Kubában történt. A 80-as években.
Sokszor kellett részt venni különböző fogadásokon. Mármint nem nekem, hanem a szüleimnek. Én csak akkor, ha nálunk zajlott. Akkor is csak akkor, ha akartam. A legtöbbször csak a kajából vettem magamnak, de néha részt vettem ténylegesen is, mert szürreális élmény volt.
Ezért is laktunk egy hatalmas villában, hogy legyen hely a fogadásokhoz. A fogadásokat ugyanis vagy hivatali helységben szokás rendezni vagy hivatalos személy lakásában, „rezidenciáján”. Külön bérelni termet nem szokás, a magyar gyakorlatban ilyen sose volt, a 80-as években a magyar Külügy és Külker jellemzően spórolt.
Eleve mind a magyar követség, mind a magyar kereskedelmi kirendeltség kis épület volt – az utóbbi ma már nem létezik, a magyar rendszerváltozást követően Magyarország megszüntette havannai kereskedelmi kirendeltségét -, nem is voltak alkalmasak fogadásokra.
A fogadás egy teljesen szürreális valami, amolyan „vendégség light”. Míg egy nomál vendégség esetében maximum 3-4 vendég jön, ezek aztán asztalhoz ülnek, pár óráig ott vannak, jó eséllyel folyik valami értelmes szagú beszélgetés is, a fogadás mindennek mini és abszurd verziója. Egyrészt maximum 2 óráig tart, nincs leülés, végig kell állni az egészet, s csak amolyan svédasztal van „falatokkal”, másrészt meg 20-30 ember jön egyszerre, de volt már 50 is nálunk. A házunk 450 m2 alapterületű volt, ebből a nagy ebédlő, a nagy nappali, a bárhelyiség és a kis nappali összenyitható volt, s együtt 140-150 m2-t tettek ki, szóval volt hely.
A nagy ebédlőben volt egy hatalmas, baromi drága asztal, kézzel faragott alappal, hatalmas üveglappal, 16 személy le tudott ülni. Fogadáskor persze a székek ki voltak víve onnan. De így nagyon sokan elfértek tülekedés nélkül.
Házunk teljes berendezése egyébként eredeti volt. A ház az 50-es évek elején épült, az egyik nagy kubai szivargyár tulajdonosa lányának ez volt a havannai „belvárosi” háza – volt neki egy 5-ször akkora is, Havanna külvárosában -, minden az 50-es végi állapotot tükrözve, akkori csúcstechnológiával. S a vicces az volt, hogy a legtöbb dolog még működött is a 80-as években, pl. a konyhai tűzhelyek, az egyik hűtő mind eredeti volt és a mi időnkben minden rendesen működött. Még egy tv is volt az eredeti tulajtól, bár az aztán elromlott ottlétünk alatt.
Azt mondtam, „az egyik nagy kubai szivargyár”, de valójában ez volt az egyes számú, ez a H. Upmann cég, mely a vezető szivargyártó volt Kubában a forradalom előtt. A céget egy még a spanyol gyarmati időkben Kubába kivándorolt német alapította – a cég neve az ő nevéből van: Hermann Upmann -, bár aztán a család elvesztette tulajdonát a gyár felett az I. vh. után, de maga a márkanév maradt, az új tulajok pedig még sikeresebbé tették a céget. (A baj onnan lett, hogy Upmannék nagy német hazafiak maradtak Kubában is, s az I. vh. alatt segítették a német titkosszolgálatokat, amit persze az amerikai szervek felfedeztek. Végül kénytelenek voltak alkut kötni a büntetlenségért cserébe a kubai szervekkel, de ennek során a tulajdonuk nagy részét elvesztették.)
