Áder János köztársasági elnök ötéves mandátuma az idén májusban lejár: utódjáról vagy újraválasztásáról a parlamentnek kell döntenie. A hatályos alaptörvény – a korábbi alkotmánnyal egyezően – kormányzati funkciók nélküli, regulatív hatalmi ágként írja le a köztársasági elnököt, akinek szimbolikus feladatát abban határozza meg, hogy kifejezi a nemzet egységét. Ehhez képest a rendszerváltás óta Magyarországon a nemzet egységét kifejező személyt akár az Országgyűlés egyszerű többsége is megválaszthatja.
Miért alakult ez így? A rendszerváltás évében az antikommunista ellenzéknek természetesen jó oka volt attól tartani, hogy ha még a szabad választások előtt sor kerül az államfő megválasztására, úgy a posztkommunista elit az elnöki tisztséget használhatja fel hatalma átmentésére. A hangsúly azonban a megválasztás időpontján és nem a módján volt. A liberális ellenzék – az SZDSZ és a vele szövetséges Fidesz – viszont ebből a pillanatnyi helyzetből legyártotta azt a demagógiát, hogy az államfő nép általi megválasztása félprezidenciális rendszerhez vezet.
Az európai köztársaságok közül 22 követi az úgynevezett non executive modellt, míg a többi európai köztársaságban prezidenciális, illetve félprezidenciális rendszerek működnek (Franciaország, Románia, Törökország stb.). Utóbbiakban az államfőt valóban kivétel nélkül a nép választja meg. A 22 – hozzánk hasonló berendezkedésű – ország többségében, egészen pontosan tizenháromban azonban ugyancsak közvetlenül választják meg a köztársasági elnököt: így járnak el az osztrákok, a finnek, a szlovénok, a csehek, a szlovákok, a portugálok, a horvátok vagy éppen az írek. Teszik ezt abból a megfontolásból, hogy minél nagyobb az elnök legitimitása, annál hatékonyabban képes ellátni az alkotmányból eredő morális, regulatív funkcióit.
A legfőbb közjogi méltóságát közvetett módon választó kilenc európai országból négy nem engedi meg, hogy az aktuális parlamenti többség egy laza csuklómozdulattal a maga emberét kenje fel elnöknek. Az olaszoknál a törvényhozás két házának tagjaihoz csatlakozik 58 speciális elektor, míg a németeknél a tartományi parlamentek delegáltjaival egészülnek ki a szövetségi törvényhozók. Az észteknél a törvényhozókból és helyi önkormányzati képviselőkből álló elektori testület akkor veszi át az elnökválasztás jogát, ha a parlament nem tud kétharmaddal elnököt választani. A görögöknél pedig egész egyszerűen új parlamenti választást kell kiírni, ha a parlament harmadjára is képtelen egy elnökjelölt mögé minősített többséget állítani. (Talán ennek a szigorú szabálynak is köszönhető az a görög politikai konszenzus, hogy a köztársasági elnököt a többség mindig az ellenzéki oldalról kéri fel.) Összesen öt olyan európai köztársaság létezik, ahol az államfőt végső soron egyetlen kamara egyszerű kormányzati többsége választja meg: Albánia, Lettország, Málta, Koszovó és Magyarország.
Azokban az európai országokban, ahol az államfőt közvetett módon választják, az ellenzék általában két esetben állít elnökjelöltet. Az egyik esetben az ellenzéki jelöltre csak erős arcvesztéssel tudnak nemet mondani a kormánypárti képviselők, akik közül dezertőrökre is lehet számítani. A másik esetben akár a legkisebb ellenzéki párt is jelöltet állít annak ellenére, hogy még csak zavart sem tud okozni a többség soraiban, ha olyan jelöltet talál, akinek a kisugárzása messze túlmutat az őt jelölő párt szavazótáborán. Magyarországon az ellenzék mozgásterét csökkenti, hogy még a jelöltté váláshoz is negyven képviselő aláírása szükséges, tehát a jelenlegi helyzetben egyik ellenzéki párt sem tud önállóan – és érvényesen – elnökjelöltet állítani.
