDSZ-es médiapolitikusokat, akik annak idején ránk is ezt a szabad piaci modellt erőltették. (Az akkori Fidesszel szoros szövetségben.)

Orbán Viktor szívesen beszél a hazai vállalkozók támogatásáról és a külföldi tőkével szembeni fellépésről. Ehhez mérten elég különös, hogy mind az Origót, mind a Népszabadságot egy-egy nyugati cég segítségével herélte ki, illetve tiltatta be. Biztosak lehetünk benne, hogy az osztrák és a német tulajdonosok nem puszta szívességből követték Orbán utasításait. És kormányaik sem ingyen hunynak szemet azért, hogy cégeik Kelet-Európában nyíltan szembemennek a Berlinben és Brüsszelben ismételgetett, demokratikus szövegeléssel. A Fidesz-kormány velünk, adófizetőkkel fizetteti meg ezt a piszkos alkut is.

A történelem kerekét nem lehet visszaforgatni. De hasznos lenne, ha az Orbán-kormány minden ellenzője egyetértene abban, hogy a korlátlan állami kontroll és a korlátlan szabad piac egyaránt ellentétes a valódi demokráciával. Minél több, a kormánytól és a külföldi tőkétől egyaránt független hazai vállalkozásra, szellemi műhelyre, nonprofit médiumra volna szükségünk a demokratikus közélet lassú újjáépítéséhez. Valóban szabadon választani csak ott lehet, ahol mindenkinek lehetősége van a sokoldalú tájékozódásra, a többszínű médiához való hozzáférésre. Ennek leg­alább részbeni támogatása ugyanúgy közösségi feladat, mint például a közoktatás finanszírozása.

A szerző publicista, volt európai parlamenti képviselő (MSZP)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 18.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »