Gérecz Imre OSB liturgikus jegyzetét olvashatják.
A pannonhalmi bazilikában fából készült, sötétre festett padokban foglalunk helyet a liturgián. Amikor ezek a helyek üresek, jól látható az imádkozó szerzetesek cipői által évek alatt kikoptatott, világos foltok. Minél átimádkozottabb egy ülőhely, annál kopottabb és világosabb a folt a lábunk alatt.
Imádság közben nem tesszük keresztbe a lábunkat, nem pihentetjük a padon a lábfejünket, hanem tiszteletünket fejezzük ki összeszedettségünkkel, amikor felállunk, állva időzünk, vagy éppen letérdelünk.
Indiában a szír-malabár rítust követő keresztények tiszteletük és alázatuk kifejezéseként lábbeli viselése nélkül vesznek részt a liturgián. Így tesz Mózes is, amikor az Úr megjelenik neki az égő csipkebokor képében, és arra kéri, vegye le saruját, mert szent helyre tévedt.
A vándor lába iránti gondosság a Szentírásban a szeretet beszédes jele. Ábrahám vizet hozat, hogy az őt meglátogató három vándor megmossa benne a lábát.
Amikor Jézus egy Simon nevű farizeus házában vendégeskedik (Lk 7,36–50), egy bűnös asszony könnyeivel mossa meg Jézus lábát, saját hajával törli meg, megcsókolja, majd illatos olajjal meg is keni. Ez a gesztus a bűnbánat és a Jézus iránti mély tisztelet és szeretet kifejezése, amit az Úr az igazi vendégszeretet példájaként magasztal.
Ebben a történetben is kidomborodik, hogy a másik ember lábának megérintése ritka dolog, és közeli, személyes kapcsolatot fejez ki, vagy hoz létre. Amikor az Úr meglátogatja Lázár nővéreit, Márta sűrű léptekkel sürög-forog, hogy a vendégségbe érkező Jézust ellássa. Nővére, Mária pedig odaül az Úr lábához, és hallgatja szavait. Az utolsó vacsorán pedig maga a Mester mossa meg tanítványai lábát.
A megtérés útján járhatok, nyári zarándokutam során lábam is imádkozik, lépteim hozzá közelítenek. Mert „égő lámpás lábam előtt igéd, világosság utamnak ösvényén” (Zsolt 119,105).
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
