Farkasordító hideg volt azon a télen. Anyóka ébren feküdt a meleg szobában, szívében mély aggodalommal simogatta az alvó apóka bal kezét. – Holnap karácsony – gondolta anyóka, aki még nem is volt annyira öreg.
A hatvanas évei elején járt, régen az ő korában a falusi asszonyok már bokros szoknyát és mamuszcipőt hordtak, ősz hajukat kendő fedte. Anyóka mégis úgy érezte magát, mintha legalább százéves lenne, a lelkét öregítette a szívébe szüntelenül belemarkoló félelem. Alig fél éve mondta ki az orvos a végítéletet jelentő szavakat: apókának gyógyíthatatlan gégerákja van, haldoklik, a kezelések nem segítenek, menjenek haza és éljenek méltóságteljesen, alázattal, míg a gyilkos kór és a természet nem végzik el a maguk dolgát.
Apóka emelt fővel viselte az egyre növekvő fájdalmakat, nappal még el-eljátszott az unokákkal, a műhelyben is tette a dolgát, amennyire tudta. A környékbeli gyerekek szívesen be-betértek hozzá, hiszen a fiókban mindig akadt cukorka. A mentolos cukorka volt apóka utolsó mentsvára, ez még csillapítani tudta az egyre nehezülő légzést, a fojtogató köhögést, elvenni a közeledő halál ízét és szagát.
Éjszakánként összebújva feküdtek anyókával, nem tudták, meddig lélegezhetnek még együtt. Apóka már nyugodtan várta a sors beteljesülését, anyóka még harcolt a vég gondolatával, veszekedett, pörölt, sírta, kérte vissza az életnek azt az embert, akit hosszú évek után is oly mélyen és hittel szeretett. Nem jött álom a szemére éjszakánként. A gyógyszerektől elgémberedő apókát simogatta minden éjjel, és hallgatta, lélegzik -e még, keze egyre gyakrabban pihent meg férje mellkasán, hogy ellenőrizze, dobog-e a szív, amely oly fáradhatatlanul és gyermeki egyszerűséggel volt képes szeretni egész életében.
– Milyen szépek is voltak a régi karácsonyok. Az unokák kacagása, hogy illegtek-billegtek a csillogó karácsonyfa alatt a kis szoknyáikban a leánykák, és hogy várták a csilingelést, amely a Jézuska eljövetelét jelezte – mosolyodott el anyóka arra a kedves történetre gondolva, amikor apóka hosszú fonalat kötött a kis karácsonyi kolompra és leengedte azt az ablakon át a ház falán, hogy a gyerekek még csak véletlenül se vegyék észre egyik felnőtt kezében sem a csengőt.
Apóka a kellő pillanatban aztán a halvány, szinte láthatatlan fonal segítségével rángatta meg a Jézuska eljövetelét jelző kisharangot. Hosszú éveken át őrizte ilyen apró cselekkel, csodákkal a Jézuska varázslatos létezésében való gyermeki hitet az unokák szívében.
– Az idén pedig még karácsonyfát se díszítettünk, fa sincs, a családot sem hívtam össze – cikáztak anyóka gondolatai, tudta, hogy szomorú ünnep, az utolsó karácsony vár rájuk, nem volt ereje levezényelni a fárasztó ünnepi előkészületeket, a sütés-főzést. Elszállt szívéből az erő, a bátorság, csak egy jeges marok szűnni nem akaró, fájdalmas szorítását érezte a közelgő és rémisztő veszteség tehetetlenségét. A csillagszórók fénye, az unokák kacaja, a mennyből az angyal reményteljes üzenete olyan távolinak hatott ezen az éjszakán.
Éjfél felé járt az idő, megkondult a szomszéd utcában magasodó templom harangja. Apóka felült az ágyban. – Te, mama – fordult oda anyókához – nekünk akkor most nem lesz karácsonyunk? Amíg én itt vagyok, addig az unokák itt karácsonyozni fognak! Keljünk fel, én hozom a fát, te hívd a gyerekeket és készülj! – adta ki az utasítást apó, és egy rég nem látott, elszánt fény csillant a szemében. Levetette a zöld-kockás flanelpizsamáját, munkásruhába öltözött, fejébe csapta az orosz usankát, és magára húzta a vatelinnel bélelt télikabátot. Előhozta a műhelyből a fűrészt, kiválasztotta a kert legszebb fáját. Anyóka segített felállítani a fát, majd a szekrény tetejéről elővette a jól ismert gömböket. Arany, ezüst, lila, rózsaszín, zöld hatalmas gömbök kerültek ki a dobozokból, csak úgy szállt az angyalhaj a levegőben ahogy nagy gyorsan feldíszítették a fenyőt. Apóka a konyhában is segédkezett, diót darált, krémet kavart a süteményhez, megterítette a nagy ünnepi asztalt, mosolyogva készítette elő az unokák kedvencét, a lágyan fehér, édesen selymes tejszínhabot az ostyával és a mandarinnal.
A gyerekek és az unokák megérkeztek, a felnőttek titkos aggodalommal lesték apóka minden mozdulatát. Ő nyugodtan ült unokái körében, nézegette a gyermekek játékát, mindegyikük fejét megsimogatta. Érintése már gyengült, hangját is elszorította már a testében hadakozó vasmarok. A vacsoraasztalnál felállt, élete utolsó pohárköszöntőjére készült, torkán már csak suttogó hang jött ki, mégis hatalmas erővel buktak fel a szavak.
– Ígérjétek meg, hogy a mama soha nem lesz egyedül karácsonykor – nézett rá gyerekeire, akik csak csendben bólintottak, szólni nem volt itt az idő. Mindannyian tudták, hogy a betlehemi csillag utoljára látja így együtt ezt a családot. Apóka két hét múlva elment. Anyóka harminc éve őrzi az utolsó szívdobbanások emlékét, sokat változott körülötte a világ, a régi csillagszórók elporladtak, a hatalmas gömböket szilánkokra szedte az idő. Annyi karácsony múlt már el: csillogók, melegek, hidegek, zajosak, felhősek, ragyogók. Az unokák makacsul, forró fejjel, rohanva hajszolják az életet, de a Jézuska csengője még mindig felcsilingel a tiszta, áldott éjjelek eljövetelekor. A varázst már a dédunokák hordozzák gyermeki örömmel, a kisharang már az ő szívükben lobbantja lángra a karácsonyi csodát. Így öröklődik az isteni mirákulum.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