Áder János a Fidesz alapító tagja, Orbán Viktor egyik legrégebbi – még pályán lévő – harcostársa. Pártja részéről aktív részese a jogállami forradalmat lebonyolító Nemzeti Kerekasztal munkájának. Áder már 1990-től képviselő, volt házelnök, majd az Országgyűlés fideszes alelnöke, a Fidesz alelnöke, ügyvezető elnöke, frakcióvezetője. Aztán 2006-ban – a narancsos kremlinológia szerint – szembefordult Orbánnal, és egészen az európai parlamenti képviselőségig repült. Orbán 2010-ben nem is akart hallani Áder elnökségéről, csak az általa erőltetett Schmitt Pál csúfos bukása után kényszerült arra, hogy régi harcostársát jelölje legfőbb közjogi méltóságnak.
Áder a nyilvános térben a rendszerváltás utáni elnökök közül – ideértve bizony Schmitt Pált is – a legpasszívabb. S az egyetlen elnök a rendszerváltás óta – ideértve bizony Schmitt Pált is –, aki látványosan ignorálja a parlamenti ellenzéket. Ügyei, botrányai nem voltak, nincsenek. Kiválóan megtestesíti a Fidesz egységét. Ádert másodjára jelöli államfőnek egy olyan politikai erő, ahol valamennyi személyi kérdésben Egyetlen Személy tehet javaslatot, hogy aztán az Egyetlen Személytől eredő javaslatot katonai fegyelemmel szavazza meg a kormánypárti többség. Áder ezzel együtt nem bábfigura: nem szolgai végrehajtója minden egyes miniszterelnöki óhajnak, ahogyan hivatali elődje tette, vagy ahogyan arra néhány, korábban felmerülő holdudvarbéli aspiránstól számítani lehetne. Volt és lehetne nála sokkal rosszabb államfője az országnak.
A törvényi vétók tekintetében nem kevésbé aktív, mint Göncz Árpád a második ciklusában vagy Mádl Ferenc 2000–2002 között, Schmittről nem is beszélve. A kvótanépszavazás előestéjén szembement a kormányfői akarattal, és nem csatlakozott a kormányzati propagandához. Öt év alatt viszont egyszer sem szólt a hatalmi vagyongyarapításról vagy a terjedő nyomorról. Vélhetően nem parancsra hallgat: az általa alapított párt neve – egyben védjegye és legfőbb ereje – magyarul hűséget jelent. Áder EP-képviselőként jegyzi a ciántechnológiás aranybányászat betiltásáról szóló európai parlamenti határozatot, államfőként a figyelem középpontjába próbálja emelni az ivóvízkincs megóvását. Az elnök „zöldre festésének” hitelességét azonban enyhén szólva is kikezdi atompártisága, passzivitása a környezetvédelmi szervezetrendszer szétverése vagy a természeti erőforrásokra halálos veszélyt jelentő szabadkereskedelmi paktumok kapcsán.
Áder várható ellenzéki kihívója, Majtényi László 1995 és 2001 között az ország adatvédelmi biztosa volt. Majtényi ombudsmanként történelmi érdemeket szerzett abban, hogy Magyarországon szilárd, időtálló intézményei alakultak ki az információszabadságnak. Az ő jogfejlesztő tevékenysége nélkül ugyanis az elmúlt hat év központilag vezérelt disznóságairól is sokkal kevesebbet tudnánk. Sólyom László köztársasági elnök 2007-ben ombudsmannak jelölte, de az MSZP-s és fideszes képviselők bizalmát nem nyerte el. Aztán 2008–2009-ben a médiahatóság elnöke volt, majd a nagykoalíciós rádiófrekvencia-mutyi elleni tiltakozásul lemondott posztjáról. Ha azt vesszük, hogy a hatalom titkosítási függönyök mögött zajló, intézményesített rablásait nemcsak az ellenzék valamennyi árnyalata, de a kormányoldal józan hívei is növekvő aggodalommal figyelik, Majtényi László személye kétségkívül megtestesíti a nemzet kétségét a hatalommal szemben.
