A 21. század világa a megvalósult abszurditások kora. Ez a közhely főleg azok számára hordoz kézzelfogható igazságot, akik még emlékeznek a mai vadliberalizmus előtti korszakra (rendszerváltás előtti időkre), amikor még hellyel-közzel érvényesült az egyszerű kispolgári értékrend és erkölcs, amikor még számított valamit a becsület, jó hírnév, az adott szó, respektje volt a hűségnek, és a bűnösök nagyrészt börtönben voltak. Pedig a felsorolt erények már akkor is kommunista nyomás alatt álltak, de az akkor még létező, régimódi nemzeti, családi összetartás egy viszonylag élhető világot hagyott a civil szférának. Mindez a mai generációk számára már csak egy elérhetetlen vágyálom, a szüleik, nagyszüleik ’ki tudja, hogy igaz volt-e’ meséje csupán.
A 21. századi generációknak az abszurditások jelentik a mindennapok valóságát. Az emberi jogokról való állandó papolást, miközben mindez csak a deviánsok, kisebbségek jogait és szabadságát jelentik. Idiotizmusokkal terhelt állandó társadalmi forradalmat, a képünkbe tolt buzeránsokat és transzneműeket, paranoiás feministákat, multikulturalizmust, társadalmi nemeket és nemváltó műtéteket. A bűnözők favorizálását az áldozatokkal szemben, fehérember- és keresztényellenességet, a család felszámolását, és a túlélést szolgáló nemzeti eszme sárba tiprását, fasisztának minősítését. És mindezt a liberális demokrácia jóságos és egyenlősdi látszatvilágának keretei között, mondván, hogy ennél jobb rendszert – legalábbis szerintük – még nem találtak fel a világon.
A mindenki által látható tényeket, a mindennapok riasztó valóságát, az emberi kapcsolatok leépülését, az erények és bűnök relativizálását, a fehér népesség csökkenését úgy magyarázza a mainstream euroatlanti elit, hogy ez a modern világ velejárója, valamiféle gyermekbetegsége, amit a társadalmi haladás során le fogunk vetkőzni, magunk mögött fogunk hagyni. Pedig minden józanul és konzervatívan gondolkodó ember számára világos kell legyen, hogy ebbe rövid úton bele fogunk pusztulni. Az uralmukat görcsösen fenntartani akaró, és ezt az egész szégyenletes szennyet ránk erőltető globalista elitekkel együtt. És a végzetet nem a klímakatasztrófa fogja elhozni, hanem a társadalom és a gazdaság szétesése, a népességcsökkenés és a környezet élhetetlenné válása.
Mikor indult el ez az őrület? Valóban spontán módon alakult ki, és ez egy természetes, organikus társadalmi fejlődés eredménye? Szó sincs erről, ennek a folyamatnak az alapjait néhány őrült ’társadalomtudós’ rakta le generációkkal ezelőtt, nagyon is tudatos, előre kigondolt elvek, és bűnös elgondolások alapján.
Száz évet kell visszautaznunk az időben. Egy olyan korba, amellyel kapcsolatban a balliberális történetírás a legnagyobb hazugságait és elhallgatásait produkálja. A múlt század húszas évei weimari Németországának szégyenletes eseményekkel teli, elhallgatásokkal övezett, ősbűnökkel terhelt világába.
A legyőzött, végletekig kifosztott, kommunista felkelésektől gyötört, az angolszász elit és az újgazdag zsidók által fillérekért felvásárolt, vesztes országban eluralkodott az anarchia. A hiperinfláció semmivé foszlatta a megtakarításokat, általánossá vált a spekuláció, a normális gazdasági tevékenységnek sok értelme nem volt. Az erkölcs megbomlott, a prostitúció döbbenetes méreteket öltött, miden hatodik, hetedik fiatal nőt érintett. Németország több körzete, de főleg Berlin az akkori idők európai nyilvánosházává vált. A világon elsőként megjelentek a buzibárok, a szodomista bordélyházak, akkor láttak először nyilvánosan transznemű felvonulásokat és ipari méretekben robbant be a hétköznapokba a kábítószer. A balliberális történetírás ezt a szégyenletes erkölcsi roncshalmazt megpróbálja jóravaló demokráciaként feltüntetni, és nem érti, hogy a ’bűnös nemzetiszocializmus’ hogyan futhatott be akkora karriert egy ilyen ’szépen induló’ társadalmi kísérlet közepette. A mai napig sem értik, hogy a konzervatív evangélikus-katolikus társadalom elemi erejű dühe és undora söpörte el ezeket a ’jóravaló demokratákat’ a nemzetiszocializmus segítségével. És természetesen a nyomában támadt ugyancsak elemi erővel jelentkező antiszemitizmust sem értik. Hitlert egy, a semmiből érthetetlenül jött, ok nélküli gonoszként fogják fel mind a mai napig, még a legszínvonalasabb nyugati történelemkönyvek is. Hát ennyit az ő múlttal való szembenézésükről…
De térjünk vissza vezérfonalunkhoz a kultúrmarxizmus csíráinak megjelenéséhez. A weimari köztársaság tobzódásainak tetőfokán úgy tűnt, hogy egy társadalommal szinte mindent meg lehet csinálni. Ügyesen taktikázva következmények nélkül a feje tetejére lehet állítani, az emberek erkölcseit, tudatát ki lehet cserélni, és bizonyos csoportok által korlátlanul befolyásolni lehet.
