A holokausztrevizionizmus közelmúltja és jelenlegi állása (I. rész): komoly eredmények a reflektorfényen kívül

A holokausztrevizionizmus közelmúltja és jelenlegi állása (I. rész): komoly eredmények a reflektorfényen kívül

Az úgynevezett zsidó holokauszt hivatalos történetének alapjait és bizonyos részleteit cáfoló revizionizmusról az emiatti panaszkodásokon kívül nem igazán hall az ember, hacsak nem kutatja fel ezt a tartalmat céltudatosan. Ennek persze oka van, hiszen nemcsak törvény tiltja itt-ott (mint hazánkban is) a zsidóság számára megfelelő álláspont megkérdőjelezését a nekik holmi erkölcsi mártírstátuszt szolgáltató történet kapcsán, de mindenféle cenzúra és elnyomás is nehezíti a revizionista irodalom, a néha exkluzív kémiai-régészeti-levéltári eredmények és dokumentumok megismertetését a közönséggel. Ettől függetlenül azonban a revizionizmus az elmúlt években számos rendkívül igényes és fontos munkát tett le a történelem asztalára.

Ezen írásomnak nem célja, hogy a holokausztrevizionizmus egészéről alkosson egy átfogó képet, hiszen egyrészt hosszú lenne, és egy egész könyvet igényelne (s valóban, van is ilyen angolul Thomas Dalton jóvoltából, aki a vita mindkét oldalának álláspontját veti össze A holokauszt megvitatása – egy új rátekintés mindkét oldalra című könyvében), másrészt a Kuruc.info rendelkezik egy értékes gyűjteménnyel, melyet olvasgatva a laikus olvasó megismerkedhet a revizionizmus alapjaival, majd a szintén értékes és bizonyos mértékben egyedülálló 2010-es holokausztvita oda-vissza érveléseit is elolvashatja az annak szentelt dossziéban. Az alábbiakban inkább a revizionizmus elmúlt kb. két évtizedére koncentrálok majd, és azon belül is a mára már az eretnek kutatók zászlóshajójának számító (és a mai napig aktívan előretörő) Castle Hill Publishers könyvkiadó rendkívül színvonalas repertoárjának áttekintésén keresztül mutatok be pár jelentős alkotást és előrelépést erről a szakterületről.

 

Zoom
A Castle Hill Publishers repertoárjának egy része, a Holokauszt Kézikönyvek sorozat, az elmúlt két évtizedből

Az elmúlt 1-2 évtizedben megfigyelhető volt egy enyhe eltolódás a hivatalos holokausztnarratíva képviselői részéről, akik immár (ennyi évtized múltán) egyre többet foglalkoznak az ún. Aktion Reinhardt (vagy Reinhard) táborokkal (Bełżec, Sobibór, Treblinka), és mutogatnak a keleti területeken aktív Einsatzgruppen, avagy a bevetési csoportok partizánellenes akcióira, akik néha valóban és dokumentumokkal bizonyíthatóan követtek el tömeges kivégzéseket (bár arra bizonyíték nincs, hogy a zsidókat azért öltek volna meg, mert azok zsidók voltak, ellenben van bizonyíték ennek ellentmondó tényekre, de erről majd alább). Egy ilyen eltolódás például a horvátországi jasenovaci „haláltábor” gyakoribb emlegetése itt-ott, ahol állítólag szerbek és zsidók lettek „elgázosítva”. Érdekes lesz megfigyelni, hogy az efféle balkáni-keleti területek felé tolódik-e majd egyre jobban a „holokauszt”, vagy sem, mindenesetre a „golyók általi holokauszt”, és a „gázfurgonok” vagy -teherautók (mint a horvát tábor kapcsán is) egyre gyakrabban felbukkanó elemek, talán az egyre inkább kivérző hagyományos „haláltáborok” általi frusztráció miatt.

Mielőtt rátérnénk a revizionizmus közelmúltbeli eredményeire, érdemes ezen történelmi tévhitek és hazugságok eloszlatóinak az ellenségeire is pár pillantást vetni – nehéz is lenne nem észrevenni őket, hiszen egy elképesztő gépezet és hatalmi berendezkedés áll mögöttük. Annak ellenére, hogy számos országban illegális immár a revizionista irodalom, illetve a jelentősebb világhálós felületekről rendre tiltásra kerül mindaz, s így az érdeklődő csak akkor szembesül ezzel az állásponttal, ha tudatosan felkutatja azt az internet egyes eldugottabb szegleteiben, mégis vannak, akiknek ez sem elég.

 

A hatalom felsír, miközben a disszidenst üti

Az idei évben több tanulmány is megjelent, melyek célja kimondottan a revizionizmus visszaszorításának elősegítése. Ez persze egy régi történet: erőszak (Robert Faurisson összeverései, Ernst Zündel házának felgyújtása stb.), jogi ellehetetlenítés (mint a híres Zündel-per, amikor még a posta használatától is eltiltották a kutatót), vagy hatósági vegzálás és állami megtorlás (Zündel, Germar Rudolf, Fredrick Töben, David Irving, Ursula Haverbeck és még sok más személy elképesztő bebörtönzései, néha magánzárkás fogva tartásai) mellett a világháló korában a virtuális teret is folyamatos nyomás alatt kívánják tartani ezek a körök. Amint azt egy pár évvel ezelőtti tanulmányban (Benzaquen-Gautier, 2016) idézi a szerző Christopher Wolf, a Rágalmazásellenes Liga zsidó cenzorszervezet egyik fejesétől:
 

A világháló terjedelme, és a szó szerint milliónyi hely, ahol a holokauszttagadás fel tud bukkanni, és fel is bukkan, a tartalmak felügyeletét és elegendő eljárások indítását – olyan szinten, hogy az hatással lehessen arra, mi jelenik meg a világhálón – szinte lehetetlenné teszi. Továbbá, a holokauszttagadást tiltó törvények megkerülése egyszerű dolog az interneten.

Ma már tehát nem elég a törvényi tiltás, az internetes felületek ellenőrzése feltétlenül fontos, hiszen anélkül szabadon alkothatnának véleményt az emberek, azt pedig nem tűrheti a hivatalos holokausztnarratíva gépezetét irányító kör. Ennek okára talán rámutat egy, a digitális korszakon belüli „holokausztemlékezetet” elemző – és a Nemzetközi Holokauszt Emlékszövetség által finanszírozott – tanulmány (Manca, 2021), melyben a szerző így fogalmaz: „egészen a közelmúltig a holokauszt központi szerepe a nyugat-európai identitásban és emlékezetben stabilnak tűnt, de ma már megfigyelhetünk egy emlékezetkrízist, mely Nyugat- és Közép-Európa egymással ütköző szemléleteiből fakad”. A szerző így foglalja össze ezt az identitást:

Ebben az értelemben „a holokauszt a liberális nyugati és nyugatias nemzetállamok polgári-erkölcsi oktatásának az alapvető részévé vált, főképp a 2000 utáni Európában” (Allwork, 2015, 288. o.). Amint először Levy és Sznaider (2006) arra rámutatott, miközben ma létezik egy hajlamosság arra, hogy a holokausztot a kollektív transznacionális európai emlékezetkultúra fejlődésének részeként tartsuk számon, a globális média általi megjelenítések egy új „kozmopolita” emlékezet, és egy növekvő morális-politikai egymástól való függés kialakulásához járulnak hozzá.

A holokauszt mint új erkölcsi iránytű a hagyományos vallásaitól és kultúrájától elszakadó modern Európa számára, melyben a zsidóság mártíromsága központi elem, a fehér ember eredendő bűne pedig önostorozással, vezekléssel enyhíthető. Ennek mentén közölt le egy tanulmányt három kutató (Makhortykh et al., 2021), akiket aggaszt, hogy még mindig bele lehet futni revizionista találatokba a világhálós keresések eredményei között. Szerintük egy más szempont felbukkanása az eredmények között a keresőmotorok „rosszul működése”, annak ellenére, hogy releváns tartalom kerül megtalálása. Számukra nem a relevancia, hanem a narratíva fontos, s mint megjegyzik „további felügyeletközpontú algoritmikus rendszerek beiktatása” lenne a megoldás, mely így „lehetővé tenné, hogy a szelekciós rendszerek bizonyos paramétereken belül maradjanak, például kiiktatva a tagadó tartalmakat a legfőbb keresési találatok közül”. Mindehhez szerintük „szükséges a tartalomszűrő rendszerek folyamatos felügyelete és frissítése”, illetve a „párbeszéd az örökségi intézmények [pl. zsidó szervezetek] és a szakma között”. Írják mindezt úgy a szerzők, hogy beismerik: „Bár az ilyen találatok száma alacsony volt, és azok is többnyire orosz keresési eredmények voltak, a létük maga aggodalomra ad okot.” Egyetlen eretnek álláspont se mehessen át a szitán, ha zsidó szervezetek úgy akarják.

