Az Orbán-rendszer mostanra eljutott oda, hogy már nem elégszik meg az ellenzék meglehetősen egyenlőtlen választási küzdelemben való legyőzésével, de azt is zokon veszi, ha kihívást támasztanak vele szemben. Magyarországon a valódi politikai verseny hiánya immár nemcsak a látszat-demokrácia díszletei mögött húzódó, rideg valóság, hanem a hatalom birtokosai részéről egyre nyíltabban megfogalmazott kívánalom.
Amikor a második Orbán-kormány közjogi és szimbolikus eszközökkel lerakta a Nemzeti Együttműködés Rendszerének alapjait, erős felhatalmazásra hivatkozva és kétharmados parlamenti többségre támaszodva, konfrontatív módon tette ezt. Ezzel felrúgta a korábbi, törékeny (részben kényszerű) politikai megegyezés egy részét – nemcsak kormányellenes, de rendszerellenes pozícióba tolva az ellenzékét.
Az orbáni illiberális állam megszállta a független intézményeket, kiüresítette a parlamentarizmust, domesztikálta a szétaprózódott ellenzéket. Az ellenzéki pártok pedig a kiépülő pártállami gyakorlat során szembesültek azzal, hogy a rendszerellenességükből engedve vagy kormányellenessé válnak („rendszerépítő ellenzék”), vagy az elviekben a demokratikus vetélkedés feltételeit biztosító, „független” intézmények is a rendszeren kívüli szereplőkként bánnak velük (pl. ÁSZ-bírságok, hatósági magatartás a polgári engedetlenségi akciók során).
Az ellenzék különböző szereplői választhatták volna azt az utat is, hogy „a nép kivonul Rómából”, s ennek megfelelően nem segédkezik tovább a látszat-demokrácia fenntartásában. Ez korántsem volt egyszerű dilemma, mindazonáltal kezdetektől fogva igen csekély valószínűsége volt annak, hogy összellenzéki bojkottra kerül sor a képviseleti intézmények tekintetében. Maradt a „vendégszereplés”.
A kormánypártok „hazai pályáján” kellett volna olyan politikai bravúrokat végrehajtania a karakter-, sztori- és innováció-hiányos ellenzéki szereplőknek, amelyekre együtt sem képesek, nemhogy egymás ellen is hadakozva.
A sorozatos kudarcok, a választók irányából érzékelhető nyomás, a választási rendszer kényszere végül egy akolba terelték a különböző világnézeti alapon álló, más-más jövőképpel rendelkező, a kormányváltás céljában a közös platformot megtaláló pártokat.
Ez a sorsközösség érzetét keltő, „barátságos” versengés (hiszen e szereplők az együttműködés mellett sem szűntek meg egymás versenytársai lenni) megroppantotta az úgynevezett centrális pártrendszert. Ez azonban nem a jobb- vagy a baloldali ellenzék szervezeti egységesülésével, egy-egy szereplő domináns pozícióba kerülésével valósult meg, hanem egy kényszerkoalíció részeként, ami ugyan kísérletet tett néhány területen a „politikai minimum” megfogalmazására, ám azt sem az egyes szakpolitikák, sem az Európához való viszony tekintetében nem sikerült kialakítania.
Közös értékek híján tartalmilag minimálisra, elsősorban hatalomtechnikai (koordinációs, diplomáciai, alkotmányossági, populáris) kérdésekre szűkült az „ügyek mentén való politizálás” lehetősége.
Az eltérő társadalom- és közjófelfogásból ugyanis eltérő jövőképek és szakpolitikai válaszok születnek. (Például a Jobbik korábban nem fogadta el az ún. oktatási minimumot, a DK pedig hitet tett az „Európai Egyesült Államok” mellett.)
Egyedül a jogállamiság, a demokratikus működés helyreállításában mutatkozik széleskörű konszenzus – ahogyan a levegő hiánya is akkor válik igazán fontossá, amikor kezd fullasztóvá válni a légkör.
Az ellenzék eljutott addig a felismerésig, hogy az erővel szemben egységes erőt kell felmutatnia, ám ennek feltételeiről, mikéntjéről a mai napig komoly viták zajlanak a színfalak mögött (időnként előtte is).
A helyzetet némileg megkönnyíti a kormányoldal magatartása, ami egyre kevesebb energiát fordít arra, hogy ügyeljen a nyugati értelemben vett demokratikus működési gyakorlat látszatára. Ennek egyik oka a liberális demokrácia modelljének többször kinyilvánított tagadása, és az eszmei rokonság érzése az autokrata, fejlesztő államokkal, irányított demokráciákkal.
