Nyolcvan évvel ezelőtt ért véget az a bizonyos „erőltetett menet”, Abda közelében, tömegsírban. Hiába tudta rég a költő, hogy halálraítélt ő; csodálatos lelki erejével mindvégig halhatatlan sorokat rótt kockás füzete lapjaira. Sorokat, melyekben szinte a végsőkig ott fénylik, ragyog a remény. Mert a vers valóban addig izgatta, míg csont maradt belőle s néhány hajcsomó. Radnóti Miklósra emlékezünk.
ERŐLTETETT MENET
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, –
de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
(Bor,1944. szeptember 15.)
Öt évvel ezelőtt a „Mint akit szárny emel” – Radnóti Miklós halálának 75. évfordulójára című írással emlékeztünk a költőre.
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