Majtényi 2003-tól – az ORTT-s időszakot leszámítva – vezetője az Eötvös Károly Közpolitikai Intézetnek. Az elmúlt években magas színvonalú tanulmányokban elemezte az alkotmányosság lebontását, és tett javaslatokat annak helyreállítására. Kár, hogy a 2006. őszi rendőri fellépés kapcsán csak egy megkésett, erőtlen közleményre futotta tőle. Bátran és következetesen támogatta a radarépítés ellen tiltakozó Civilek a Zengőért mozgalmat. Felszólalt a paksi bővítés ellen is – igaz, csak 2014-ben, jóllehet az orosz közreműködéssel épülő Paks II. bűnös tervével már a 2010 előtti hatalom is kampányolt. Majtényi jelölésére – a Demokratikus Charta óta megszokott liturgia szerint – tekintélyes liberális értelmiségiek tettek javaslatot (jelentékeny számban Bitó László híres szalonjából), majd elsőként a lesajnált MSZP vágta magát vigyázzállásba. Ha arra gondolunk, hogy a Bitó-szalon környékéről akár Vágó Istvánt is javasolhatták volna, Majtényi legalább az a kategória, akinek munkássága valamennyi politikai oldalról tiszteletet érdemel. Tiszteletet, de nem a legfőbb közjogi méltóságot.
Majtényi tavaly januárban arra intette az ellenzéki pártokat, hogy egy elfogadhatatlan rendszert legitimálnának azzal, ha részt vennének az alkotmánybírák jelölésében (még csak nem is a megválasztásában!). Ehhez képest most személyesen vesz részt a köztársasági elnök jelölésében és megválasztásában. Lendüljünk azonban túl ezen az apró ellentmondáson azzal, hogy elfogadjuk Majtényi idei intelmét: „Végtelenül korlátolt gondolat, hogy ha az ember nem szereti a NER-t [nemzeti együttműködés rendszere], akkor ne is használja.”
Egy 2013-as Mozgó Világ-interjúban Majtényi világosan összefoglalja, mit gondol az ország elmúlt negyedszázados fejlődéséről: „Persze nem az alkotmány volt az egyetlen érdeme a harmadik köztársaságnak 1990 és 2010 között. Hiszen sok egyéb fontos eredmény is megszületett. Például az, hogy Magyarország hajóját a nyugati parthoz vitte, és ott biztonságosnak látszó kikötőben lehorgonyozta. Kialakult a piacgazdaság. És még sok egyebet is sorolhatnánk. Azonban van egy rettenetes tehertétel.” S hogy mi volt ez a rettenetes tehertétel? Természetesen nem a húsz év alatt kialakult torz gazdasági szerkezetre és még csak nem is az elpusztított termelőkapacitásokra gondol. Majtényi narratívájában nem számít rettenetes tehertételnek az ország szélsőséges függősége, ahogyan a „nemzetiek” és „demokraták” vég nélküli kommunistázása és fasisztázása sem. S persze nem tekinti tehertételnek a rendszerváltó elit hamis ígéretét az európai bérek utoléréséről. Majtényi szerint csak azért nem volt megfelelően erős a rendszer, mert az emberi minősége rossz volt. Ennek következményét így látja: „Határozott meggyőződésem, hogy a harmadik köztársaság nem volt eleve arra ítélve, hogy megbukjon, mégis megbukott, pontosabban effektíve elpusztították. Nem önsúlya alatt roskadt össze, hanem fellépett vele szemben egy pusztító hatalom.”
Néhány kérdést azonban nem tesz fel. Vajon miért gondolhatta Orbán Viktor 2010-ben, hogy ellenállás nélkül számolhatja fel az alkotmányosságot? Vajon miért nem keltek százezrek, milliók a harmadik köztársaság védelmére? Talán csak nem azért, mert a harmadik köztársaság sem védte meg őket a reménytelenségtől? Ahogyan nem védte meg a közszolgáltatásokat és a természeti erőforrásokat sem. S Majtényi megkerüli az alapproblémát is: maga a liberális demokrácia modellje, amelyet a rendszerváltó elit másolt, nem sokkal később szerte a világon válságba jutott. Erre a válságra létezik egy populista, autoriter válasz, amellyel szemben Majtényi egyáltalán nem a részvételi demokrácia modelljét villantja fel, hanem kijelenti: „nem vagyok híve a népszavazások túlzott előtérbe tolásának”. A szociális népszavazás kapcsán egyenesen odáig ment, hogy még 2006 őszén felszólította a Fideszt: „Az ellenzéknek vissza kell vonnia a parlamenti demokrácia szellemével összeegyeztethetetlen és az országot megbénító népszavazási kezdeményezéseit.”