Zoom
Revizionista találatok aránya a keresési felületeken (a kék angolul, a sárga oroszul): emiatt szeretne további cenzúrát és algoritmikus manipulációt a hivatalos narratíva frusztrált helyőrsége (Makhortykh et al., 2021, 9. ábra)

A Simon Wiesenthal Központ is kiadott egy revizionizmusellenes tanulmányt idén (Brackman, 2021), melybe belekezdve máris fejest ugrik az olvasó a mélyvízbe, mivel az egy „náci patkány”-ozó idézettel indít Deborah Lipstadttól (akinek részrehajló, és meglehetősen nyílt zsidó faji aktivizmusát már érintettem pár éve). Dr. Harold Brackman írása gyatra és unalmas, de célja az internetes revizionista („antiszemita”) tartalmak miatti további aggodalom fokozása. Írása elején Heinrich Himmlertől idéz, és ennek kielemzésével át is térhetünk a revizionizmus közelmúltjának a bemutatására. Brackman így ír:

1943. október 4-én az SS-vezető Heinrich Himmler Lengyelországban tartott beszédet, elmagyarázva az SS-vezetőknek: „Nem fogunk erről [a végső megoldásról] beszélni nyilvánosan … Úgy értem, a zsidók evakuálásáról, a zsidó faj kiirtásáról. A zsidó faj kiirtás alatt áll – ez világos, ez benne van a programunkban – a zsidóság eltüntetése ez, és azt is csináljuk, kiirtjuk őket … Mindez a történelmünk dicsőségének egyik fejezete, melyről nem írtak még, és ne is írjanak.” Más szavakkal: hazudj, tagadj, pusztítsd el a bizonyítékot, és hamisítsd meg a feljegyzéseket, hogy az igazság soha ne derüljön ki.

Forrásként a zsidó aktivista egy meglehetősen primitív honlapra hivatkozik, melyen forrásmegjelölés nélkül szerepel pár idézet (vagy állítólagos idézet) Himmlertől. Ha legalább vette volna a fáradságot, és például az illinois-i Wesleyan Egyetem – gyenge, de legalább a látszatra adó és formális – egyik tanulmányára hivatkozott volna (Sweeney, 2012), ahol ez az idézet szintén felbukkan, könnyebb lenne komolyan venni mint szakértőt. (Hogy ne is említsük a téma egyik legismertebb történészének, Christopher R. Browningnak nagyszabású könyvét: The Origins of the Final Solution The Evolution of Nazi Jewish Policy, September 1939-March 1942, mely könyv 2004-es kiadásának 391. oldalán ő is foglalkozik ezzel.)

 

Kódok és manipulációk

Az idézet mindenesetre valódi, bár szokás szerint félrefordított – értvén úgy, hogy képletes és átvitt értelmű kifejezéseket szigorú egyértelműséggel fordítanak a hivatalos narratíva propagandistái. Brackman Himmlert először is pontatlanul idézi, például a szögletes zárójelbe helyezett magyarázat eleve nem igaz, mert Himmler nem a „végső megoldásról”, hanem az evakuálásról beszélt (bár a zsidókérdés „végső megoldása” deportálást és evakuálást jelentett, a zsidó aktivista helytelen szóhasználata itt egyértelműen a kifejezésnek jelentésül tulajdonított népirtás sugallata). A szövegkörnyezet helyesen fordítva: „Most itt a zsidók evakuálására, a zsidó nép kiiktatására gondolok” – mondta Himmler konkrétan a rövid „A zsidók evakuálása” elnevezésű részben. Brackman továbbá manipulál (tulajdonképpen hamisít), ugyanis Himmler nem tényként állítja, hogy „benne van a programunkban” a „zsidó faj kiirtása” (amint azt akármelyik ortodox holokauszttörténész elismeri: ilyesmi nem szerepelt benne), hanem eleve idézőjelben, elképzelt „pártelvtársaknak” tulajdonít véleményeket gondolatmenete folytán, képletesen. De ami ennél is fontosabb, az a szavak manipulálása. Amint a revizionista Richard A. Windmann megjegyzi a teljes szöveg pontos fordítása kapcsán:

Himmler szövegét elolvasni annak teljes terjedelmében – kiragadott, szövegkörnyezettől megfosztott idézetek helyett – a szöveg megértését egy új szintre emeli. Rövid, szövegkörnyezettől megfosztott idézeteket használtak az ortodox holokauszttörténet alátámasztása érdekében egyesek már a második világháború vége óta. Például Lucy Dawidowicz hivatkozott a Himmler-beszédre Háború a zsidók ellen 1933-1945 című könyvében. Ugyanakkor csupán 197 szót közölt le a több mint 24 ezerből, és ezeket is egy olyan fordításban, ami saját tézisét támogatta. Dawidowicz nincs egyedül a poznańi beszéd félrevezető használatával. Gerald Reitlinger A végső megoldás című könyvében szintén idéz a poznańi beszédből. Reitlinger 205 szót közöl le a 24 ezerből.

Valóban, Carlos Porter, a teljes szöveg korrekt fordítója bevezetőjében rámutat:

Ebben a szövegben mind a négy kifejezés [ausrotten, ausmerzen, umbringen és totschlagen] átvitt értelemben is szerepel legalább egyszer: lásd a 94., 96. és 101. oldalakon (például megölni a Harmadik Birodalmat, megölni a hűséget, gyökerestől kiirtani a kétségességet, kipusztítani a lustaságot).

Az „ausrotten” szintén szerepel képletesen Hitler híres, a berlini Sportpalastban elmondott 1933. februári beszédében: „den Marxismus und seine Begleiterscheinungen aus Deutschland auszurotten” – „gyökerestől kiirtani [kitépni] a marxizmust és az azzal járó jelenségeket Németországból”.

Az „Ein Volk auszurotten” (66. o.) fordítható mint „kiirtani és megölni egy népet vagy fajt”, vagy képletesen, „megszabadulni egy népségtől, tömegtől, csürhétől” stb.

Az „Umfallen” (23. o.) a nürnbergi beszédben „meghalni”-ként lett fordítva, jelentése „lehullani”, és képletesen szerepel az 50. oldalon.

Himmler beszédében múlt időben szól erről a propagandisták szerinti „beismerésről” – de senki sem állítja, hogy 1943-ban már „ki voltak irtva” a zsidók. Például így fogalmaz: „…mert mi tudjuk, milyen nehéz lenne számunkra, ha még mindig lennének zsidóink; mint titkos szabotőrök, agitátorok és rágalmazók, ha még mindig közöttünk lennének, minden városban – a bombatámadások alatt, a háború szenvedésével és nélkülözéseivel. Valószínűleg már ugyanabban a helyzetben lennénk, mint 1916/17-ben voltunk, ha még mindig a német nép testében lenne a zsidóság.” De nem volt, 1943-ra már a zsidóságot a németségtől elkülönítették, és minden befolyásától megfosztották. Amikor a zsidóság vagyonának a Birodalom közötti szétosztása a téma, a tisztességesség és korrupciómentesség fontosságáról beszél Himmler: „A vagyon, amivel rendelkeztek [a zsidók], el lett véve tőlük. Szigorú rendeletet hoztam, amit az SS-csoportvezető Pohl véghez is vitt, miszerint ezek a vagyonok, természetesen, a Birodalom számára legyenek félretéve, kivétel nélkül. Semmit sem vettünk el belőle. Egyes személyek, akik ebben megbotlottak, az általam a kezdetekkor adott rendelet mentén kerültek megbüntetésre, mely azzal fenyegetett: ha valaki egyetlen márkát is elvesz, az lesz a halála. Pár SS-tag – nem sok – megszegte ezt a rendeletet, és az a haláluk, kímélet nélkül.” Majd ennek kapcsán ismét rámutat, múlt időben, hogy a zsidóságtól („bacilustól”) miként szabadultak meg (tehát nem a kiirtás, hanem a kirekesztés és vagyon-, illetve hatalomfosztás által): „Csak azért, mert elpusztítottuk a bacilust, még nem jelenti azt, hogy meg akarnánk a bacilus által fertőződni, és meg akarnánk halni. Sosem fogom a korrupció akár egyetlen apró foltjának a kialakulását, vagy annak meghonosodását megengedni. Ha valaha az kialakulna, együtt kell kiégetnünk azt. Alapvetően, ugyanakkor elmondhatjuk, hogy a népünk iránti szeretet által vezérelve vittük végbe ezt a nagyon bonyolult feladatot. És legbelsőbb énünk, lelkünk, karakterünk nem szenvedett sérülést, mialatt ezt végbevittük.”

