A kultúrkáder

Reaktivált veterán áll a baloldali kultúrpolitika élén. Pályafutása a későkádári technokráciától a balliberális kabineteken át a Soros-hálózatig ível.

Inkei Pétert nemrégiben a magyarországi ellenzék kulturális szakpolitikai vezetőjének kérte fel személyesen Márki-Zay Péter, noha a megelőző években legfeljebb kormányellenes hangvételű Népszava-interjúkkal és kultúrafinanszírozással kapcsolatos Magyar Narancs-publicisztikákkal vétette észre magát. Kevesen számítottak rá, hogy a ’80-as évek végén viselt hivatalából kifolyólag könyvügyi „főcenzorként” ismert Inkei neve még komolyan előkerülhet napjainkban. Ha jobban megvizsgáljuk karrierívét, mégsem csodálkozhatunk ezen, ugyanis vele kapcsolatban a (poszt)kommunista–liberális komplexum kipróbált kulturális káderéről van szó. Azzal, hogy őrá esett a választás, a baloldali pártok egyértelművé tették, hogy egyszerre vállalják az 1989 előtti örökséget, az MSZP–SZDSZ-kormányokkal való kontinuitást és a progresszív hálózatok kiszolgálását.

Inkei Péter pályája kezdetén az MTA pedagógiakutatója volt, majd feljebb lépve, késő Kádár-kori oktatásügyi technokratából a rendszerváltoztatás éveiben a hazai könyvkiadás és -forgalmazás privatizációjának levezénylője lett. Ezután is könyvközelben maradt, mint a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál alapító-igazgatója. Innen igazolta le a Magyar Bálint-féle kultusztárca néhány évre helyettes államtitkárnak. Az ezredfordulón a Közép-európai Egyetem (Central European University, CEU) könyvkiadójánál helyezkedett el s emellett az újabb balliberális kormányzatban Bozóki András kultúrmindeneseként dolgozott. Magánintézménye, a Budapesti Kulturális Obszervatórium több mint húsz éve a liberális kulturális hálózatok csomópontja, mégpedig kapcsolatrendszere, jelentései, információs bázisa és a Soros-struktúrákba való beépülése révén.

KÉSŐKÁDÁRI KULTÚRKÖR

Inkei Péter Budapesten született 1945-ben, édesapja Inkey Tibor, neves fotográfus, akárcsak testvére, Inkey Alice fotóművész. Az Eötvös József Gimnáziumban érettségizett 1963-ban, majd az ELTE BTK angol–spanyol szakját végezte el. Igen fiatalon a Kulturális Kapcsolatok Intézetébe került, amely hivatalosan a Magyar Népköztársaság kultúrdiplomáciai feladatait látta el, mellette azonban mint a „külföldi kultúrkapcsolatok ápolásával” megbízott szerv, elhárítási dolga is akadt – itt volt 1970 és 1972 között a Magyar UNESCO Bizottság előadója.

Ezzel párhuzamosan, 1970-től kezdve az MTA Pedagógiai Kutató Csoportjának tudományos munkatársaként is dolgozott, majd végül emellett köteleződött el. A ’70-es években úgy is tűnt, hogy tudományos pályán marad: számos fórumra írt oktatáskutatóként (Köznevelés, Magyar Pedagógia, Magyar Tudomány, Neveléstudományi Közlemények, Pedagógiai Szemle, Valóság), 1977-ben ledoktorált és társszerzős könyve jelent meg az Akadémiai Kiadónál (Célok és stratégiák a köznevelés fejlesztésében). 1978-ban már a „tudóskollektíva titkáraként” hivatkoztak rá abban a kutatásban, amelyet 1978 és 1984 között az Akadémián folytattak, éppen szerzőtársa vezetésével.

Ennek vezetői összefoglalójában (Társadalmi tervezés a kulturális szférában) többek között az áll, hogy „a kulturális szférának kiemelkedő jelentősége van a társadalmi tervezésben”, hiszen „a kultúrát alkotó tevékenységek a teljes egyéni és társadalmi életet átfogják”. Mindez ma nem hangzik különösen újszerűen, ám 1981-ben még nóvumként hatott, és ha úgy olvassuk a „társadalmi tervezést”, mint a kommunista struktúrák hamarosan időszerűvé váló átmentésének forgatókönyvét, a „kulturális szférát” pedig ennek csatornájának – s nem mellesleg a liberális hegemónia kitüntetett terepének – tekintjük, akkor máris megkapjuk a posztkommunista korszak végösszegét. Az akadémiai kutatás kezdete óta Inkei, a projekt egykori titkára (ma úgy mondanánk: programkoordinátora) „kulturális vonalon” tölt be különféle posztokat.

Az ólmos ’70-es és a fellazult ’80-as években az akadémiai oktatáskutatás egyébként szélcsendes helynek számított, szűken mért innovációval, elegendő fizetéssel és sok szabadidővel. A vonal tartását Inkei esetében egy-egy érdektelen szovjet oktatásszociológiai beszámoló összeütése (Köznevelés, 1978/4), az izgalmakat a kommunista országok pedagógiai intézeteinek Havannában rendezett 1984-es kongresszusán való – spanyoltudása okán személyes – jelenléte jelentette. A pedagógiakutatás csendes állóvizében eseményszámba ment s nagyobb visszhangot váltott ki szakmai berkekben, amikor 1979-ben azt írta, hogy „nem a közösségi emberfogalom van válságban, hanem a kollektivizmus eszményének földi megvalósítására irányuló pedagógiai törekvések” (Valóság, 1979/4).