A háború korai időszakában a légi fölényt kivívták a német vadászpilóták. Ebben a technika mellett még nagyobb szerepe volt a fejlettebb német légi harcászatnak. Ebből eredő hátrányukat a legfőbb riválisok leginkább a német módszerek másolásával oldották meg. Alább erről láthatnak egy illusztrált cikket.
A Rotte és a Schwarm
A második világháború elején a legtöbb légierő 3 gépből álló kötelékekben repült. A németek ezzel szemben a világháború előtt kidolgozták a géppárt (Rotte), ami előnyt adott nekik a légi harcban.
A géppárt (Rotte) és a rajt (Schwarm) Werner Mölders dolgozta ki. Első változtatásként a kísérőt a vezérgéptől kissé hátrébb és fölötte helyezte el. A rajt alkotó másik géppár még ennél is hátrébb repült. Így született meg a klasszikussá vált „négy ujj” kötelék, amelyben a repülőgépek olyan alakzatot vettek fel, mint egy kinyújtott kéz ujjai. A további finomítás során a rajt alkotó párokat úgy rendezték el, hogy a második géppár magasabban repüljön.
Kiderült, hogy a feladat végrehajtása során a géppár sokkal nagyobb rugalmasságot tesz lehetővé, mint a háromgépes kötelék. A gépekbe beépített rádió elterjedése lehetővé tette a sokkal lazább kötelékfelépítést. A lazább kötelékfelépítés révén a pilóták arra koncentrálhattak, hogy célok után kutathassanak, nem pedig arra, hogy a köteléket tartsák.
Manőverek
A lazább kötelékek új manővereket tettek lehetővé, ami növelte a harc hatékonyságát. Az egyik új manőver a „szendvics” lett. Ha a géppár egyik repülőgépét támadás érte és kifordult, a másik kísérőként azonnal követte. Ha a támadó követte a kiszemelt célpontot a megtámadott gép kísérője a támadó mögé tudott kerülni.
Egy másik új manőver, amit a német vadászpilóták alkalmaztak, a keresztezőforduló volt. A forduló során először a külső körön repülő repülőgép fordult, majd a sorban következő gép kissé később követte, és így tovább. Ez a módszer nagyon gyors irányváltoztatást tett lehetővé anélkül, hogy a kötelék gépei között nagy sebesség különbségek alakultak ki.
A háború elején a német vadászgépeknek a taktikai hatékonyság mellett voltak technikai előnyei is. Az egyik az volt, hogy a 109-esnek közvetlen befecskendezéses motorja volt. Ezzel szemben a legtöbb korabeli repülőgép karburátoros motorokat használt. Ennek következtében a 109-es viszonylag könnyen tudott átmenni zuhanórepülésbe, míg a brit Spitfire-nek negatív gyorsulás esetén kihagyott a motorja. A német pilóták ezt kihasználták arra, hogy meglépjenek a britek elől.
(Olvasónktól)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