Még hivatalos propagandisták se állítják, hogy 1943-ban „ki volt irtva” a zsidóság, de mindenki tudja, hogy addigra már ki voltak rekesztve minden hatalmi befolyásból – és természetesen ez is volt a „programjuk része” (például az NSDAP 4. és 23. programpontjai), nem a fizikai tömeggyilkosság. Ahogy a „veszekedést és jellemhibákat” se tudjuk tömeggyilkossággal „kiirtani”, de meg tudunk tőlük szabadulni (ahogy arról Himmler az „Elvtársiasság” résznél beszél ugyanazon szó használatával), úgy itt is erről a megszabadulásról beszél, és mindezt még inkább világossá teszi az, amire Widmann is felhívja a figyelmet:

1993-ban Robert Wolfe, aki a megszerzett német dokumentumok levéltári felügyelője volt a Nemzeti Archívumnál, beismerte, hogy az Ausrottung egy pontosabb fordítása a kiiktatás, avagy a gyökeres kitépés lenne. Wolfe szintén rámutatott, hogy Himmler a beszédéhez kézzel írt jegyzeteiben a Judenevakuierung, avagy a zsidók evakuálása kifejezést használta, nem a kiirtást.

Magyar viszonylatban is ezt láthatjuk. Rajniss Ferenc a Szálasi-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere volt, akit a Népbíróság halálra ítélt és kivégzett. Ő volt a főszerkesztője az Esti Ujság című lapnak, melynek egy 1944. május 3-i cikke is hasonlóan vázolta fel a zsidókérdés megoldását: „a zsidóság semmiféle olyan munkakörben nem dolgozhat, ahol veszedelmet jelenthet az ország szellemi, politikai, kulturális és gazdasági életére” – illetve: „a zsidó befolyástól és a zsidó érdekeltségektől meg kell szabadulni, ha valóban magyar életet akarunk élni ebben az országban. A tiszta és maradék nélküli megoldás az lenne, ha a zsidóság elhagyná Magyarországot, és új hazát keresne magának.” Itt a „zsidókérdés gyökeres és végleges megoldása” – tehát egy „Endlösung” – nyilván az összeesküvés-elméleteket gyártó holokausztpropagandisták szerint abszurd gázkamrákban történő tömeggyilkosságot jelentett idehaza is, nem azt, amit részletesen leír a cikk… A lap 1944. március 31-i számában pedig „a zsidóság teljes kikapcsolása” a magyar életből, illetve a „gyökeres megoldás”, esetleg „végső s kielégítő eredmény” talán teherautókban való elgázosításokat jelenthetett, nem azt, amit ott is részletesen leír a szerző: a hatalomból és az országból való kirekesztést.
 

Zoom
Esti Ujság, 1944. május 3. (Magyar Nemzeti Digitális Archívum; mandadb.hu)

 

Visszatérve a szavak manipulálásához, például a már említett jasenovaci tábor „elgázosításai” kapcsán a tábor Wikipédia-szócikke Hitlert idézi, ami szerintük bizonyítja, hogy „kiirtás” volt a cél, félrefordítva egy a Führertől vett szövegrészt, annak ellenére, hogy a saját idézetükben Hitler kirekesztésről és táborba zárásról beszél: „Ki kell őket rekeszteni, vagy – ha nem jelentenek fenyegetést a társadalomra – be kell őket börtönözni a koncentrációs táborokban, nem kiengedve őket.” (Mindezt persze fontos a háborús időszak körülményeinek kontextusában olvasni.)

De hogy a sokszor nevetséges és megbízhatatlan Wikipédiát kikerüljük, Christopher Browning, a hivatalos holokausztnarratíva egyik legfőbb tekintélyének egyik könyvét is fellapozhatjuk, aki így foglalja össze ezt a fentebb idézett Hitler-beszédet:

Hitler, úgy tűnik, hogy az európai zsidókérdést megújult sürgősséggel helyezte vissza a porondra, és a bacilushasonlat uralta nyelvezetét. Július 22-én beszélt a látogató horvát vezető [Slavko] Kvaterniknek szándékairól, ami Európa zsidóságát illeti. Mivel a jegyzőkönyv egyik oldala hiányzik, a történész Hitler beszédét a mondat közepén csípi el:

„…mert ha csak egyetlen állam is – akármilyen okból kifolyólag – megtűr egyetlen zsidó családot, akkor abból egy újabb bomlást okozó bacilus alakul ki. Ha nem lenne több zsidó Európában, akkor az európai államok egysége sem pusztulna el. Hogy hová küldik [a nemzetek] a zsidóikat, Szibériába vagy Madagaszkárra, egyre megy. Ő [Hitler] minden államot ezzel a követeléssel közelít meg.” (Christopher R. Browning: The Origins of the Final Solution: The Evolution of Nazi Jewish Policy, September 1939-March 1942 (Comprehensive History of the Holocaust), 2004, 314-315. o.)

Tehát, jellemzően, még a „kiirtásra” bizonyítékként felhozott idézet is, természetesen, a zsidóktól való megszabadulásról, és nem tömegmészárlásról beszél. Eleve logikátlan az efféle manipulálás, hiszen ha valaki ki akar irtani egy csoportot, akkor nem beszél azok kiköltöztetéséről egy másik területre – a kettő ellentmond egymásnak: vagy pusztuljon el a csoport, vagy távozzon máshova (ez az ellentmondás a Brackman által bemutatott, manipulált Himmler-idézetben is szerepel). Ugyanakkor a propagandisták szerint elég a horrorképet felfesteni az olvasóban a varázsszóval („kiirtás!”), és az nem fog felfigyelni az ellentmondásra – elvégre az „tagadás”, hiszen „a nácik” népirtó célja „köztudott” és „történelmi tény”. Mégiscsak van itt logika, még ha aljas is…

Az efféle torzításoknak történelme van. Mivel kézzel fogható bizonyíték a hivatalos történetet alátámasztandó nincs (mint boncolási jegyzőkönyv, mely kimutatta volna a hidrogén-cianidot a holtak szervezetében, esetleg azt elrendelő okmányok stb.), így az ortodox vonal kénytelen a néha rendkívül kínos csűrés-csavarás alkalmazására, és ennek a tradíciójába tartozik a szavak, kifejezések jelentésének félremagyarázása is. A The New York Times egy 2019-es, A holokauszttúlélő, aki megfejtette a náci kettős beszédet című cikkében számolt be ennek a folyamatnak a kialakulásáról. Mint megjegyzik az alcímben: „A második világháború egyik első történészének személyes iratai felfedik azt a megszállottságot, amivel a nácik eltorzították a német nyelvet”. Így foglalják ezt össze:

Hogy értelmet adjon mindennek, [Nachman] Blumental munkába kezdett. Történészek, etnográfusok és nyelvészek egy csoportjával létrehozta a Központi Zsidó Történelmi Bizottságot. 1944 és 1947 között feljegyeztek 3000 túlélők általi tanúvallomást, a Gestapo elhagyatott irodáiban kutattak iratok után, és részletesen rögzítették a gettóélet napról napra történő szegmenseit – egy gyerek jegyzetfüzetétől az ételadagjegyig.

És Blumental a kezdetektől fogva szavakat gyűjtött.

