Ferenc pápa halála okán, hamarosan összeül a konklávé. Hogy milyen gyorsan jutnak egyezségre a bíborosok az új egyházfő személyét illetően, azt nehéz lenne megjósolni. Abban viszont bízhatunk, hogy nem fog ezer napig tartani.
A kereszténység történetének leghosszabb és talán legviharosabb pápaválasztása 1268 és 1271 között zajlott, az itáliai Viterbo városában.
A politikai széthúzás, a szabályok hiánya és a bíborosi kollégium megosztottsága példátlan válságot idézett elő, amely nem csupán megakasztotta az egyház működését, de alapjaiban rengette meg annak tekintélyét is. Az 1006 napos konklávé nyomán azonban olyan reformok születtek, amelyek évszázadokra meghatározták a pápaválasztás rendjét.
A katolikus egyház több mint kétezer éves történelme során a pápaválasztás folyamata számos átalakuláson ment keresztül. A népi közfelkiáltás idejétől a konklávék kodifikált rendszerének kialakulásáig az egyházi vezetők egy többé-kevésbé széles csoport véleményére támaszkodva erősítették meg hatalmukat az intézmény vezetőjeként – számolt be róla a Muy Interesante.
Bíborosi dilemmák
1268. november 29-én Viterbóban meghalt IV. Kelemen pápa. Szent Péter széke tehát egy kifejezetten politikailag instabil időszakban üresedett meg. Európát ekkor a guelfek és ghibellinek közötti küzdelem osztotta meg, az előbbiek a pápaság, az utóbbiak a Szent Római Birodalom mellett álltak ki. Ezek a megosztottságok a bíborosi kollégiumon belül is tükröződtek, amely különböző politikai és nemzeti blokkok között oszlott meg.
IV. Kelemen pápa Anjou Károly, Szicília nagyhatalmú királyának és a francia király testvérének szövetségese volt. Az itáliai ügyekbe való beavatkozása, különösen a félsziget déli részén, sok bíborost gyanakvásra késztetett. Amikor Kelemen meghalt, a kollégiumnak az erős polarizáció légkörében kellett utódot találnia. Egyfelől voltak olyan bíborosok, akik folytatni akarták a szövetséget az Anjoukkal, másfelől olyanok, akik a pápaság nagyobb autonómiáját akarták a világi hatalmaktól.
A viterbói konklávé tragédiája
A pápaválasztás hivatalosan nem sokkal IV. Kelemen halála után kezdődött, de három évbe telt, mire a bíborosok megegyezésre jutottak. Abban az időben a konklávé rendszere még nem volt teljesen intézményesült. Bár 1059-ben II. Miklós megreformálta a pápaválasztási eljárást azáltal, hogy azt a bíborosi kollégiumra korlátozta, még mindig nem voltak olyan szigorú szabályok, amelyek megkövetelték volna a választók szeparálását. Viterboban húsz bíborossal indult a konklávé, akik közül viszont többen meghaltak a hosszadalmas eljárás során. A gyűlések folyamatosak, de eredménytelenek voltak. Három frakcióra küzdött: Anjou Károly támogatói, Károly ellenfelei és egy olyan csoport, amely a kettő között ingadozott.
Példátlan beavatkozás
Viterbo városának lakói, belefáradva a végtelen várakozásba és a döntésre képtelen egyház látványába, radikális lépésre szánták el magukat. A polgárok Raniero Gatti podesztá (magas rangú városi hivatalnok vagy bíró volt az itáliai városállamokban a 12–14. században) vezetésével szó szerint lezárták a Püspöki Palota ajtaját. Ez a gesztus az egyik első precedensét jelentette annak a kötelező zárlatnak, amely később a konklávékat jellemezte.
A viterbói palota napjainkban, melynek tetejét a választások felgyorsítása érdekében eltávolították. (Wikipédia / Sailko / CC BY-SA 4.0)
Ezt a kényszerű bezárkózást más szélsőséges intézkedések is kísérték. Csökkentették az élelmiszeradagokat, a palota tetejét eltávolították, hogy a bíborosokat kitegyék a zord időjárásnak, és megtiltottak minden kapcsolatot a külvilággal. Mindezzel a döntést akarták siettetni.
Egy „meglepetéspápa” a Szentföldről
Végül 1271. szeptember 1-én, közel hároméves tanácskozás után a bíborosok a választási jogkört egy hattagú bizottságra ruházták át. Ez a rendkívüli intézkedés a belső patthelyzet feloldását és a konszenzusos jelölt megtalálását célozta. A voksuk egy különösen érdekes jelöltre esett: Theobald Visconti liège-i fődiakónusra, aki nem volt tagja a bíborosi kollégiumnak, és aki abban az időben apostoli legátusként a Szentföldön tartózkodott, így hónapokig kellett várni, hogy visszatérjen Itáliába. 1272. március 27-én Rómában X. Gergely pápává koronázták. Megválasztása nemcsak kompromisszumot jelentett a különböző frakciók között, de egyúttal egy olyan pápát is adott az egyháznak, aki távol állt az európai politikai intrikáktól, és így esélyt teremtett a békés konszolidációra.
X. Gergely pápa a Polo testvérek társaságában
Az egyházat formáló válság
A történelem leghosszabb pápaválasztását több tényező együttese szülte: a politikai rivalizálás, a világos szabályok hiánya, a külső és belső nyomás, valamint a bíborosi kollégium mély széttöredezettsége. Ennek pedig mélyreható következményei lettek. X. Gergely teljesen tudatában volt az elhúzódó választás okozta botránynak, így 1274-ben összehívta a második lyoni zsinatot. Legfontosabb határozatai között szerepelt az Ubi periculum című bulla. Ez formálisan intézményesítette a konklávé rendszerét: kötelező bezártság, az élelem fokozatos csökkentése késedelem esetén és a külvilággal való kapcsolatteremtés teljes hiánya. Bár a rendelkezéseket közvetlen utódai átmenetileg felfüggesztették, a későbbiekben mégis fordulópontot jelentett a pápaság történetében.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