Megjelent egy kis marxista zsidó ’tudóscsoport’, akik elkezdtek elméleteket faragni a társadalom korlátlan manipulálásáról. Észrevették azt, hogy a hagyományos marxizmussal valami baj van. Az orosz, magyar, német megvalósult bolsevizmusok során észlelték, hogy az emberek a radikálisan megváltozott gazdasági és hatalmi viszonyok közepette sem igazán váltak forradalmárokká, sőt megmaradtak konzervatív polgároknak, akiknek a nagy része meglehetősen rühellte a marxistákat. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy nem elég a gazdasági-politikai viszonyok átalakítása, de át kell alakítani valahogy az emberek tudatát is. Ezt nyilván csak kulturális behatásokkal lehet elérni, tehát a közösségi kultúra és média teljes megszállására és manipulálására van szükség. Felismerték azt, hogy az emberek, hogyha megszabadítják őket jól szabályozott hátországuktól (család, vallás, különböző közösségek, rutinná vált kulturális szokások) akkor egy jóléti szint biztosítása mellett korlátlanul befolyásolható, kényelembe süppedt fogyasztókká válnak.
Az ideológia központi hordozója a Frankfurti Iskolának nevezett csoportosulás volt, amely ténylegesen a moszkvai Marx-Engels Intézet mintájára jött létre a Frankfurti Egyetem Társadalmi Kutatóintézetében a húszas évek elején. Hivatalos létrejöttét azonban csak 1930-tól számítják, amikor Max Horkheimer lett a Frankfurti Egyetem Szociológiai Intézetének igazgatója. A csoporthoz tartozók módszere az úgynevezett kritikai elmélet volt, mely a marxista analízis és a freudi pszichoanalízis szintéziséből jött létre. A csoport tagjai szerint a nyugati kultúra fő elemeinek – közöttük a kereszténységnek, a tekintélynek, a családnak, a patriarchátusnak, az erkölcsiségnek, a hagyománynak, a szexuális önmegtartóztatásnak, a hazafiságnak, a nacionalizmusnak, az átöröklésnek, a népi-vérségi-faji szemléletnek és a konzervativizmusnak – el kell végezni az elemzését, és mindezek felett megsemmisítő kritikát kell gyakorolni.
Az iskolához tartozó legfőbb ideológusok, gondolkodók a következők voltak: Carl Grünberg, Leo Löwenthal, Antonio Gramsci, Max Horkheimer, Herbert Marcuse, Theodor W. Adorno, Jürgen Habermas , Willi Münzenberg, Lukács György, Walter Benjamin és Felix Weil. Terjedelmi korlátok miatt el kell tekintenünk az egyes emberek (szégyenletes) munkásságának ismertetésétől, célkitűzéseiket ezért összevontan tekintjük át. Legfőbb céljuk a hagyományos nyugati társadalom teljes aláásása volt, egy azt követő világméretű proletárforradalom érdekében. Milyen módszerekkel gondolták a társadalom aláásásának elérését? És innen kezd a dolog hátborzongatóan és kísértetiesen hasonlítani napjaink valóságára:
- meg kell alkotni a rasszizmus elméletét, és az azt tiltó gyűlöletbeszéd-törvényeket,
- állandó zűrzavart és bizonytalanságot kell kelteni a társadalmi élet minden területén,
- módszeresen alá kell ásni a szülők és a pedagógusok tekintélyét,
- terjeszteni kell a pornográfiát a társadalom minden rétegében,
- bevándorlás előidézésével gyengíteni kell a nemzeti identitást, faji háborúkat és zavargásokat kell előidézni,
- támogatni kell az alkohol és a kábítószerek fogyasztását, és terjesztését,
- az abortusz, és minden a népességet csökkentő módszer propagálása,
- szembe kell fordítani a nemeket és mindenféle társadalmi csoportokat egymással,
- elő kell segíteni a szexuális devianciák széles körben való elterjedését,
- megbízhatatlanná kell tenni a jogrendszert, kedvezni kell a bűnelkövetőknek,
- növelni kell azoknak a számát, akik állami segélyekre szorulnak,
- elő kell segíteni a családok felbomlását és a házasság mint intézmény megszüntetését,
- a kereszténységet állandóan támadva fel kell számolni az egyházakat,
- befolyás alá kell vonni a teljes tömegtájékoztatást.