Minden náci dokumentumban, amivel dolga volt, bekarikázta és aláhúzta az olyan ártalmatlan kifejezéseket, mint „abgang” (kijárat), vagy „evakuierung” (evakuáció). Tudta, hogy ezek a szavak valójában mit is jelentettek, amikor feljegyzésekben és bürokratikus iratokban bukkantak fel: a halál finomabb kifejezéseit. Egy sajátos misszió bontakozott ki: felfedni azt, hogy a nácik miként használták a német nyelvet arra, hogy leplezzék a tömeggyilkosság mechanizmusait, és hogy a népirtást miként tegyék maguk számára kellemesebbé.

 

Zoom
Nachman Blumental Chełmno táborában jegyzetel

Valójában ez a hallucinálós, a szavakban is rejtett jelentéseket, népirtásokat, kódokat látó fantáziálás a valódi „összeesküvés-elmélet”, nem a valótlanságok megalapozott cáfolata, amit a revizionizmus képvisel… Blumental volt az egyik első, de nem az egyetlen ebben az „elmélkedésben”, amint arra Germar Rudolf, a véleménye miatt a börtönt is megjárt kémikus-revizionista rámutatott korábban:

Ha valaki a holokauszt történetét szeretné a dokumentumok mentén felvázolni, azt kellene feltételezze, hogy 1941 őszére a dokumentumok már nem azt jelentették, amit amúgy mondtak, és hogy ez idő tájt egy kódnyelv lépett érvénybe, melynek terminológusában a korábban ártalmatlan szavak, mint „áthelyezés” és „speciális bánásmód” valójában azt jelentették, hogy „gyilkosság”. Ez pontosan a mai történészek felfogása, és ennek a kiváló megnyilvánulása E. Kogon, H. Langbein és A. Rückerl egyik [1985-ös] könyve, ahol a „Felfedni a kódkifejezéseket” részben felvilágosítják az olvasót arról, hogy az csak úgy értheti meg a dokumentumokat helyesen, ha azokat úgy értelmezi, mint amik valami mást mondanak, nem azt, amit amúgy mondanak.

Rudolf a revizionizmus egyik hőse: nem csak üldöztetése és áldozatvállalása (mint a börtönévek) miatt, aminek következtében német hazáját elhagyni kényszerült disszidens azóta is, de a hivatalos valótlan-hazug narratíva megcáfolásához adott fontos hozzájárulása miatt is. Rudolf az 1990-es évek elején az 1988-as amerikai Fred Leuchter gázkamra- és kivégzésszakértő általi („gázkamrákból” vett minták kémiai analízisét is tartalmazó) beszámolót követően elkészítette saját kémiai analízisét, szintén helyszíni mintákból, mely a Leuchter-jelentéshez hasonlóan ismét rámutatott, hogy nincs semmi kémiai nyoma „elgázosításoknak” az állítólagos emberek megöléséhez használt „gázkamrákban”. Emiatt a szakmai tanulmánya miatt el is ítélte a „német” hatalom (üldöztetéséről a második részben több szó is esik majd). Rudolf aztán 1998-ban létrehozta a Castle Hill Publishers könyvkiadót, ami azóta a revizionizmus zászlóshajója, és a mai napig rendkívül igényes és fontos munkákat ad ki, legyen az kémiai, régészeti, és a történetírás minden eszközét felvonultató komoly elemzés: exkluzív levéltári dokumentumoktól az enciklopédikus részletességű szövegelemzésekig, főleg a Holokauszt Kézikönyvek sorozattal, melynek immár 46 része van. (Például a fentebb is érintett félremagyarázott kifejezések alapos elemzésének és okmányalapú cáfolatának a sorozat 10. és 33. részei lettek szentelve.)

A Castle Hill akoljába tartozik a már négy évtizedes revizionista múlttal rendelkező, és a mai napig nagyon aktív (csak idén több könyve is megjelent, ráadásul mindegyik komoly munka) olasz kutató, a levéltári dokumentumok és archív anyagok egyszemélyes levéltára, Carlo Mattogno (akinek munkájára fentebb már hivatkoztam). Hogy a szavak manipulálásánál maradjunk még, ő így ír a „speciális/különleges” (sonder-) előtaggal rendelkező szavakról:

Ebből következik, hogy Liebehenscel 1942. augusztus 26-os jóváhagyása „egy teherautóért, hogy Dessauba lehessen utazni, és a különleges kezeléshez eszközöket beszerezni” a tífuszjárvány elleni küzdelem része volt, mint 1942. július 22-én, ami korábban már említésre került, amikor „a táborokhoz a járványok fenyegetésének megelőzését szolgáló fumigációs gáz” beszerzéséről volt szó, vagy július 29-én, amikor „a táborok fertőtlenítéséhez szükséges gáz sürgős beszerzése” az, amiről írtak.

Ebben a kontextusban szem előtt kell tartani, hogy a birkenaui tábor költségvetése (Kostenüberschlag für das Bauvorhaben Kriegsgefangenenlager Auschwitz (Durchführung der Sonderbehandlung)), amit Bischoff írt 1942. október 29-én, tehát a tífuszjárvány tetőzésekor, a Tétel No. 16a formájában említést tesz a következőről: „Fertőtlenítő Létesítmény 1 a Speciális Kezeléshez” („Entwesungsanlage 1. für Sonderbehandlung”) – a második fertőtlenítő létesítmény az „őrség egységeinek” volt – az „építési leírásban” („Baubeschreibung”) kijelölve mint „Entlausungsanl.[age]” szerepel, tehát egy a kórokozóktól megszabadító létesítmény. Ez volt a híres Zentralsauna, a központi diszinfekciós és diszinfesztációs [fertőtlenítő] létesítmény a fogvatartottak számára Birkenauban. Ki hihetné azt, hogy mivel a Zentransauna, amit „speciális kezeléshez” jelöltek ki mint olyat („für Sonderbehandlung”), egy [embereket] kiirtó létesítmény volt emberölő gázkamrákkal?

A fentebb említett „költségvetés” szintén feljegyzi a „Krematórium I és II”, a „Krematórium III és IV”, illetve „4 halottaskamra” („4 Leichenhallen”) helységeit 1 566,72 köbméteres terjedelemben, de mindenféle „speciális kezelés” nélkül, ami kizárólag a fogvatartottaknak fenntartott „fertőtlenítő létesítmény” kapcsán kerül említésre. […]

Az 1942. augusztus 26-i jóváhagyás értelmezése a „Sonderbehandlung” kifejezés miatt – egy sajátos és eltorzított jelentéssel – módszertanilag helytelen: mint a „gázosítás” („Vergasung”), a „speciális kezelés” („Sonderbehandlung”) sosem rendelkezett bűnügyi jelentéssel, amikor az auschwitzi dokumentumokban felbukkant (lásd: Mattogno 2016d). (Carlo Mattogno: The Making of the Auschwitz Myth: Auschwitz in British Intercepts, Polish Underground Reports and Postwar Testimonies (1941-1947). On the Genesis and Development of the Gas-Chamber Lore, 2021, 75-76. o.; de lásd még a szerző által e témának szentelt teljes könyvet is: Special Treatment in Auschwitz: Origin and Meaning of a Term, 2016)

Ha ezeknek a szavaknak sötét jelentése lett volna, amiket a tisztek kódként használtak, azt sablonszerűen kellett volna tegyék, elkerülve a súlyos félreértéseket. Ebben az esetben nem beszélnének néha nyíltan kivégzésekről és agyonlövésekről, ahogy a „gyilkolást jelentő kódszavak” se jelentenének egyértelműen ártatlan dolgokat, amint arra a szerző máshol is rámutat (részletesebb forrásmegjelölések az eredetiben):

Például az 1942. január 16-os EM No. 156 [dokumentum] említi a „speciális kezelést” (Mallmann et al. 2014, 89. o.):

„Az evangélikus-lutheránus templom megkísérelt a német hatóságoktól speciális kezelést kapni, ami konkrétan financiális természetű kormányzati támogatás formájában nyilvánulna meg.”

A „Beszámolók a Megszállt Keleti Területekről” (1942. június 5.) No. 6 [okmánya] hivatkozik egy „speciális műveletre”, melyben „többek között 2500 köbméter tűzifa került kiosztásra a rászorulók számára.” A No. 50 (1943. április 16.) szerint:

 
„Rendőrségi speciális műveleteknek köszönhetően egy bizonyos mértékű emberi munkaerőre tettünk szert.”