Amikor pár hete a tavaly januári, az ellenzéket az alkotmánybíró-jelöléstől eltanácsoló kinyilatkoztatása és a jelenlegi szerepvállalása közötti ellentmondásról kérdezte a Magyar Narancs, Majtényi válasza nemes egyszerűséggel annyi volt, hogy ez egy „nem okos” érvelés. A 2013-as interjúban pedig azért helytelenítette, hogy az LMP megőrizte önállóságát, mert azt a politikai racionalitás kizárja. A 2014-es választásokon kétmillió-háromszázezer ember – Majtényi meghatározásában – egy illegitim rendszert segített hatalomra. További egymillió honfitársunk annak a Jobbiknak szavazott bizalmat, amelynek – Majtényi szerint – nem lehet aktív szerepe a negyedik köztársaság létrehozásában. Majtényi az elmúlt években az LMP-t többször is kioktatta, az MSZP-t folyamatosan leprázta. Az elnökjelölt politikai krédója tehát így foglalható össze néhány mondatban: A Magyarország számára 1989-ben felkínált, XX. századi fejlődési pálya jó, csak a politikusok emberi minősége rossz. Az övével ellentétes vélemény nem okos, nem racionális, míg a vele ellentétes politikai oldalon álló polgártársak bátran figyelmen kívül hagyhatók, hiszen egyszerűen tévedésben vannak. A köztársaság, a nemzet egysége tehát az Ész letéteményeseinek – értsd: frakcióval nem rendelkező liberális pártoknak és szalonoknak – az egységét jelenti.
Orbán Viktornak az elnökválasztás kapcsán kétféle ellenzéki stratégia okozhat kellemetlenséget. Az egyik esetben az ellenzék számot vet azzal, hogy a fideszes franchise-rendszerben a képviselők semmiféle önálló döntési kompetenciával nem rendelkeznek, a jelölésre jogosult Egyetlen Személy pedig kísérletet sem tesz arra, hogy a nemzeti egység kifejezésére alkalmas jelöltet állítson. Ebből a megfontolásból az következik, hogy az ellenzék nem állít jelöltet, nemmel szavaz Áderre – vagy részt sem vesz a szavazásban –, s így a fideszes franchise-rendszer ellenjelölt nélkül választja meg az Egyetlen Személy jelöltjét, ami egy csöppet mégiscsak kínos. A másik esetben az ellenzék vagy legalább egy része egy XXI. századi ellenjelöltet állít. Olyan személyt, aki tisztában van az elmúlt negyed század társadalomfejlődésének tényleges tehertételeivel. Olyan személyt, akinek munkássága, világképe ott található valahol a három parlamenti képviseletű ellenzéki irányzat – szocialisták, nemzeti radikálisok, zöldek – metszéspontjában, és akinek személyét a kormánypárti közvélemény sem tudja kapásból elvetni egy jól irányzott habonyi fordulattal. Létezik ilyen személy, nem is egy.
Az LMP rendkívül nehéz döntési helyzetbe került. A liberális megmondóemberek ugyanis Majtényi jelölésével – a párt történetében szokásosnak is mondható – rafinált csapdahelyzetet állítottak elő. Ha az LMP belemegy Majtényi jelölésébe, a ballib oldalon rögvest beindul a manőver: itt a lehetőség az együttműködés továbbgondolására (ezt maga a jelölt és az MSZP már meg is kezdték), értsd: az LMP végre talán feladja önállóságát, és méltóztatik megszűnni. Ha viszont a novemberi alkotmánybíró-választás után éppen a legkisebb ellenzéki frakció szignóinak hiányában nem lehet Majtényiből elnökjelölt, a ballib oldal könyörtelenül az LMP-re égeti az Orbán-bérenc stigmát.
Orbán Viktor számára az egész államfőválasztási cirkuszban egy harmadik ellenzéki stratégia a legkedvezőbb: pontosan az, amelynek a megvalósulására a legnagyobb esély mutatkozik, az Áder–Majtényi-párharc. Majtényi Lászlóval abban maradéktalanul egyetértek, hogy jelölésének értelme – mivel győzelmi esélye nulla – a szimbólumok erejében rejlik. Tudniillik azt üzeni a választópolgároknak, hogy a XX. századi küzdelem folytatódik tovább. A NER-nek a Bitó-szalon az ellenfele. S ahányszor a NER-nek a Bitó-szalon lesz az ellenfele, annyiszor fog győzni a NER.
A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
