Emlékeznek még a Bárányok hallgatnak hidegrázós fináléjára? Clarice Starling FBI-ügynök a saját lakásában leplezi le a pszichopata sorozatgyilkost, aki azonban elmenekül előle, levágja a biztosítékot, és mivel remekül ismeri a terepet, macska-egér játékot játszik a vaksötétben a megrettent nővel. A jelenet nem csak Jodie Foster alakítása miatt vált ikonikussá. Ahogy a gyilkos éjjellátó szemüvegben követi a vakon bolyongó nőt, az valósággal megsemmisíti a nézőt. Eggyé válunk a főszereplővel, szinte a bőrünkön érezzük a sötétséget, mintha folyékony szurokba mártottak volna. És amikor végre kigyúl a fény, a megváltás pillanata érkezik el. Nem más ez, mint a művészi eszközökkel elért feszültségkeltés magasiskolája. És ez az, ami tökéletesen hiányzik a Vaksötét című (18 éven felülieknek szánt) amerikai horrorból. Bár a történet sokat ígér, és számunkra különösen vonzó lehet, hogy a filmet nagyrészt Magyarországon forgatták, és még Törőcsik Franciska is felbukkan benne, a végeredmény lehangolóbb és üresebb, mint a történet helyszínéül szolgáló Detroit elhagyott autógyárai.
Három fiatalt, egy lányt és két fiút követünk nyomon, akik abból tartják fenn magukat az elnéptelenedő amerikai iparvárosban, hogy luxusházakba törnek be. Kisstílű bűnözők, szigorúan a tízezer dolláros értékhatárig dolgoznak, hiszen azon felül már súlyosabb a büntetési tétel. Egyszer aztán beüt a nagy buli, készpénzt kell lopniuk egy veterántól. Az öbölháborút megjárt katona lányát egy gazdag csitri gázolta el, peren kívül megegyeztek, kapott egy zsák pénzt. Ezt kell megszerezni a triónak. A kihalt külvárosban nem tűnik nehéznek a feladat, ráadásul a veteránról kiderül, hogy vak, így nagy baj nem lehet – gondolják. De nagyot tévednek. A ház ugyanis a pénzen túl sötét titkokat rejt, és mire a pincében felfedezik az igazságot, addigra a villany is kialszik. Nem marad más, mint a menekülés a vaksötétben.
Ez így leírva nem is tűnik rossznak, a látvány azonban lehangoló. A film unalomig ismételt horrorklisékből ügyetlenül felépített fércmunka, ami ráadásul legalább annyira buta, mint amennyire undorító. Amikor ugyanis Fede Alvarez rendezőnek nem maradt más eszköze, hogy megrémítsen bennünket, visszataszító dolgokhoz nyúlt. Persze ahhoz is rosszul. Hiszen amikor a gyomorforgatás célja csak annyi, hogy a néző minél nehezebben küzdjön meg a hányingerével, és a zsigeri reakciókon túl semmit nem ad hozzá a filmhez, akkor biztosak lehetünk benne, hogy jó ötletek híján került bele a produkcióba. És a Vaksötét legerősebbnek szánt jelenetei szinte mind ilyenek. A butaság pedig nem ismer határokat. A betörők a film elején vidáman dolgozhatnak, hiszen a férfi nem lát, és a film erre alaposan rá is játszik (innen az eredeti cím is: Don’t Breath, azaz ne lélegezz!). Már ez teljesen értelmezhetetlen, hiszen még csak kifinomult egyéb érzékszervek sem kellenek hozzá, hogy ha valaki mellett (csukott szemmel) elmegyünk egy szűk folyosón, akkor észrevegyük, hogy nem vagyunk egyedül. És a film még le is leplezi a saját ostobaságát, hiszen a vak férfi a fináléban már az utca végén szellentő legyet is meghallja, holott korábban két centiről sem fedezte fel a behatolókat. Ezzel pedig az alapvető feszültségforrás válik nevetségessé.
Ha mindehhez hozzávesszük a csökkentett minőségű színészi játékot, nagyjából elképzelhető a végeredmény. Jellemző (és persze büszkeségre adhat okot), hogy Törőcsik Franciska nyújtja a legjobb alakítást, pedig neki szinte az egész arcát egy gumimaszk takarja.
Az egyetlen pozitívum talán a környezet, vagyis a lassan szellemvárossá váló Detroit érzékletes megjelenítése. A bezárt és elhagyott gyárakat, kihalt utcákat és kifosztott házakat látva szinte halljuk az egykori nagy élet hangjait. És ez sokkal félelmetesebb, mint a film erőltetett rémisztgetése.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 24.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