S minden ott lett hagyva 1959 elején. A kubai felsőosztály komolyan hitte, Castróék úgyis buknak pár hónapon belül, így még meg se próbáltak bármit is elvinni kubai ingatlajaikból,, csak egyszerűen átmentek a túlparton – Floridában – lévő ingatlanjaikba – gyakorlatilag minden kubai milliomosnak volt ott is háza -, várva a visszatérést, ami persze sose következett be, de ezt akkor nem tudhatták. Szóval ott laktunk a házban, eredeti berendezéssel, sok esetben eredeti tárgyakkal. Mintha a tulajok elutaztak volna nyaralni, s arra a pár hétre kiadták volna a lakást bérbe teljes berendezéssel együtt.
A tulajdonosok a lakásaikat hagyták, hisz mást nem tehettek, de az üzletet nem. A szivargyárat újralapították Dominikában. Így aztán lett két Upmann – az eredeti kubai gyár és a dominikai. Később a dominikai céget megvette a világ legnagyobb szivargyártó és negyedik legnagyobb cigarettagyártó cége, a brit Imperial Brands. Az már az új idők jele Kubában, hogy 2002-ban az Imperial Brands megvette a havannai Upmann-gyár felét is (a kubai szabályok szerint kötelező az állami tulajdon megmaradása legalább 50 %-ban), szóval most már ugyanazok irányítják mindkét gyárat: az amerikai piacra a dominikai gyárból szállítanak (az USA-ban embargó van a kubai árukra), máshová meg a kubai gyárból.
Én nem vagyok dohányos ember, nem értek hozzá, de a szakértők szerint a minőség azonos, egyedül a kézzel sodort prémium kategóriában jobb a kubai gyár terméke, minden másban tök ugyanaz. Maga Fidel Castro is Upmann-rajongó volt, a havannai Upmann-gyár csúcsmárkáját, a Cohíbát, annak is legdrágább verzióját szívta. A Cohíba már akkor is baromi drága volt – az egyébként szivarozó apám sose engedhette meg magának, csak ha valaki nagy ritkán ajándékozott neki -, ma meg egyesen csillagászati az ára, egy darab ára 30-40 dollár körül kezdődik és több száz dollárnál végződik, verziófüggően. A csúcsverziók olyan drágák, hogy a dobozban van elemmel működő mini klímaberendezés is, melybiztosítja az állandó nedvesség- és hőfok-szintet.
Apám jellemzően az Upmann cég olcsóbb márkáit szívta – a Montecristo vagy a Romeo y Julieta márkát -, de csak 1991-ig. A KGST vége után minden kubai szivar magyarországi ára a korábbi többszöröse lett. Ekkor átállt a dominikai olcsóbb márkákra, ott vannak olyanok is, ahol egy 25-ös doboz ára alig 40-50 dollár.
A kubai állam 1961-ben minden lakóingatlant államosított, aminek tulaja legalább 6 hónapja nem élt az országban. Ezekből aztán nagyrészt hivatalok lettek, kisebb részben meg beköltözött az új elit. Ahol volt bérlő fizikai személy, ott a bérlő lett az új tulajdonos (sajátos módon Kubában sose jelent meg a „tanácsi lakás” fogalma, amikor kiadtak egy államosított lakást valakinek, akkor az állam a tulajdont is átadta, bár eladási tilalom mellett, ezt csak pár éve oldották fel).
S egyes szebb, kiemelt ingatlanok pedig átkerültek a kubai hadsereg egyik vállalatához, mely ingatlanhasznosítással foglalkozott monopol jogokkal: a külföldi diplomáciai és egyéb képviseletek hivatali céljaikra, valamint alkalmazottaik számára kötelezően innen béreltek ingatlant. A mi házunk is ebből a kontigensből volt természetesen, a magyar Külkereskedelmi Minisztérium 1961-től bérelte, azaz a havannai magyar kereskedelmi kirendeltség létesítése óta. 1961-tól mindig a mindenkori magyar kereskedelmi tanácsos lakott ott. Egészen 1991-ig, amikor Magyarország bezárta a havannai kereskedelmi kirendeltségét, ezzel együtt megszűnt mind a kirendeltség irodája, s persze megszűnt a kereskedelmi tanácsos pozíció is, amivel a lakás visszaadása is járt, hiszen már nem kellett. Most nem tudom mi van a házban, de amikor pár éve néztem, egy kubai autókölcsönző központi irodája működött ott.