A britek által elfogott 1941. augusztus 15-i üzenet szerint „diákok speciális művelete” történt, melynek keretében elkülönítettek 30 ezer birodalmi márkát a diákok számára. (Carlo Mattogno: The Einsatzgruppen in the Occupied Eastern Territories: Genesis, Missions and Actions, 2018, 65. o.)

Így a „kódkifejezések” egy önkényes manipuláció a hivatalos narratíva propagandistái által. Raul Hilberg ennek a hivatalos ortodox vonalnak volt az egyik atyja, évtizedeken keresztül alapnak számított munkássága, és ő is előszeretettel élt efféle félrebeszélésekkel. Mattogno egy egész könyv terjedelmében szedi ízekre Hilberg magnum opus-át, Az európai zsidók elpusztítása című háromkötetes művét, és konklúziója lesújtó:

Hilberg módszertana a dokumentumok kapcsán nem kevésbé aberrált. Az három be nem bizonyított feltételezésen alapszik:

Hírdetés

1. Hitler elrendelte a kiirtást.
2. „Emberölő központok” léteztek.
3. Egy „kódnyelvezetet” használtak.

Ebből következően okfejtése egy zárt körkörös érvelésen alapul, melyben a feltételezett Hitler-rendelet és az „eufemizmusok” [finomkodó kifejezések] – melyek állítólag a német dokumentumokban szerepelnek – „bizonyítják” a „gyilkos központok” létezését, és a „gyilkos központok” „bizonyítják” a Hitler-rendelet és az „eufemizmusok” valóságát! Mindez kimondottan világos a német dokumentumokkal kapcsolatos manipulációja kapcsán, melyekben az „Endlösung” [végső megoldás] kifejezés szerepel, melyek mindössze a szó jelenléte miatt mint „bizonyítékok” sokasága kerülnek bemutatásra a nemzetiszocialisták a zsidók kiirtásának állítólagos tervét illetően, vagy mint „bizonyíték” Hitler megsemmisítésre felszólító rendeletének létére!

Ilyen módon [Hilberg] a dokumentumok rendszerszerű elferdítését gyakorolja, amihez még párosul a fontos dokumentumok mellőzése, illetve az általa hivatkozott dokumentumok fontos részeinek figyelmen kívül hagyása félrefordítások, és néha nyílt hazugságok által, még akár hamis tanúzást is elkövetve, mint a Zündel-tárgyalás alatt legalább hat esetben.

A kritikai érzék ezen kirívó hiánya szintén kiterjed az ortodox történetírásra magára, alapvetően, és az egyfajta történelmi önkényuralmisággá vált, ami nem engedélyez párbeszédet. Hilberg magától értetődőként adja elő saját nézeteit a zsidók feltételezett kiirtásának kialakulásáról, nem mint egyéb feltételezések közötti feltételezést, hanem mint elfogadott tényt, mint kétségtelen valóságot, az 1980-as évek elején a holokauszttörténészek között kialakult viták említése nélkül, melyekben ő maga is részt vett. Sosem említi meg kollégái a sajátjának ellentmondó értelmezéseit, de dokumentumok és szemtanúi állítások szelektíven kiválogatott forrásaira való hivatkozásokkal saját értelmezését kívánja egyedüliként és irányadóként beállítani. Saját munkásságának terjedelme, és az azokra való hivatkozások nagy mértéke által felbátorodva Hilberg minden ellentmondó irányvonal feletti tekintélyként pózol, de azokban a vitákban kollégái nem ismerték el őt semmiféle különös tekintélyként, és úgy kezelték véleményét, mint minden más történészét. (Carlo Mattogno: Bungled: “The Destruction of the European Jews”: Raul Hilberg’s Failure to Prove National-Socialist “Killing Centers.” His Misrepresented Sources and Flawed Methods, 2021, 265-266. o.)

Ez a félremagyarázás lételeme a hivatalos narratívának, hiszen beismerten nem létezik egyértelmű bizonyíték se a „gázkamrákra”, se a „zsidók kiirtásának” szándékára. Egyfelől az álláspont az, hogy „megsemmisítették a dokumentumokat”, másfelől, amikor mégis azzal szembesülünk, hogy sok okmány létezik, de egyik se bizonyítja a hivatalos holokauszttörténet fentebb említett két alappillérét, akkor pedig „valójában ezek a dokumentumok mást mondanak, mint amit mondanak” esete áll fenn szerintük. Ezzel szemben bizony számos okmány ismert, és a hivatalos narratíva mítoszait ezek sorra megcáfolják.

 

Az archívumok mélyéről

 

Egy ilyen dokumentum-tárház Germar Rudolf Az auschwitzi koncentrációs tábor helyőrségi és parancsnoki utasításai – Egy kritikusan kommentált válogatás című könyve (a sorozat 34. része), melyben sok fontos dokumentum másolatát találjuk. Sok érdekességet tudhatunk meg a tábor vezetőségének kommunikációjából, például az egészségügy és higiénia területéről: számos komoly műtétre került sor, számos fogoly életét mentve meg, de például születések is történtek szép számmal, amint arra Rudolf is hivatkozik egy korábbi Mattogno-könyvben leközölt dokumentumok kapcsán (Carlo Mattogno: Healthcare in Auschwitz Medical Care and Special Treatment of Registered Inmates, 2016, 94., 185. és 372-374. o.):

Zoom
“Születési bizonyítvány” Wlodimir Zledena számára: még csak 1944. február 20-nál tartunk, de ez már az év 34. születése volt a “haláltáborban”
Zoom
“Haláltábor”: Wlodomir és anyja, Nadia Sledena (Zledena) szabadon bocsátásának igazolása
Zoom
Regina Stitschko születési bizonyítványa

Mint szintén megtudjuk Rudolf könyvéből, a híres Arbeit Macht Frei („a munka szabaddá tesz”) nem cinizmus vagy gúny volt (mint Sledena és fia esetében is láthatjuk fentebb):

A korábban hivatkozott 6. Pontja a parancsnoki rendeletnek, miszerint „mindenféle felmentés”-ben részesülhet „a keményen dolgozó fogvatartott, beleértve a visszaszerzett szabadságot” természetesen éles ellentétben áll a kiirtásos teóriával, ezért is kapott lábjegyzetet ez a dokumentum a[z azt eredetileg leközlő] forrásban:

„Valójában a szabadság kilátása nem valósult meg. Egy fogvatartottat se engedtek szabadon a kemény munka miatt. A WVHA [az SS Gazdasági és Adminisztrációs Központi Irodája] általi megismételt utasítások ellenére a KL [koncentrációs tábor] foglyainak a büntetése előnyben részesült a munka eredményességéhez képest.”

Ez egy egyértelműen valótlan állítás, mert „az Auschwitz Múzeum egyik kiadványa szerint, például, a 26 200 nyilvántartott fogolyból több mint ezer szabadon lett bocsátva, míg 3000 át lett szállítva más táborokba.” (Rudolf 2017c, 180. o.; Mattogno 2016a, 1.8. alfejezet). […]

Az alábbi 1944. április 12-i helyőrségi rendeletben a táborparancsnok Liebehenschel rámutatott pár dologra, amiket érdemes figyelembe venni foglyok szabadon bocsátásának előkészítésekor – akik közül egyesek tífusszal voltak fertőzöttek –, mely szintén bizonyítja, hogy foglyokat engedtek szabadon:

„11. Foglyok szabadon bocsátásai és átszállításai Auschwitz Koncentrációs Tábor II-ből.
Többször is előfordult, hogy azon foglyok, akik egyénileg szabadon lettek bocsátva, vagy el lettek szállítva Koncentrációs Tábor Auschwitz II-ből [Birkenauból], a Koncentrációs Tábor Auschwitzen kívüli közösségre veszélyes kórokkal rendelkeztek (tífusz), annak ellenére, hogy karanténban voltak. […]”


(Germar Rudolf, Ernst Böhm: Garrison and Headquarters Orders of the Auschwitz Concentration Camp—A Critically Commented Selection, 2020, 34. o.)

Nyilván arányában nem túl sok ilyenre került sor, de több minden mellett ez is rácáfol a „megsemmisítőtábor” elméletre. Alább például két fogoly szabadon bocsátásának igazolását láthatjuk. Mint Rudolf rámutat: „Ebből megtudjuk, hogy az SS szabadon bocsátott embereket a táborból, akik elmondhatták volna a világnak, mi történik a táborban éppen akkor. Az ortodox történetírás szerint a magyarországi zsidók állítólagos megölése 1944 júniusában csúcsosodott ki, kb. napi 10 ezer áldozattal!” (I. m., 35. o.)

