Kovács-Mihócza Orsolya ötgyermekes édesanya. Az újpesti Egek Királynéja Főplébánián 2010-től 2019-ig baba-mama klubot vezetett. Tapasztalatait papírra vetette, hogy segítséget adjon klubok vezetéséhez és a kisgyermekes édesanyák gondjainak megoldásához. A Klubdélelőtt című kötet a napokban jelent meg magánkiadásban, és az Új Ember Könyvesboltban is kapható.
– Mi vitte a könyvírásra?
– Öt évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem a könyv gondolata. Éppen mosogattam, a negyedik gyermekünk békésen aludt. Ebben a kegyelmi pillanatban átéreztem, mennyi minden forog bennem a kisgyermekes élettel és a közösségvezetéssel kapcsolatban, és egy csapásra összeállt a fejemben, hogyan fog felépülni a kötet. Otthagytam mindent, és a jegyzetfüzetembe felírtam az ötleteimet – már akkor megszületett a könyv szerkezete. Az első rész a klubvezetés módszertanáról szól. A második kézikönyv jellegű: miről beszélgessenek az anyukák, mit olvassanak, mit kérdezzenek egy meghívott előadótól. A harmadik pedig anyatársak beszámolója a baba-mama klubjaikról. A covid-járvány miatt kicsit változtatni kellett az eredeti elképzelésen: ez a fejezet végül nem riportokból áll, hanem kérdőív alapján jött létre, de így is tanulságos beszámolók születtek arról, miként működnek ezek a klubok Budapesten és vidéken, egy plébánián, egy művelődési házban vagy egy könyvtárban.
– Hogyan élte meg az írás folyamatát?
– Először nem ment könnyen. Átküldtem a készülő szöveget egy hozzáértő ismerősömnek, aki arra biztatott, hogy legyek személyesebb, írjak bele történeteket is. Az olvasmányélményeim segítettek a változtatásban. A gondviselés a kezembe adott olyan köteteket, mint a Nem harap a spenót, melyben Pamela Druckerman a francia nők sikeres gyermekneveléséről ír. Arról, hogyan érik el, hogy a gyerekeik többféle ételt megkóstolnak, alszanak, segítenek otthon, és kiegyensúlyozottak. Pamela iróniával és humorral szemléli önmagát, így hangosan kacagva olvastam a fejezeteit. Rájöttem, hogy nekem is bele kell írnom a könyvembe, mit hogyan rontottam el, vagy mi miért sikerült. További mintáim Gretchen Rubin Boldogságterv és Jobban, mint valaha című, személyes hangvételű kötetei voltak, melyek egy életmódváltozáson vezetik végig az olvasót. Ezek segítségével megtaláltam a saját hangomat, ami olvasmányossá teszi a Klubdélelőttöt.
– Ez a könyv szinte családi vállalkozás, a férje volt a tördelő.
– A férjemtől, Robitól óriási ajándékot kaptam szeptemberben a születésnapomra. Meglepetésként gyönyörű könyvet készített a blogom, a Barangoló család válogatott bejegyzéseiből és a barátaim ezekhez fűzött történeteiből. A tördeléshez megtanulta az InDesign programot. Tudta, hogy a Klubdélelőtt borítótervét már elkészíttettem Szert-Szabó Dorottyával, így titokban őt is felkereste. Izgult nagyon, hiszen a születésnapom előtt már készen volt a könyv szövege, és szerettem volna tördelőt találni hozzá. Robi mindig azt mondta, ne állapodjak meg senkivel. Azt hittem, nem akarja, hogy véletlenül előnytelen szerződést kössek – közben már tudta, hogy ő fogja betördelni a Klubdélelőtt szövegét is. Óriási meglepetés volt a születésnapi könyv, hát még az, hogy vállalta a könyvem tördelését!
– Hogyan kezdődött az életében a baba-mama klubozás?
– A Bosnyák téri Páduai Szent Antal Plébánia anyukái indítottak egy klubot, de elköltöztünk a környékről, és két gyerekkel már nehéz volt visszajárni oda. Itt, a kertvárosi Szent István Plébánián már korábban is működött a baba-mama klub, a mi plébániánkon azonban nem volt ilyen lehetőség. A barátnőmmel, Forstnerné Deák Erzsivel egy esküvőn, két tánc között jutottunk arra a gondolatra, hogy nálunk is kellene indítani egyet. A másnapi szentmise hirdetésekor egy anyuka elmondta, hogy a plébánossal, Horváth Zoltán atyával egyeztetve belevág egy baba-mama klub létrehozásába. Elindította az első csoportot, de nem szerette volna vezetni a klubot. Erzsivel átvettük ezt a feladatot, és másfél évig együtt is csináltuk. Ám mivel a barátnőmnek rengeteg elfoglaltsága lett, szembesülnöm kellett azzal, hogy egyedül maradok. Próbáltam bevonni a teendőkbe a többi anyukát, de ez sokakat elriasztott. A klubvezetésben akkor találtam meg a saját stílusomat, amikor rájöttem, hogy az olvasmányélményeimből milyen csodálatos beszélgetéseket lehet levezetni. Baba-mama klubnak hívjuk ezt a fajta találkozást, de fontos tudatosítani, hogy elsősorban az anyáknak szól. Idővel arra is rájöttem, hogy nemcsak olyan gyakorlati kérdésekről kell beszélgetnünk, mint például a hozzátáplálás, hanem főként az önismeretről, a lelki gondokról, a különböző problémákról és megoldásaikról, a háztartás vezetéséről. Rengeteg anyukát vonzottak a mélyebb témák.