A fogadás célja egyrészt az ismerkedés, másrészt a kapcsolattartás. Fesztelen beszélgetés jellemzően. Ami fontos, azt úgyis normál vendégség, tárgyalás alkalmából lesz megbeszélve. Mivel mindenféle ember jelen volt, semmi érdemlegesről nem lehetett beszélni, hiszen bármiből lehetett volna konfliktus, szóval ilyen „csengetett, milord?” hangulat volt, csak épp inasok nélkül.
A kubai forradalmi környezet hatása lehetett, hogy inasok nemigen voltak. Én egyedül a szovjet nagykövet hatalmas fogadásairól hallottam, hogy vannak inasok, aki persze minden esetben – a korabeli szovjet divat szerint – a KGB alkalmazottai voltak, szóval ők se voltak „igazi” inasok. A mi házunkban természetesen csak kis fogadások voltak, az inas szerepét a saját anyám és a takarítónő látták el. Anyám eleve büszke volt, hogy sose rendelt ételt, hanem ő maga csinálta meg az ételeket saját kezüleg. Ez amolyan hobbi lett számára, s annyira belejött a gyakorlata, hogy a végén már olyan dolgokba is belevágott, amiben kevesen mertek – egyszer, emlékszem, az volt az igény, hogy legyen tipikus magyar deszert, s anyám képes volt dobostortát csinálni, ráadásul baromi jól sikerült.
Alapvetően mindenki be is tartotta ezeket a szabályokat, szóval a beszélgetések a „de szép a cipőd!” és a „gyönyörű a kubai természet” körben mozogtak. Az időjárásról – angol módra – nem lehetett beszélni, mert az Kubában az az egész évben szinte azonos, az meg nehezen lehetne beszédtéma „ma tök ugyanaz az időjárás, mint 12 hónapja bármikor„
Egyszer jött azonban egy forradalmár nő a fogadásra. Kubai, s az a tényleg kommunista típus. (Akkor még voltak ilyenek, azóta már védett populáció lettek.) Nem is érezte jól magát, zavarhatta a túl sok étel (pedig nem volt pazarlás, de kubai szemmel a normál mennyiség is szuperluxus), s ezt azzal próbálta kompenzálni, hogy politizálni kezdett. Azt fejtegette, hogy az USA se ítélhető el egyértelműen, mert bár most egy sátáni elnök van éppen az élen, akit a legjobb lenne lelőni – akkor éppen Reagan volt az elnök -, de pl. ott volt Lincoln, aki rendes ember volt.
Egy cseh nő meg ütemesen bólogatott, de érezte valamit mondania kell, s így hozzátette „meg Kennedy, jó elnök volt, le is lőtték„. Én jobban ismertem a kubai narratívát, tudtam most mi lesz, szóval élvezettel vártam mi következik. A kubai nő, bár mulatt volt, falfehér lett, s döbbenten visszakérdezett „a fasiszta Kennedy jó volt???„. A cseh nőnek közben leesett: a szovjet és általában a kelet-európai kommunista narratívában Kennedy valóban a „jófiúk” szériába volt besorolva, de a kubai narratíva egész más, hiszen Kennedy vezette be az embargót Kuba ellen, ő indította el a Disznó-öbli inváziós kísérletet, ő robbantotta ki az atomválságot, ő vonatta vissza Kubából az atomrakétákat, s alapvetően mindenben támogatta a Castro-ellenes kubai ellenzéket.
A cseh nő gyorsan megjegyezte, rosszul fogalmazott, biztos hiányos spanyoltudása az ok, s Kennedyt mint az egyik sátáni elnököt akarta példának hozni! Hiszen nyilvánvaló, a három leggonoszabb imperialista az amerikai elnökök között Kennedy, Nixon és Reagan! Ezt Csehszlovákiában az óvodások is tudják!
A kubai nő arcán látszott: erősen kételkedik ebben az utólagos magyarázásban.
Én meg bementem a szobámba röhögni.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