Zoom
Jan Kristian (felül) és Janina Kimstacz (alul) szabadulásának “elbocsátási igazolása” 1944 júniusában (I. m., 162. o., Dokumentum 49a és b; RGVA 502-1-436, 105. és 190. o.)

Megtudjuk azt is, hogy a foglyok bárminemű bántalmazása szigorú büntetést vont maga után. A koncentrációs táborok akkori felügyelője, SS-Gruppenführer Theodor Eicke 1937. június 4-én így írt:

SS-Oberscharführer Zeidler a legaljasabb módon bántalmazott egy foglyot a Sachsenhausen Koncentrációs Táborban szadisztikus impulzusoktól vezérelve. Lefokozták SS-taggá, majd végérvényesen kizárták az SS-ből, és átadták az igazságszolgáltatásnak. Ez az eset legyen intő példa. Az oktatási tanórák alatt a foglyokkal kapcsolatos túlkapások következményei legyenek részletezve. Egy egyszerű pofon is visszaélésnek számít. A tábor parancsnoka által kimérhető büntetés olyan szigorú és drasztikus, hogy semmilyen önkényes igazságszolgáltatás nem szükséges. A védelmi osztag [SS] megítélését megvédi az elkövető kizárása minden ilyen esetben. (I. m., 39. o.)

Később, a háború viharában is hasonló szigorral kezelte a vezetőség az esetleges visszaéléseket, és saját embereit is képes volt megbüntetni vagy kivégezni, ha azok önkényesen bántalmaztak vagy megöltek zsidókat. Mattogno rámutat erre máshol:

Amint [a nemzetiszocialista táborokban elkövetett bűnesetek vizsgálatáért felelős, és több németellenes tárgyaláson tanúskodó Georg Konrad] Morgen bíró beszámolt arról az 1946. júliusi, eskü alatt tett nyilatkozatában, hogy a magas beosztású SS-tagok elleni bűnügyi eljárások sokkal gyakoribbak voltak, mint amit kiolvashatunk [Raul] Hilberg beszámolójából (SS-65. IMT, Vol. 42, 556. o.):

„Buchenwald, Lublin, Varsó, Hertogenbosch és Krakkó-Płaszów parancsnokait letartóztatták. A buchenwaldi és lublini parancsnokokat agyonlőtték. Több száz esetet vizsgáltak. Szigorú és nagyon szigorú büntetéseket róttak ki mindenféle rangú tagra. A vizsgált esetek teljes száma kb. 800, melyekben gyakran több ember is érintett volt.”

És mindez Himmler teljes beleegyezésével történt (i. m., 557. o.):

„Első kérésemre Himmler azonnal utat adott a nyomozásnak és kíméletlenül ejtette a koncentrációs táborok korábbi fejeseit, akiket letartóztattak, és elrendelte a kompromisszumot nem tűrő fellépést megismételt rendeleteiben.”

 
(Carlo Mattogno: Bungled “The Destruction of the European Jews”—Raul Hilberg’s Failure to Prove National-Socialist “Killing Centers.” His Misrepresented Sources and Flawed Methods, 2021, 166-171. o.)

Valóban, a majdaneki tábor egyik vezetője, SS-Standartenführer Karl Otto Koch is halálra lett ítélve, és ki lett végezve korrupció és gyilkosság miatt. (Jürgen Graf, Carlo Mattogno: Concentration Camp Majdanek—A Historical and Technical Study, 2016, 3. kiadás, 28. o.)

A zsidók önkényes bántalmazását a hungaristák se tűrték, amint azt az alábbi dokumentum is mutatja. Dr. Berend Béla, a Zsidótanács képviselője 1945. január elején „az Államrendőrség és a nyilaskeresztes párt bizottságával karöltve” helyszínelt egy gettóbeli tömegmészárlás helyszínén, ahol nyilasruhát viselő férfiak kifosztottak, majd agyonlőttek számos civil zsidót. Berend megjegyzi a hungarista hatóságok kapcsán: „Előadásuk szerint [a nyomozás] eredményre fog vezetni. A legszigorúbb megtorlást helyezték kilátásba.”

Zoom
Vizsgálati jegyzőkönyv, 1945. január 12. (forrás: Magyar Nemzeti Digitális Archívum; mandadb.hu)

Visszatérve még Rudolf összeállításához: bár nem új felfedezés, de találunk új dokumentumokat arra vonatkozóan is, hogy számos civil dolgozott Auschwitzban, akiknek egyszerűen ott volt a munkahelyük (míg számos rabot a táborokon kívül dolgoztattak). 46 vállalat is foglalkoztatott ott embereket az évek alatt. (Germar Rudolf, Ernst Böhm: Garrison and Headquarters Orders…, 60-64. o.) A több tízezernyi civil ki-be mászkálása nem egyeztethető össze sem a „titkos népirtás” történetével, sem azzal, hogy ezekben az időkben (pl. a magyarországi zsidók érkezései alatt) állítólag hatalmas „szabadtéri máglyákon” égették el holttesteiket tömegesen. Gyakoriak voltak a látogatók is, tisztek családjai, gyerekei látogattak oda, de akár barátok, ismerősök is – néha engedély nélkül, amint az egy helyőrségi rendeletből kiderül: „A közelmúltban feltűnt, hogy látogatókat hoztak [egyesek] a koncentrációs táborba, és hogy körülnézős túrákat kaptak ezek a látogatók, anélkül, hogy engem erről értesítettek volna.” (I. m., 69. o.)

Hasonlóan a tábori rendeletekhez, a britek által elfogott kommunikációs anyagok tömkelege se bizonyít semmilyen holokauszt-alaptételt: Mattogno kiadós Az Auschwitz-mítosz kialakulása – Auschwitz a britek által lehallgatott rádióüzenetekben, lengyel földalatti jelentésekben, és a háború utáni tanúvallomásokban (1941-1947) című könyve (a sorozat 41. része) alaposan körbejárja ezeket a dokumentumokat, bemutatva ezt világosan.

A Holokauszt Kézikönyvek sorozat egyik értékes darabja (39. rész) az Einsatzgruppen történetének bemutatása és aktivitásának kielemzése egy terebélyes műben, Mattogno által. A keleti megszállt területeken történt sokszor valóban véres események miatt az Einsatzgruppen (bevetési csoportok) számlájára előszeretettel írják holokausztpropagandisták zsidó halottak tömegeit, hogy azzal is fenntarthassák a „6 millió” számát, amikor a hagyományos táborokban a halálozási számok tarthatatlanok, így a téma revizionista vizsgálata egyre fontosabb lesz, amint (talán lassan) a „holokauszt” eltolódik majd kelet felé. Mint azonban megtudjuk dokumentumok és fennmaradt kommunikációk, naplóbejegyzések stb. által, a keleti területek zsidóságát nem „irtotta ki” az Einsatzgruppen, és akiket kivégeztek sem zsidóságuk miatt ölték meg – márpedig az elengedhetetlen alappillére a holokausztnak.

A sok dokumentumból például egy (EM No. 20, 1941. július 20., Einsatzgruppe C): „150 ukránt találtunk meggyilkolva Sztríben. A megindított nyomozások mentén lehetséges volt 12 kommunista letartóztatása, akik felelősek a gyilkosságokért. Közülük 11 zsidó, 1 ukrán, akik agyon lettek lőve egész Sztrí lakosságának részvételével.” (Carlo Mattogno: The Einsatzgruppen in the Occupied Eastern Territories: Genesis, Missions and Actions, 2018, 67. o.) Egy másik (EM No. 148, 1941. december 19., Einsatzgruppe B): „2 zsidó és 2 orosz bűnös többszöri fosztogatásban, […] hadbíróság elé lettek állítva és agyon lettek lőve.” (I. m., 70. o.) Továbbá:

„A megmaradó kb. 175 személyre, akik kivétel nélkül zsidók, nem lehetett rábizonyítani a részvételben való bűnösséget. Őket elszállítottuk a fegyveres erők hadifoglyainak táborába túszként, míg a fentebb említett 98 személy agyon lett lőve, miután személyes adataik rögzítésre kerültek.” (Angrick 2013 et al., Dokumentum 35, 88. o.)