A másik ok elég ambivalens: egyfelől elbizakodottság, másfelől félelem. A hatalmi monolit tisztában van saját súlyával, nyomásgyakorló képességével (ez nem azt jelenti, hogy ne törekedne arra, hogy még tovább erősítse a társadalmi kontrollt), ugyanakkor felismeri azt is, hogy politikai ellenfeleitől semmiféle méltányosságra nem számíthat, amikor majd meglazulnak annak a rendszernek az eresztékei, amit ellenzékből divatos maffiaállamnak, hibrid rezsimnek, vagy egyszerűen csak diktatúrának nevezni.
Az ellenzék rendszerellenessége rettenti a rezsimépítőket, ami arra készteti őket, hogy a bukás elkerülése, a hatalom megtartása érdekében egyre több politikai trükköt, jogi kiskaput, leplezhető, eltussolható jogsértést, a tömegmanipuláció és szavazatvásárlás széles eszköztárát használják hatalmuk bebetonozására.
A Fidesz törekvését ebben segíti saját, jobboldali mítoszrendszere, amit persze sosem képviselt következetesen, általa mégis megteremtette az átélés, az érzelmi viszonyulás és az azonosulás lehetőségének feltételeit.
A belpolitika ráadásul a választási tétmeccsek közötti, nyugalmasabb időszakokban egyre többször mellékhadszíntérnek, ám továbbra is fontos hátországnak bizonyul a külpolitikai célok és Európa-politikai csatározások mellett. A regionális szövetségépítés politikája hivatott kompenzálni a magyar külpolitika egyre gyengébb képességét arra, hogy a nemzetközi közvélemény előtt megpróbálja kedvező színben feltüntetni hazai döntéseit, vitatott jogszabályait. Ehhez szükség van orbánizmus modellértékűvé emelésére, vagyis értékdimenzióba ágyazására, így átültethetővé, „exportcikké” tételére.
A rendszer legnagyobb és leginkább kétélű fegyvere éppen ez: miközben politikai döntéseit tisztán hatalmi megfontolások vezérlik, követőivel képes elhitetni, hogy értékalapú politikát folytat. Még ellenfeleinek nagy részét is képes meggyőzni arról, hogy önmagukat a kormány által kinyilvánított, nem pedig az általa ténylegesen vallott értékekkel szemben határozzák meg. Az értékorientált politikai narratíva hatásosan működik, csak épp az értékmentes politikai számítás elleplezésére szolgál.
Ezt az optikai csalódást csak azok a szereplők fedhetik fel, amelyek képesek ezen a téren is tükröt tartani a kormánypártokkal szemben – felvállalva ezeknek az értékeknek a valódi képviseletét.
Az közelgő önkormányzati választás egy lehetőség a hatalommal szembeni ellensúly-képzésre. Nem a háborús logika miatt, amit a kormánypárti szereplők sugallnak, hanem annak érdekében, hogy valamelyest engedjünk azon a szorításon, ami ólomsúllyal nehezedik ránk. A kormány hadviselő felekként tekint azokra, akik még mutatnak igényt, képességet az önszerveződésre, az ellenállásra. Ennek megfelelően fenyegetik az ellenzéki vezetésű, többségű településeket a jövőbe, fejlődésbe vetett hitükben.
Nemrég a Miniszterelnökséget vezető miniszter szájából igényként megfogalmazódott az is, hogy a kormánypárti településvezetővel szemben „utoljára merjenek kiállni” ellenzéki oldalról.
A Fidesz-hatalom eljutott arra a pontra, amikor már nem csak látens módon fenyegeti a szabadságunkat – miközben a társadalom széles rétegeinek sem biztonságot, sem perspektívát nem képes nyújtani.
Eközben kormánykritikus értelmiségiek szájából egyre gyakrabban hangzik el az az állítás, miszerint hiba a külső körülmények alakulásától várnunk a változást, és nem annyira megingathatatlanok a kormánypártok pozíciói, mint azt elsőre gondolnánk.
Ma nem kell utópiákért lelkesednünk és hősies harcokat vívnunk ahhoz, hogy ellenforradalmat csináljunk Magyarországon. Elementáris erővel, néha önmagunkat is legyőzve kell hinnünk a változásban, de legalább éreznünk a cselekvés felelősségét.
Mozdulnunk kell, amikor lehetőséget kapunk arra, hogy beleszóljunk a közös ügyeinkbe, az ország jövőjébe. Településről településre kell visszavívnunk a hazánkat, és tégláról téglára kell felépítenünk azt a polgári Magyarországot, aminek az eljövetelét évtizedek óta várjuk.
A szerző politológus.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
