Az azeri Szabah FC csapata ma este a Manchester United ellen, az Álmok Színházában, azaz az Old Traffordon mutatkozik be a Bajnokok Ligájában. A csapat edzője, a litván Valdas Dambrauskas az NB I-ben megbukott (12 meccséből csak hármat nyert meg 2025 tavaszán a Diósgyőr élén), ugyanakkor bajnok lett Bulgáriában, Litvániában és Azerbajdzsánban, kupagyőztes Horvátországban, Lettországban és otthon, Litvániában.
Rendkívül érdekes életútját a mérkőzés apropóján feldolgozta a Guardian is, ebből derült ki szoros kapcsolata az angol futballal. A történet úgy kezdődött, hogy egy akkor 25 éves fiatalember jelentős összeget nyert otthon, Litvániában, a Hat nulla – az egymillió című, a Lehet ön is milliomos játéknak megfelelő vetélkedőben.
„Akkoriban ez komoly összegnek számított – nyilatkozta majdnem negyedszázaddal később az angol napilapnak. – Vásárolhattam volna egy lakást a szülővárosomban; nagyon nehéz időszak volt ott, szinte fillérekért lehetett ingatlanhoz jutni. De az volt a tervem, hogy Angliába megyek, és valóra váltom az álmomat: edző leszek. Így kezdődött az egész.”
A mindössze 2017-ben alapított azeri Szabahoz a BL-be vezető, immár 49 éves edző karrierje egyedülálló.
A kvízműsor idején még csupán egy szerény labdarúgói múlttal rendelkező, 25 éves irodai dolgozó volt. Ellenben a nyeremény valóban segített Dambrauskasnak és barátnőjének – aki azóta a felesége lett – abban, hogy Észak-Londonba költözzenek, és új életet kezdjenek egy idegen környezetben. „Így is megtettem volna, a műsor épp a tervezés közepette jött” – mondja a költözésről, amely egy 2000-es norvégiai szakmai út után vált határozott céljává.
Skandináviában szembesült ugyanis a Premier League akkoriban épp csak kibontakozó népszerűségével. „Rájöttem, hogy itt zajlik az igazi futball. Litvániában nem volt járható út az edzői pálya felé, ha az ember nem volt korábban játékos; egyszerűen lehetetlen volt. De ha elvégezhetek egy képzést Angliában, talán esélyt kaphatok arra, hogy otthon is elinduljak a ranglétrán” – vélte.
Dambrauskas nyolc évet töltött Londonban. „A kezdet nagyon-nagyon nehéz volt. Nem beszéltem jól angolul, nem voltak kapcsolataim, senkit sem ismertünk; különféle helyeken laktunk, és mindenféle munkát elvállaltunk.” Dolgozott egy Muswell Hill-i kocsmában, újságot hordott ki a környéken, emellett óvodai kisegítőként, kertészként, értékesítőként és önálló ezermesterként is tevékenykedett – gyakran egyszerre több munkát is végezve. A munkaidő embert próbáló volt, ám a fiatalember elszántsága töretlen maradt. Egy olyan bevándorló pár élete volt ez, amely minden erejét latba vetve küzdött a boldogulásért.
Első gyermekük 2004-ben született, addigra Dambrauskas – aki korábban Litvániában filozófiát és társadalomtudományokat tanult – már beiratkozott a London Metropolitan University sporttudományi és edzői képzésére. A tizedik emeleti tanterméből láthatta, ahogy az Arsenal veretlenségi sorozatának idején felépül az Emirates Stadion.
A Finsbury Parkban működő „Access to Sports Project” (Sporthoz való hozzáférés projekt) egy kőhajításnyira található az Arsenaltól, ám más értelemben fényévekre van tőle. Itt kapta meg Dambrauskas első edzői megbízatását: szombat délelőttönként és az iskolai szünetekben tartott foglalkozásokat gyerekeknek.
A következő lépése – a csütörtök esti program fényében – különösen figyelemre méltó. A Manchester United Soccer Schoolsnál lezajlott sikeres interjúsorozat révén lehetőséget kapott arra, hogy az akkoriban sorozatban bajnoki címeket szerző klub égisze alatt fiatalokkal dolgozzon országszerte, sőt, időnként külföldi edzőtáborokban is.
Bár a név sokat ígért, a munka távol állt még az akadémiai szintű futballtól is, de legalább önbizalmat és talán reményt is adott.
„John Shiels, a Manchester United Alapítvány vezérigazgatója adott lehetőséget. Nem tudom, mit látott bennem – nagyon törve beszéltem angolul, és nem tudtam úgy kifejezni magam, mint most –, de igazán támogatott. Az év végén írásos értékelést adott a munkámról. Azt mondta, jó vagyok, és sokkal többre is képes lehetek. Ez hatalmas lökést adott nekem” – mondta az edző a Guardian újságírójának.
Egy egyetemi barátja révén Dambrauskas kapcsolatba került a London Tigers nevű közösségi sportszervezettel. „Azt mondta, mindig szükségük van edzőkre.” Végül ő vette át a szervezet félprofi csapatának irányítását, amely a Spartan South Midlands League-ben szerepelt. „
Ott kezdődött igazán a dolog, ott kezdtem el komolyabb szinten edzősködni” – emlékezett.
Ez a feladat magában foglalta a csapat irányítását az FA Vase-ben és az FA-kupa korai fordulóiban is.
Dambrauskas részmunkaidős feladatokat vállalt a Fulhamnél és a Brentfordnál is, mielőtt sportkoordinátorként kezdett dolgozni a Tottenham Court Roadon található Central YMCA-nél. Később kibővített feladatkört látott el sportfejlesztési menedzserként a London Tigersnél, majd edzői képesítést szerzett a Londoni Labdarúgó-szövetségnél.
Olyan időszak volt ez, amikor nem voltak ünnepek vagy szabadnapok. De szavaiból az derül ki, hogy a lelkesedése töretlen maradt: „Nagy olvasó vagyok: folyton olvastam és folyamatosan tanultam. Előfordult, hogy az egyetemi feladataimat a buszon fejeztem be. Minden elérhető képzésen részt vettem, és minden lehetséges tanfolyamra, illetve találkozóra elmentem.”
Az évek során számtalan interjún vett részt edzői pozíciókért, londoni és vidéki akadémiák állására pályázva, rengeteg önéletrajzot és jelentkezést adott be, de hamar rájött, hogy Angliában nagyon nehéz elindulni a ranglétrán, és szinte lehetetlen profi szinten edzősködni.
Viszont 2010 végére érettnek érezte magát arra, hogy megvalósítsa eredeti célját: munkát vállaljon Litvániában. Elkezdett dolgozni az U17-es válogatottal, és megállapodott az akkori bajnok Ekranas csapatával, hogy segédedzőként csatlakozik hozzájuk. „Volt munkám a London Tigersnél, heti 15 órát dolgoztam a Brentfordnál, és akadtak egyéb megbízásaim is. Jó életünk volt, és sokan őrültnek tartottak, amiért hazamentem, és az angliai fizetésem nagyjából ötödéért kezdtem dolgozni. De az életben a legnagyobb kockázatot az jelenti, ha nem vállalunk kockázatot.
Örökké hálás leszek a feleségemnek, amiért támogatott. Mindig szembesültünk kérdésekkel: ott volt egy húszas-harmincas éveiben járó férfi, aki folyton tanult, a labdarúgásban próbált érvényesülni, és minden pénzét könyvekre meg tanfolyamokra költötte ahelyett, hogy lakást vagy bármi mást vett volna a családnak. De nagyon boldog vagyok, ahogy végül alakultak a dolgok, és ma már senki sem kérdőjelezi meg azokat a döntéseket” – mondta.
2014 decemberére már a legnagyobb múltú litván klub, a Žalgiris Vilnius vezetőedzője volt, két bajnoki címet és számos kupát nyert, olyan sikereket ért el, amelyek elképzelhetetlennek tűntek szerény gyermekkora idején, az apró északi kisvárosban, Pakruojisban.
„Nem volt könnyű gyerekkorom. – idézte fel. – Apám 11 éves koromban elhunyt, ha tudná, hogy megkaptam a Žalgirisnál a munkát, és ennyi trófeát nyertünk, ő lenne a világ legboldogabb embere.”
De Valdas Dambrauskas nem elégedett meg ennyivel. Három év elteltével a felfelé törekvő lett klubhoz, az RFS-hez szerződött, ám aggályai voltak azzal kapcsolatban, milyen kilátásai lehetnek, ha kilép a kis balti futballközegből. Végül azonban felesleges volt az aggodalom. 2020-tól dolgozott Horvátországban (a Gorica és a Hajduk Split csapatánál), Bulgáriában (a Ludogorecnél), Görögországban (az OFI Kréta csapatánál), Cipruson (az Omoniánál), valamint a Diósgyőrnél is.
A Szabah már két évvel azelőtt is csábította Dambrauskast, mielőtt a szakember 2025-ben átvette volna az irányítást. Amikor aztán minden összeállt, csodát művelt. A 2024–25-ös szezonban a Szabah még 41 pontos hátránnyal végzett Azerbajdzsán legnagyobb klubja, a Qarabag mögött. A legutóbbi idényben viszont kilenc ponttal előzték meg őket a bajnoki címért folytatott harcban, így lehetőséget kaptak a Bajnokok Ligája-selejtezőn való indulásra.
S végigmentek az úton.
Forrás:infostart.hu
Tovább a cikkre »