Amikor elköltözött a plébánia, Horváth Zoltán atya gondoskodott rólunk, megteremtette az alapvető kényelmi feltételeket. Egyetértettünk a berendezés kérdésében, és megkért, hogy segítsek kiválasztani a bútorokat. Aztán pénzt nyertünk az Újpesti Keresztény Megújulás Alapítványnál, az összegből létre tudtam hozni egy kis könyvtárat. Ezeket az értékes olvasmányokat, melyeket az anyukák a mai napig szívesen kikölcsönöznek, ajánlom a Klubdélelőttben is.
– Milyen rendszerességgel találkoznak az édesanyák?
– Kéthetente tartunk egy tíz órakor kezdődő foglalkozást. Amikor még nem született meg mind az öt gyermekem, csak három, minden héten összejöttünk. Egyik héten a plébánián kluboztunk, a másikon meg, attól függően, hogy jó idő volt-e vagy rossz, közösen mentünk játszótérre, vagy egy anyukánál találkoztunk. Ezek a kötetlen alkalmak is nagyon hasznosak voltak: igaz barátságok, keresztszülői kapcsolatok alakultak ki, a kicsik pedig sokszor együtt mentek be az óvoda kapuján az első napon. Igyekeztem változatosan beosztani a félévet, hogy legyenek mély és kevésbé mély beszélgetéseink, más alkalmakra pedig vendég előadókat hívtam. Később már csak kéthetente találkoztunk, hiszen a heti rendszerességű foglalkozások nagy terhet jelentenek a vezetőnek. 2019 októberében tartottam az utolsó alkalmat. Most ketten vezetik a klubot.
– Szent Rita lett a klub neve.
– A lehetetlen kérések szentjéről kaptuk a nevünket, tapasztaljuk is a közbenjárását. Az egyik kisgyerekünk súlyos epilepsziás beteg, de máig boldogságot hoz a családja életébe. Egy Down-szindrómás baba születését is gyönyörűen feldolgozta az anyuka, a kicsi a szülei szeme fénye lett. Csodálatos látni ezeket!
– Milyen további szép élmények érték a kilenc év alatt?
– A beszélgetések sokat jelentettek nekem. A legtöbbet az adta, amikor mély, lelki élményekről számoltak be édesanyák. Egyszer megosztottunk egymással olyan tapasztalatokat, amikor úgy éreztük, Jézus kézzelfoghatóan jelen volt az életünkben. Én elmondtam, hogyan szakadt rá az egyik gyerekemre egy kihúzható fiókos szekrény: körben nem voltak tárgyak körülötte, olyan volt, mintha egy burok védte volna. Elmeséltem azt is, hogyan vettük a házunkat, hogyan építkeztünk, mert az is egy csoda volt. A többiek is elmesélték, hogyan élték meg a nehézségeiket, betegségeket, vagy azt, hogy a teljes esélytelenség ellenére hogyan sikerült házat vásárolniuk. Apró és életbevágó történeteket hallhattunk egymástól. Az is jóleső élmény, ha valaki sok év után odajön hozzám az utcán vagy a templomban, esetleg ír arról, hogy mit jelentett számára a klub.
Különösen fontosnak tartottam, hogy többször is beszéljünk a szülés utáni depresszióról, mert a folyamatosan változó összetételű társaságban mindig van olyan, aki nem hallott róla, netán szenvedett is tőle. Az egyik anyatársunk a beszélgetés folyamán döbbent rá, hogy őt is érinti ez az állapot. Súlyosabb esetekben szakembert ajánlottam, másnak elég volt egy művészetterápiás foglalkozás. A harmadik gyermekem születése után én is megtapasztaltam a depressziót, aztán még a pánikbetegséget is. Komoly terápiás közbeavatkozásra volt szükségem. Úgy gondolom, ez nem szégyen, hanem egy tapasztalat, amit annyira fontosnak tartok, hogy a könyvemben is írok róla. Megküzdöttem a pánikbetegséggel, túl vagyok rajta, így másoknak is tudtam segítséget nyújtani. Sőt, még a férjem is segített egy beosztottjának, tudta, miről van szó és hogyan kell hozzáállni. Utólag úgy gondolom, ajándék lett az életemben ez a nehézség, és örülök, hogy felhasználhattam azt a tudást, amit az akkori állapotom adott.
