A Nasca felett repülve álmodtam vissza magam gyerekkorom világába és mindent tudásába – és ott, a fennsík monumentális ábrái felett sajnáltam, hogy nem láthatom a Nasca-kultúra népét, amely mindezt megalkotta.
De láthatom.
És pont úgy láthatom, ahogy őket látni kell.
Halottként – mégis élve.
Nagy a csend a Chauchilla temető felett…
Akkora éppen, amekkora megilleti az elmúlást.
Peruban vagyunk, az inkák és inkák előtti civilizációk titokzatos világában. Ahol különös rangja van az elmúlásnak. Rangja, becsülete, tisztelete, méltósága, eszméje, vallása, áldozata, természetessége, örökkévalósága.
Ezek lehellik a csöndet Chauchilla temetője fölé.
No és persze az elhagyatottság.
S minden felgyűlt, soha el nem mondott, meg nem fejtett, el nem árult titok.
Sírrablók garázdálkodtak itt vagy húsz évvel ezelőtt. Szétszórták a csontokat, meggyalázták a sírokat, aranyat kerestek.
Nyilván süketek voltak, azért nem hallották a csendet.
A tabu csendjét.
S mert nem hallották, hát megcselekedték, amit nem lett volna szabad megcselekedniük. Ez a mi korunk végzete. Süketek vagyunk a tabuk csendjére, és meg is szegjük valamennyit. Így tettek azok a szerencsétlenek is.
S a Nasca halottai némán álmodták tovább a soha el nem múló időt, és megjegyezték a sírrablók arcát, mert majd úgy is eljön az idő.
Ez is egy bizonyosság…
Aztán a sírrablók után jöttek a szakemberek, és rendet tettek. Már amennyire rendet lehet tenni feldúlt csöndekben, némaságokban, időtlenségekben, meggyalázott halottak között.
Ennyire lehetett, és ez nem kevés.
Részletek
Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »
