A jurisztokráciáról

Jelenleg – különösen a magaskultúrákban – alapvetésként kezelhető a politikai berendezkedést illetően az a periklészi megállapítás, amely a kevesek helyett a többség kezébe helyezi a döntést az alkotmány és ezen keresztül a kormányzás meghatározását illetően. A milliók általi, egyenlő jogok szerint történő választás és az ennek alapján működő kormányzás (politikai alkotmányosság/demokrácia) fogalmi szempontból zárja ki a kollektív megállapodások lezárását egy tisztviselőkből álló testület által. Másként fogalmazva, a jog önmagában nem uralkodhat, mivel a jog is a „politika körülményeiben” rejlik, és a megfelelő eljárások biztosítják azokat a megfogalmazásokat, amelyek egyenlő figyelemben és tiszteletben részesítik az állampolgárokat. E tekintetben a bírák szerepe a jogszerűség biztosításában elengedhetetlen, a kihirdetett törvények következetes és méltányos alkalmazása által, ugyanakkor azt nem biztosíthatják, hogy a törvények ne legyenek önkényesek, az az állampolgárok önrendelkezésén keresztül valósul meg (Bellamy, 2022. 22.).

A kulcsfogalom a politikai értékválasztás a jelen tanulmányban, és annak a megjelenése és következményei az ítélkezés során. Pokol Béla szerint, ami politikai értékválasztás függvénye, azt nem lehet logikai természetű semleges döntéssé tenni (Pokol, 2020.141.). Ezért szükséges áttekinteni azokat a folyamatokat, amelyek a bírói döntések átpolitizáltságához vezetnek, illetve bemutatni ennek következményeit.

A „bírói hatalom” utóbbi időben tapasztalható erőteljes növekedése iránti érdeklődés láthatóan átlépte a tudományos érdeklődés kereteit, és egyre inkább tematizálja a közbeszédet is. Az olyan címek, mint a The Global Expansion of Judicial Power (Tate és Vallinder 1995) és az olyan kifejezések, mint a „jurisztokrácia” (Hirschl 2004) és a „courtocracy” (Scheppele 2002) pontosan azért jelennek meg, mert ez a hatalmi forma világszerte elterjedt, egy olyan fejlődés során, amely komolyan csak a második világháború után kezdődött, és amely az elmúlt ötven évben kapott igazi lendületet (Goldstein 2004.611). Itt a bevezetőben rögtön érdemes distinkcióval kezdeni, mivel az előző mondat szándékosan a hatalmi forma kifejezést, és nem a hatalmi ág fogalmat használta. A hatalmi forma arra utal, hogy az egyébként a hatalommegosztás eszméjében a különálló igazságszolgáltatásként jelölt ág benyomul a politikai térbe, egyrészről átfogó módon (mint az elvont alkotmánybíráskodás/normakontroll szintjén), másrészt az egyének szintjén, amely esetben pár – nem választott – személy lehet képes politikai akaratformálásra, a milliók általi döntések ellenében. Rövid visszacsatolásként a korábbi idézetre, érdemes megjegyezni, hogy Scheppele a „courtocracy” kifejezést a rendszerváltás utáni magyar politikai rendszerre is használta, kiemelve a Sólyom-bíróság szerepét (Boulanger, 2006. 265.)

Ennek mentén a tanulmány első része történeti áttekintést ad a bírói hatalom vonatkozásában, annak bemutatására vállalkozik, hogy milyen módon ment végbe, mire a jelenleg ismert formáját elérte. Azt ezt követő fejezetekben a mozgató okok feltárására történik kísérlet, végül a következmények bemutatásával zár a tanulmány.

TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS

A modern értelemben vett alkotmányos főbíráskodás, vagyis a bírói hatalomnak az a formája, amelyben a bíróságok legfelső szinten eldönthetik a törvények alkotmányosságát, hosszú fejlődés eredménye. Az egyik legkorábbi előzmény a brit gyarmati időszakhoz köthető, amikor a birodalmi Privy Council a kiterjedt területek legfelső bírói fóruma volt. Ez a testület kezdetben elsősorban fellebbviteli tanácsként működött, és nem direkt módon gyakorolt alkotmányos felülvizsgálatot; viszont sok gyarmat és domínium jogrendszerében már megjelent a gondolat, hogy a bírói kar a központi törvényhozástól eltérő jogosítványokkal bír, különösen olyan jogvitákban, amelyekben törvények érvényessége kerül szóba (Silverstein, 2003). Ilyen előzményekből alakult ki később az a széles körben elterjedt bírói tevékenység, amelyet ma már „jurisztokrácia” néven is ismerünk, utalva arra, hogy sok országban a bíróságok – részben a társadalmi és politikai szereplők megegyezésével, részben az idők során kialakult gyakorlat révén – igen nagy súllyal képesek befolyásolni a politikai döntéshozatal menetét (Moustafa és Ginsburg, 2008).