Egyes olyan esetekben, amikor az agyonlövés elvileg elkerülhetetlen lett volna, más történt. Például „az ukrán Kamjanka területi igazgatóság feje által a falu elöljárójának és Stepanivka rendőrfőnökének küldött levél (No. 989) 1942. július 29-i dátummal” azt jelenti ki, hogy Krivij Rih kerületi megbízottja, Hans Frick, rendelkezett információval, miszerint négy zsidó bujkál a környéken, és elrendelte (I. m., Dokumentum 139., 336. o.):

„A zsidókat le kell tartóztatni és el kell vinni a verhnodniprovszki munkatáborba. Minden hadifoglyot, aki nem rendelkezik munkával és iratokkal, és csupán a falvakban csatangol, szintén oda kell vinni.” (I. m., 70. o.)

A könyvsorozat másik érdeme, hogy a hivatalos holokausztnarratíva kulcsfiguráinak sokszor alapműnek számító munkáit elemzi ki és teszi helyre részletes dokumentáció és szövegelemzés segítségével. Ilyen például a már említett Raul Hilberg, vagy Elie Wiesel, Robert van Pelt, de például a magyarországi vonatkozású Nyiszli Miklós is (a sorozat 37. része), akinek állítólagos tapasztalatai „mint Josef Mengele orvosi segédje” a hololegendárium néhány alapvető elemét eredményezte. Az olasz szerző Mattogno elszántságára és alaposságára jellemző, hogy a „tanú” beszámolóinak pontos kielemzése érdekében megtanult magyarul:

A második rész egy szövegkritikus összevetése volt az akkor [a ’80-as években] elérhető főbb fordításoknak, mint a fentebb említett francia és német verziók, továbbá az angol fordítás, melynek címe: Auschwitz: A Doctor’s Eyewitness Account.

Ezen összevetések közben felfedeztem több mint 70 különféle eltérést és kihagyást a fordítások között, így végül azt a következtetést vontam le, hogy ha meg akarom ismerni, mit írt Nyiszli valójában, az egyetlen megoldás, ha az eredeti szöveget veszem igénybe.

Így rászántam magam a magyar megtanulására, beszereztem Nyiszli könyvének első kiadását, és lefordítottam azt olaszra. Ezen időszak alatt szintén megvizsgáltam más fontos szövegeket, mint Nyiszli könyvének az 1964-es magyar újrakiadását, melynek címe „Tanú voltam Nürnbergben”, mely a budapesti napilapban, a Világban lett leközölve 1948-ban, és amit majd részletezek ezen tanulmány 2.2-es alfejezetében. (Carlo Mattogno, Nyiszli Miklós: An Auschwitz Doctor’s Eyewitness Account—The Tall Tales of Dr. Mengele’s Assistant Analyzed, 2. kiadás, 2020, 10-11. o.)

A több nyelvet is beszélő Mattogno leközli Nyiszli szövegét teljes terjedelmében, és nemcsak a különböző kiadásokat és fordításokat veti össze, majd elemzi ki, de az említett napilap sorozatban leközölt szövegeit is: egy kimerítő és teljesen lesújtó tanulmányt eredményezve. Nyiszli egyértelműen egy hazudozó volt, akinek abszurd és ellentmondásos (sokszor fizikailag lehetetlen) történetei nem állják ki a részletes vizsgálat próbáját. Elkerülhetetlenül Mengele karakterét is megismerjük, s a mitikus figura helyett kiderül róla, számos adat segítségével, hogy a vérszomjas aberrált egy nevetséges rémkép az orvosról.

 

Zoom
A máig ismert sok rémkép és legenda szülőhelye: Nyiszli Miklós fantáziadús “beszámolója”

Nem része a sorozatnak ugyan, de Germar Rudolf egy egész könyvet szentelt az egyik legfőbb holopropagandista, Deborah Lipstadt alapművének számító, revizionizmusellenes A holokauszt tagadása című, pár éve újra kiadott könyvének kielemzésére. Rudolf mesterien, és néhol humorosan cáfolja meg Lipstadt gyakran dilettáns, meglepően hanyag és lusta munkáját. Egy középszerű, arrogáns aktivista képe rajzolódik ki előttünk az immár megfilmesített (és egy sokkal vonzóbb színésznő által játszott) nőszemély képében. A könyvnek van egy része, ami bár nem konkrétan kapcsolódik Lipstadthoz, mégis megérdemel itt pár sort.


Nevek és számok

A Jád Vásem a világ legnagyobbnak és legjelentősebbnek tartott emlékhelye és kutatóközpontja, ami a zsidó holokausztot illeti. Rendelkezik egy archívummal, melyben a szerintük a „holokausztban” meghaltak neveit gyűjtik. Az intézmény szerint máig „kb. négy és fél millió zsidó” szerepel a listán. Megjegyzendő a következő: „a soá áldozatának tekintjük azon személyeket, akik rendszerszerű zsidóellenes üldöztetésnek voltak kitéve a nácik, vagy azok segítői által, a náci rezsim uralmának ideje alatt, 1933-1945”. Ezek keretein belül tehát „a holokauszt áldozata” tulajdonképpen minden zsidó, aki akkor meghalt, beleértve a „fegyveres ellenállókat” is, de még az öngyilkosságot elkövetőket is, mint megjegyzik. De valóban mind meghaltak, és létező személyek ezek egyáltalán?

Ezt tesztelte le egy olasz revizionista blogger, aki egy fiktív személyt regisztráltatott az archívumba, ráadásul Joseph Goebbels feleségének, Magdának a fényképével. A kitalált nő személyes adatai is hasonlóan érdekesek voltak: neve Edith Frolla (Adolf Hitler nevéből kirakva), születésének dátuma Hitlerével megegyező, „professzionális festő” (szintén), illetve címeként a híres Regina Coeli római börtön címe lett megadva. Rövid időn belül meg is jelent az adatbázisban.

Zoom
Magda Goebbels mint zsidó “holokausztáldozat” a világ legkiválóbb vonatkozó adatbázisában

De például ez az „Edith Lang” is egy ilyen figura, akiről az adatbázisban azt olvassuk: „Edithet meggyilkolták a soában”. A laziói „Edith” valójában szintén olasz bloggerek által lett létrehozva kísérlet szándékával – és a mai napig ott van a „soá áldozatai” között! Annyi különbséggel a fentebb archivált évekkel ezelőttihez képest, hogy ma már módosult a szöveg: „Edithet meggyilkolták a soában (ezen forrás szerint)”.

Az adatbázis korrupt és megbízhatatlan volta már korábban is világos volt a kételkedni merők számára, néha kétszer, vagy annál is többször szerepeltek rajta személyek évekkel ezelőtt, de a mai napig úgyszintén, amint arra egy kisebb utánajárás rámutatott: például Dario Gabbai, aki „túlélőként” tart előadásokat, és az ún. Sonderkommando egykori tagjának vallja magát, szintén szerepel az áldozatok között (háromszor is).

Így nem csak névsokszorozás és kitalált személyek, de valótlanságok is előfordulnak, amint azt évekkel ezelőtt egy revizionista tanulmánya is bemutatta már Elgázosítva Treblinkában és meghalva Minszkben címmel. Magyar vonatkozásban hasonlóra mutatott rá pár éve a Kuruc.infón Hering József Elgázosították Auschwitzban, majd végelgyengülésben meghalt a bajai szovjet fogolytáborban cím alatt. Azok a személyek is még mindig megtalálhatók az adatbázisban, öt évvel a cikk után itt és itt (archiválva itt és itt). Esetükben is immár szerepel az „ezen forrás szerint” megjegyzés, aminek az oka valószínűleg az, hogy immár a Jád Vásem is beismeri: „a folyamat nem 100 százalékban mentes a hibáktól”. Mondhatnánk, ha valami, akkor ez bizony „eufemizmus”…

Ezt a beismerést az váltotta ki pár éve, hogy elég nagy híre kelt egy csaló nem zsidó esetének. Amint a fentebb hivatkozott cikk is beszámol róla, a német Marie Sophie Hingst egy 31 éves történésznő volt, aki zsidónak hazudta magát és 22 „holokausztáldozat” rokont talált ki magának. Tudta, hogy ez sikerre viszi majd, és valóban: több százezres olvasótáborral rendelkező „holokausztbloggerként” egy ún. Arany Blogger díjat is kapott, beszédeket adott, és a Jád Vásemet is „megtévesztette” (ami, mint látjuk, rendkívül egyszerű), regisztrálva kitalált rokonait az adatbázisban. Hingst végül lelepleződött, majd öngyilkos lett. Egy bizarr mikrokozmosza ez a történet a modern német létezésnek a zsidó mártíromság és befolyás tükrében…

Nyilván egy ilyen méretű adatbázis esetén a hibák előfordulása reális, de a fentebb vázolt helyzet olyan szinten abszurd, hogy az magát az adatbázist teszi értelmetlenné.