– 2019-ben miért fejezte be a klubozást?
– Egy idő után úgy éreztem, ez már nem az én utam. Elfáradtam, és ezt a testem is jelezte. Szívem szerint még folytattam volna, de egy fél évi vívódás után tavasszal megírtam az anyukáknak, hogy ősztől át fogom adni a klubvezetést, gondolkozzanak el azon, hogy kinek. Kilenc év alatt hozzám kötődött a baba-mama klub, a komatálazás, a jelmezraktár, én üzemeltettem a levelezőlistát, a Facebook-csoportba rengeteg cikket tettem fel. Fél év alatt az anyukák elhitték, hogy a vezetésem nélkül is jól fog működni a csoport, amelyben továbbra is jelen vagyok. A női kör vezetésében kiteljesedtem, de most új korszak kezdődik az életemben, belevágok a munkába és a tanulásba.
– Hány anyuka fordult meg a klubban a kilenc év alatt?
– Körülbelül százan, százhúszan jártak hozzánk. Egy-egy alkalommal általában tízen-tizenöten gyűltünk össze, de volt egy olyan év, amikor valami miatt alig jöttek a klubba – ezt is túl kellett élni. Két-három anyukával ültünk a teremben. Ezeket a sivatagos időszakokat ki kell bírni, máig sem tudom, miért volt ez. A levelezőlistánkon körülbelül hetvenöten vagyunk.
– Hogyan zajlott egy átalagos alkalom?
– Tíz óra után imával kezdtük az összejövetelünket, de ha a gyerekek élénkebbek voltak, azonnal bele kellett kezdeni az éneklésbe, mondókázásba. Az egyik anyuka hozott gitárt, én furulyát, és a csörgőhangszereket is nagyon szerették a kicsik. Tizenöt-húsz percig énekelgettünk, sokszor egy adott témához kapcsolódó gyermekdalokat, például járműves, őszi vagy madaras dalokat. Ha nem készültem ilyenekkel, akkor a gyerekek kértek kedvenc énekeket.
Az anyukákkal mindig körbeültünk, amíg beszélgettünk, így jól ráláttunk a szépen játszó kicsikre. Hoztam egy témába vágó vagy általam fontosnak tartott könyvet, amit a többiek figyelmébe ajánlottam. Kedvcsináló jelleggel tartottam egy öt-tíz perces bevezetőt, azután feltettem a beszélgetésindító kérdéseket. A Klubdélelőtt című kötetben ilyeneket is összegyűjtöttem, mert a nálunk „hospitálók”, akik maguk is szerettek volna klubot alapítani, sokszor érdeklődtek, hogy milyen kérdésekkel lehet sikeresen elindítani egy beszélgetést. Úgy egy háromnegyed óra elteltével megnőtt a gyerekek hangereje, mert figyelemre áhítoztak. Ekkor, akinek a gyereke már nagyon türelmetlen volt, az hazament, a többiek pedig még kötetlenül beszélgettek. Ilyenkor terítékre kerültek a gyakorlati élet nehézségei is, például a szobatisztaság vagy a táplálás. Általában délben hagytuk el a termet.
– Kiknek szól a könyve?
– Nem csak klubvezetőknek és klubtagoknak szántam a kötetem. Úgy gondolom, minden anyukának segítség lehet, mert ott van benne mindaz a tapasztalat, amit az öt gyermekem mellett szereztem. Fontosnak tartottam, hogy minden édesanyának, a közösségbe nem járóknak is ajánljak könyveket, hiszen egy könyvesboltban annyi mindent lehet találni a gyermeknevelésről. A Klubdélelőtt személyes történetein keresztül pedig bárki beleláthat egy ötgyerekes család életébe, a háztartástól kezdve a zsebpénzen át a feladatok megosztásáig.
– Katolikus plébánián működik a baba-mama klubjuk. A könyvében megjelenik a keresztény szellemiség?
– Igen, van benne egy keresztény baba-mama klub fejezet. Bár nem az istenhit volt a klubban a fő vonulat, hiszen erre ott vannak az imaközösségek és az evangelizációs estek, mégis sokszor előjött közöttünk ez a téma. Volt az anyukák között ateista, baptista, református, evangélikus is, de soha semmi nehézség vagy feszültség nem adódott abból, ha a hitünkről beszélgettünk. Békességben meghallgattuk és elfogadtuk egymás különböző álláspontjait még akár a szentek tisztelete kérdésében is. Nagyszerű megtapasztalása volt ez a missziónak.
Szerző: Vámossy Erzsébet
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. december 12-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