A Privy Council példája azért is jelentős, mert a huszadik század első felében még mindig erősen élt az a szemlélet, miszerint a parlamenté a szuverén hatalom, és a bíróságoknak nincs lehetőségük felülbírálni a törvényhozás akaratát (Williams 2006). A brit gondolkodás hosszú időn át kiindulópontként kezelte a parlamenti szuverenitást, amely szerint a bírói fórumok pusztán a már elfogadott törvények alkalmazói, és nem alkotmányos kontrollt gyakorló intézmények. Idővel azonban, főleg a brit birodalom felbomlása után függetlenné váló államokban, megjelent az a felfogás, hogy egy bírói fórum alkotmányellenesnek nyilváníthat egy törvényt, s így adott esetben hatálytalaníthatja is azt. Ez a folyamat kiegészült az Egyesült Államok tapasztalataival: a Marbury kontra Madison (1803) döntés nyomán kialakult gyakorlat rámutatott, hogy az alkotmány maga felette áll a törvényhozásnak, és a Legfelső Bíróság őrködik felette.

Ez jelentette az alkotmánybíráskodás megjelenését a modern történelemben, amely ekkor még leginkább hatásköri bíráskodás volt, és a szövetségi, illetve a tagállami állami szervek egymás közti hatásköri vitáinak eldöntésére szűkült. Mindez az 1900-as évek elejétől megváltozik és az alkotmányos alapjogokra és alapelvekre hivatkozva már a hatásköri vitákon túl is elkezdte a szövetségi legfőbb bírói fórum alkotmányellenesség címén megsemmisíteni a törvényeket (Pokol, 2010. 126.). Ezzel az alkotmánybíráskodás nagyrészt alapjogi bíráskodássá vált, és a demokratikus akaratképzés és a kongresszusi törvényhozás konkurenciájaként kezdett működni.

Nem hagyható ki a New Deal és a „switch in time” megemlítése az 1930-as években, amely Franklin D. Roosevelt politikájának bírósági akadályoztatását jelentette (Schechter Poultry, 1935), és amely után a Legfelsőbb Bíróság konzervatív tagjai (pl. Justice Roberts) látványosan „irányt váltottak”. Ez vezetett a híres mondáshoz: „the switch in time that saved nine” – azaz a bíróság stratégiai meghátrálása megakadályozta Roosevelt „court-packing” tervét. A Bíróság ettől kezdve aktívabb politikai szereplőként kezdett működni.

A világháborút követő, majd a hidegháború utáni időszakban még inkább megerősödött ez a szemlélet, különösen Európában: létrehozták az önálló alkotmánybíróságokat (Németország, Olaszország, Spanyolország, Portugália), és a gyakorlatban rögzült, hogy a bíróságok ellenőrizhetik a törvényhozók alkotmányos korlátok közötti mozgásterét (Goldstein, 2004).

Az 1950-es és ’60-as évek alapjogi mozgalmai tovább erősítik ezt a jellegváltozást, amelynek okairól később kell említést tenni. Elegendő annyit rögzíteni, hogy az emberjogi mozgalmak által a törvényhozás mellett/felett állva az alapjogi alkotmánybíráskodás vált a főbb normatívák kialakítójává, nemcsak a törvények létrehozatalát kontrollálva, hanem közvetlen alkotmányos alapjogi perlést is lehetővé téve (Pokol, uo). Megjelennek a „cause lawyers”, a „jó ügy jogászai” egy-egy kisebbségi mozgalom képviseletében, akik a mozgalom politikai céljait a bírói tárgyalótermekben az alkotmányos alapjogok felhasználásával harcolják ki, felhasználva a precedensteremtésre ezeket (Scheingold, 1998. 115–150). A Warren Court időszakot (1953–1969) az aktivizmus és társadalmi igazságosság keresése jellemezte. E korszakban a Legfelsőbb Bíróság számos radikális változtatást hajtott végre: faji szegregáció eltörlése (Brown v. Board), Miranda-jogok, egyenlő választókerületek. A bírák új jogokat olvasztottak ki az alkotmányból, amelyek szövegszerűen nem szerepelnek benne (pl. „privacy”, azaz magánélethez való jog). Ez váltotta ki az originalisták reakcióját – innen indul Bork és Scalia ellenmozgalma a ’70-es, ’80-as évektől.