Az olvasás szabaddá tesz

A holokausztrevizionizmus tehát jelenleg is egészségesen és erőteljesen halad előre. Az elmúlt időszak, kb. 1-2 évtized, számos nagyon fontos munkát hozott a napvilágra. A Leuchter- és Rudolf-jelentések kémiai-szakmai elemzéseinek alapos, frissített és kibővített változatai például máig egy valamire való cáfolat nélkül állnak saját lábaikon. Ezek a sorozat 2. és 16. részei. Ami a „gázkamrák” és állítólagos „elgázosítások” technikai és szakmai részét illeti, olvashatunk még a 40. részben is a koksz, fa és Zyklon-B Auschwitzba szállításának témaköréről, aminek logisztikája fontos matematikailag, és ez sem vág össze a „tömeges kiirtás” történetével. A 38. részben az Auschwitz Múzeum félrevezető és megtévesztő dolgainak kielemzése történik, de légi fotók elemzése is saját könyvet kapott a 27. részben. A 26. részben a „gázfurgonok” történetei és bizonyítéknak nevezett dolgai esnek alapos elemzés alá, de az auschwitzi szabadtéri halottégetések kérdésköre is önálló könyvet érdemelt a 17. részben. A 35. rész Rudolf Höss auschwitzi táborparancsnok megkínzásának és kikényszerített „vallomásainak” van szentelve. Az ún. Sonderkommando állítólagos egykori tagjainak vallomáselemzései két kötetet töltenek meg (44. és 45. részek), de a „szemtanúk” közül más kulcsfigurák is saját könyvben kerülnek mikroszkóp alá a 36. részben. A 12. részben például a zsidó kivándorlás („ha nem haltak meg annyian, hová tűntek?”) kérdéskörét is megvizsgálhatjuk, majd a 29. részben egy régebbi összegzés korrigált és egyéb elemzésekkel összevetett számításait tanulmányozhatjuk alaposabban. De a sorozat – stílszerűen – 6. részében még a mitikus „6 millió” számának a zsidóság mártírtörténeteiben meglepően gyakori felbukkanását is áttekinthetjük kronológiailag és történelmileg. A már említett Einsatzgruppen témakör mellett szintén egyre aktuálisabbnak tűnik, s így fontos, az ún. Aktion Reinhardt táborok kielemzése, és azon belül is az ott az elmúlt években végzett régészeti vizsgálatoké, melyekre egyes szakemberek tettek kísérletet a hivatalos narratíva támogatásának beismert szándékával – de mint kiderül a sorozat 28. részének vonatkozó fejezetéből, ezek eredményei sokkal inkább a „szemtanúk” beszámolóit és a hivatalos alapelemeket cáfolják meg. Ami pedig nem egy bizonyos témára összpontosít, hanem összességében veszi végig az ún. „holokauszt” különböző, ismertebb tételeit, az a sorozat első és 15. része. (Az első résznek van magyar fordítása is a Gede Testvérek Bt. kiadásában Felboncolt holocaust címen – mely ismeretterjesztő könyv immáron illegálisabb hazánkban, mint a fiatalokat célzó deviánspropaganda, „nemzeti” kormányunk jóvoltából…)

 

Zoom
Pár könyv a Castle Hill Publishers sorozatából

Nem kívánok kimerítő listát írni itt, de ebből is láthatóan a revizionista irodalom és kutatás folyamatosan ér el kiemelkedő eredményeket – akkor is, ha ezekről jellemzően nem vesz tudomást az ortodox történetírás. Bár, kivétel is akad, amikor a hivatalos történetírók is kénytelennek érzik a „revíziót”: például 2005-ben a Majdanek Múzeum igazgatója, Tomasz Kranz a szovjet eredetű 1,7 milliónyiról mindössze 78 ezerre szállította le a tábor áldozatainak számát, a hétből pedig öt „gázkamrát” kihúzott a listáról. Mindez Jürgen Graf és Carlo Mattogno vonatkozó tanulmányának eredménye volt minden bizonnyal (ez a sorozat 5. része), az igazgató ugyanis olvasta azt korábban. (Carlo Mattogno: Curated Lies: The Auschwitz Museum’s Misrepresentations, Distortions and Deceptions, 2020, 2. kiadás, 24-26. o.) Érdekesség itt, hogy a már elismerten nem „gázkamrák” mennyezetén is találhatók „bedobónyílások”, melyek tehát egyúttal beismerten szovjet hamisítványok voltak – értsd: nem a nemzetiszocialisták alakították ki, hogy ott öntsék be a Zyklon-B szemcséit. Hasonlóan az auschwitzi Krematórium I esetében is az Auschwitz Múzeum alakította ki ezen nyílásokat, persze állítva, hogy azok eredetileg is ott voltak, de bizonyítékot erre már nem tudtak bemutatni a revizionisták kérésére; sőt, beismerték, hogy csak „korábbi alkalmazottak emlékei” alapján lett mindaz „visszaállítva”. (I. m., 15-24. o.)

Ezek a revíziók a revizionista munkák említése nélkül történnek, ha történnek… A jellemzőbb inkább mindezek figyelmen kívül hagyása – azok meg, akik tudomást vesznek a revizionizmusról, jellemzően a fentebb is említett módszerekkel igyekeznek azt elhallgattatni, és nem csak a könyvtárak és könyvesboltok polcairól, de a világhálóról is eltüntetni, megtalálhatatlanná tenni ezeket a tanulmányokat. Ennek a kutatói-elemzői munkának mára már a Castle Hill Publishers a mérvadója, és ami az eretnek nézőpontot megismerni akaróknak (és angolul értőknek) jó hír, hogy a kiadó ingyenesen elérhetővé teszi szinte minden könyvét digitális formában, még különféle formátumokból is lehet válogatni. Ha valaki nem nyomtatott könyvek vásárlásával támogatja a fáradságos munkával (és egzisztenciális kockázatokkal) járó minőségi tanulmányokat létrehozó szerzőket és kiadót, a digitális verziók olvasásának esetében is megteheti azt, erre is található mód a honlapon.

A revizionisták hősök, mert szinte az egész világ megvetése, néha fizikai támadások, bántalmazások, diszkrimináció, illetve a legfelsőbb hatalmi elitek, kormányok néha súlyos visszaélései – és mondhatni kínzásai, pl. magánzárka stb. – ellenére hősiesen állnak ki egy alapelv mellett: az igazság mindenek felett! A revizionisták politikai és etnikai sokszínűsége miatt motivációik eltérők lehetnek, de ez az alapelv konszenzusnak tekinthető.

 

Lévén, hogy a „holokauszt” hivatalos története nem más, mint stratégiai vérvád a fehér ember ellen, az igazság fontossága mellett fontos ez ellen harcolni annak rendkívül káros volta miatt is. Amint Rudolf azt összefoglalta korábban:

 

…az ortodox holokausztnarratíva a legfontosabb fegyver azon mindenféle európai identitásmozgalmak ellen, akik szeretnék megelőzni – vagy inkább visszafordítani – Európa négyezer éves civilizációjának hanyatlását. Egyszerűen »náciknak« (értsd: potenciális gázkamrás tömeggyilkosoknak) nevezve őket, minden ilyen mozgalom bukásra van ítélve, és el is buktak évtizedeken keresztül. Így én bátorkodom azt mondani, hogy azok, akik az ortodox holokausztnarratívát terjesztik, az európai civilizáció eltörlésének legfőbb elkövetői. (I. m., 10. o.)

(A második részben erről, és még sok másról is szó esik a börtönviselt könyvkiadó és kémikus-kutató Germar Rudolf a Kuruc.infó számára adott interjújában.)

Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »