Örömmel jelenthetem be kedves olvasóimnak, hogy új regény tervezete kezd körvonalazódni a fejemben. Most, hogy a Forradalmi ostobaságok versenye megjelent, a rövidebb elbeszélések után ismét a nagyobb lélegzetű munkák kezdenek érdekelni. A Keskeny Károly öregségét, és családi életét bemutatni szándékozó regényt – bár még el sem kezdtem -, a távoli jövő gondjaira bíztam, és előkerestem másik, eddig csak papírfecnire firkantott ötletként létező témámat.
Igen, régóta tervezem, hogy meg kellene írni végre a könyvkommandó hiteles történetét. Ha már úgyis annyi bajom volt amiatt a rövid kis szatíra miatt, hát legyen. Legyen valóságos! Rögzüljön papíron. Hadd ámuljon a távoli utókor, milyen is volt a XXI. század első évtizede. A tartalomba és a figurákba most nem mennék bele – főleg, hogy még magam sem tudom -, csak annyit árulnék el, sok csavar és fordulat van belétervezve. Valamint a tervezett címet: „A gyűlölet kommandója”. És most következzék ízelítőül egy rövid kis részlet a terv szerinti legelső fejezetből.
„- Olló? Filctoll? Ragasztószalag?
A magas, cingár fiatalember nem válaszolt, csak türelmetlenül legyintett.
– Induljunk már, hív a kötelesség! Különben is, kutya hideg van – tette még hozzá.
A háromfős alakulat – tömegnek bajosan lehetne nevezni – most elvált a Római Katolikus templom kövekből felhúzott, magasba ívelő oldalfalától, s megindult át a téren. Kissé bizonytalanul mozogtak, mintha a fal, amelynek tövében megbújva eddig várakoztak, most, hogy lassan távolodtak tőle, hirtelen beszüntette volna azt a védelmet, azt az óvó, féltő ölelést, mely az időjárás, és a korszak szellemi áramlatai ellen eddig némiképp nyújtott.
A könyvtár nem volt túlságosan messze. Földszintes épülete hívogatóan integetett a kavicsos ösvény legvégén. Nyájasan, meleg téglaborításával integetve, mintegy csalogatva, invitálva minden arra járót, hogy térjen be hozzá, s merüljön el, mártózzon meg korszerű kételyeinek tárházában.
Mindössze át kellett vágni egy részint kavicsos, részint fűvel borított területen, kikerülni néhány bokrot, és elhaladni egy-két Kádár-korból ottmaradt, rozsdás hirdetőoszlop mellett, mely immáron egy új korszak ostobaságait kürtölte világgá.
Libasorban haladtak, egymás nyomába lépve, mert az egyenlősdinek, a szintek és szerepek egymás mellé rendelésének felvállalását még egy ilyen rövidtávú haladás – sőt, hogy pontosabban fogalmazzunk: haladás-ellenesség – esetében is elképzelhetetlennek tartották.
Különös hangulatú séta volt ez. A három férfi némán, fejét lehajtva, nyakát behúzva, szótlanul vonult célja felé, mintha valami gyanús, modern, erkölcsileg megkérdőjelezhető ügyben tennék egymás után lábukat, holott mindegyikük szent meggyőződéssel vallotta, hogy tiszta, és szent ügyet szolgálnak.
A könyvtár épületének ajtajában egy ember várakozott.
– No, hát itt vagyunk – szólt egyikük némiképp fölöslegesen.
– Spíró ótvar! – jelentette ki a másik fojtott hangon.
– Konrád átok! – mondta erre az ember, aki a könyvtár kapujánál várakozott.
– Nádastól meg mindjárt hányok! – bólintott elégedetten az elsőként megszólaló, azzal kezét a kilincsre helyezte, és belépett az ajtón.”
Forrás:pozsonyiadam.blogspot.com
Tovább a cikkre »