Ez a kontroll sok államban kiterjedt a polgári jogi, emberi jogi, gazdasági, sőt közigazgatási-költségvetési területekre is. A párhuzamosan erősödő nemzetközi egyezményrendszer, az emberi jogok globális szintű védelme és az Európai Unió szabályozása megjelenése is növelte a bírói szerep súlyát, több helyen tehát a bírósági fórumok emberi jogi, alkotmányos referenciákkal képesek a parlamentek hatáskörébe benyomulni, így a bíráskodás mintegy „politizálódik”. Közkeletűvé vált a „judicialization of politics” kifejezés, utalva arra, hogy a közhatalmi viták gyakran az alkotmánybíróságok elé kerülnek.

A jelen tanulmány terjedelme nem teszi lehetővé a vonatkozó politikai filozófia elméleteinek összehasonlítását. Elegendő jelezni ezen a ponton, hogy a Rawls által képviselt jogi alkotmányosság és ezzel szemben Oakeshott-Dicey-Bellamy politikai alkotmányossága és neorepublikánus elméletek összeütközése tapasztalható. Ezzel együtt szükséges arra kitérni, hogy az 1950-es évektől kezdve tapasztalható az, hogy a bíróságok mennyire elszakadnak a kelseni processzuális szemlélettől és folyamatosan, jogi indokok mentén veszik át a politikai akaratképzést. Amint azt a bevezető is említette, mindez intézményi szintén jelenik meg, ugyanakkor szükségszerűen az egyéni preferenciákon alapul.

AZ ÁTPOLITIZÁLÓDÁS OKAI, FELÜLVIZSGÁLAT ÉS NYITOTT NORMÁK – INTÉZMÉNYI SZINT

Az okok tekintetében érdemes oda visszatekinteni, ahol a hatásköri bíráskodás elgondolását, vagy másként a processzuális szemléletet felváltja a szubsztantív nézet, amely szerint kell egy olyan, a törvényhozástól független szervezet, amely érdemben vizsgálja (felülvizsgálja) a törvényeket. Ennek a veszélyét Hans Kelsen korán felismerte. A sokat idézett, a német alkotmányjogtanárok 1928. április 23-án és 24-én Bécsben tartott konferenciáján Kelsen kiemelte, hogy az alkotmányokban rögzített politikai deklarációk („igazságosság”, „szabadság”, „méltányosság”, „erkölcs”) alapján történő alkotmánybíráskodás „olyan hatalom, amelyet egyszerűen tűrhetetlennek kell érezni” (Kelsen, 1929. 68.).

Ugyanakkor mindez nem kizárólag jogtudományi felismerés volt. A veszély – áttételesen idézve Hegelt – egyben valaminek a lehetősége is volt. Az amerikai nagytőke bizonyos csoportjai a 20. század elejétől – különösen az 1910-es évektől – felismerve a politikai hatalomgyakorlás jellegének átalakulását, fokozatosan elmozdultak a hagyományos, választásokon és törvényhozási többségen alapuló érdekérvényesítési mechanizmusoktól. Ehelyett a bírói fórumokat, elsősorban az alkotmányértelmezésre jogosult testületeket kezdték stratégiai eszközként alkalmazni. A jogi diskurzusban központi szerepet betöltő alapjogokra hivatkozva, és a különféle társadalmi kisebbségek sérelmeit tematizálva, e csoportok olyan politikai stratégiát alakítottak ki, amely lehetővé tette számukra, hogy a konzervatív többségi társadalmi erőkkel szemben hosszú távú befolyást építsenek ki. E stratégia célja az volt, hogy a társadalom irányítását meghatározó diskurzusban hegemón pozíciót szerezzenek, miközben versenytársaikat – elsősorban a termelőtőke érdekköreit és azok társadalmi bázisát – kiszorítsák a döntéshozatal kulcspozícióiból (Pokol, 2010. 127).

Bork szerint az 1950–60-as évektől az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága túlzottan politizált szerepet vett fel, amikor az ún. „élő alkotmány” elve alapján új jogokat olvasott ki a szövegből. Ezt ő a jog „politikai elcsábításának” tartotta – erre utal The Tempting of America: The Political Seduction of the Law (1989) című könyvének címe is. Bork szerint a bírói aktivizmus aláássa a demokratikus elvet, mivel nem választott bírák saját nézeteiket kényszerítik rá a társadalomra. Robert H. Bork (1927–2012) jogászprofesszor esete, aki az 1980-as évek konzervatív jogi mozgalmának egyik szellemi vezetője volt, különösen figyelemre méltó ebben az esetben. Bírójelöltként szenátusi meghallgatásán (1987) is hangsúlyozta, hogy csak olyan személy való a Legfelsőbb Bíróságba, „aki érti és elkötelezett az eredeti jelentés filozófiája iránt.” Bork bírójelöltségét, miután a demokraták nyíltan politikai okokból akadályozták, végül elutasították egy olyannyira kiélezett politikai küzdelemben, hogy az ő nevéről honosodott meg a „to bork” ige, amelynek jelentése: jelöltet politikai eszközökkel ellehetetleníteni.