Az ő ötleteik közé tartozott a nemek közti különbség elbizonytalanítása, a hagyományos férfi és női szerepek felcserélése, a heteroszexualitás meggyöngítése a homoszexualitás javára, az egyneműek közötti házasság propagálása és homoszexuális párok gyermek-örökbefogadása. Teljesen elvetették a normál romantikus, heteroszexuális párkapcsolatokat, mint nehezen ellenőrizhetőt, és társadalomra veszélyeset. Mindent tagadtak, ami hagyományos, emberi és harmonikus lehet.
Amikor ötödosztályú hollywoodi filmekben látunk sátánian gonosz náci tudósokat, akik fel akarják robbantani a világot – nos ez a frankfurti őrült ’tudóscsoport’ ilyen volt, de a valóságban.
Gondolom nem kell felhívni a figyelmet arra az egyszerű tényre, hogy ezek a gondolatok sem a karmelita apácák, vagy az angolkisasszonyok rendjének kebelén fogantak meg, hanem ismét a radikális (jórészt gazdag családból származó) zsidó értelmiségi csoportok világában. Hogy ezek az elméletek eleve megrendelésre készültek e, vagy a globalista körök csak évtizedekkel később karolták fel ezeket, amikor szükségük volt rájuk, nos ezt dokumentumok hiányában nehéz megmondani.
Hitler hatalomra kerülésekor ez a csoport természetesen fénysebességgel távozott Németországból, de életveszélyesen kártékony munkásságukat sajnos később is folytatták, főleg az Egyesült Államokban. Lukács György itthon tisztelt meg minket ’értékes jelenlétével’, bár munkássága időnként még itthoni elvtársainál is kiverte a biztosítékot.
Azt, hogy a világ globalista elitje felkarolta ezt az őrült tervet, már az 1968-as diáklázadásokkal kezdődő események idején is erősen érezni lehetett. Rémálommá azonban csak a teljes liberalizálódás, a kilencvenes évek eleje óta kezdett válni, amióta globalista kézre jutott a világ teljes pénzügyi ellenőrzése. Amióta a bankárkaszt kezén van a világ szinte teljes média-, kulturális és tudati ipara.
Minden napjainkban fellelhető politikailag korrekt gondolat és ideológia a kultúrmarxizmus egyenes ági leszármazottja. Ha van szégyenletes és gyilkos ideológia a világon, akkor a kultúrmarxizmust semmi sem múlja felül. Érdekes módon tömeggyilkos volta ellenére fő képviselői nem lettek különösebben híresek. A Wikipédia sem ajnározza őket, és elméleteiket. Már ha egyáltalán ismerteti, akkor is ártalmatlan, viszonylag jelentéktelen gondolatoknak láttatja a hivatalos eszmetörténet. Így összevontan, tényleges tartalommal, ahogy fentebb le van írva, természetesen semmilyen hivatalos oldalon nem jelennek meg.
Ennek az ideológiának a leleplezésén és felszámolásán múlik a fehér ember sorsa, és nem hiszem, hogy túldramatizálnám a helyzetet. Ha hagyjuk, hogy ez a förtelem tovább mérgezze közéletünket, akkor két generáció múlva már csak a genetikánk egy része lesz fellelhető valami jóval szerényebb képességű, félbarna népességben. Ahogy azt az eszme üzembe helyezői eredetileg is elképzelték.
Most még talán van esély megállítani ezt a modern kori tébolyt. De lehet, hogy túl optimista vagyok…
Szende Péter – Kuruc.info
– Fehér árulás a zsidó tanok tükrében: alapok, módszer és eredmény
– A fehérellenes stratégia, avagy egy zsidó konferencia tanulságai (II. rész)
– A cenzúra és manipuláció a zsidó aknamunka eszköztárában
– Csonthegyi Szilárd: Leszámolni a "zsidó felsőbbrendűség" magyarázatával
– A zsidó rejtőzködés patológiája
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
