Az olajipar a németországi export miatt, a Balkán, Ukrajna és a Harmadik Birodalom közötti elhelyezkedés pedig a közlekedés szempontjából tette jelentőssé hazánkat, ezért tonnaszám szórták a bombát a magyar földek felett a „felszabadítók”.
(Múlt Kor nyomán)
A Dunán szállították a németek számára oly fontos romániai kőolajat is Ploieștiből. Ezek jelentőségét nemcsak a szövetségesek, de a németek is tudták, ez volt az egyik oka a bevonulásnak is. Ennek előzményeként 1944. március 17-én egy magyar vadászszázad a Dunántúl felett csapott össze a Harmadik Birodalomhoz tartozó Ausztriába igyekvő B-24 Liberatorokkal.
A vidék bombázása során érintett településeket felsorolni sem lehetne, ugyanis Magyarország minden negyedik, az 1945 utáni határokkal számolva minden harmadik települését érte pusztítás a levegőből (igaz ennek 80%-át „csak” öt, vagy annál kevesebb alkalommal háborgatták az égi halálosztók).
Nehezen találni tehát olyan várost, melyet ne ért volna bombatámadás 1944-1945-ben. Így alább okozati szempontok szerint csak a jelentősebb kárt szenvedett vidéki településeket tudjuk összevetni.
Bár az 1943-as év viszonylag eseménytelenül telt a magyar légtérben, a MAAF légi felderítése előkészítette a talajt a bombázásokhoz. A német megszállás után szinte azonnal megindultak a légitámadások. Nem állíthatjuk, hogy a megszállás hiányában ez elkerülhető lett volna, ugyanis a szovjetek és a nyugati szövetségesek is tisztában voltak Magyarország stratégiai jelentőségével.
Az olajipar a németországi export miatt, a Balkán, Ukrajna és a Harmadik Birodalom közötti elhelyezkedés pedig a közlekedés szempontjából tette jelentőssé hazánkat, sőt a Dunán szállították a németek számára oly fontos romániai kőolajat is Ploieștiből. Ezek jelentőségét nemcsak a szövetségesek, de a németek is tudták, ez volt az egyik oka a megszállásnak is.
A német megszállás előzményeként 1944. március 17-én egy magyar vadászszázad a Dunántúl felett csapott össze a Harmadik Birodalomhoz tartozó Ausztriába igyekvő B-24 Liberatorokkal. A vidék bombázása során érintett településeket felsorolni sem lehetne, ugyanis Magyarország minden negyedik, az 1945 utáni határokkal számolva minden harmadik települését érte pusztítás a levegőből (igaz ennek 80%-át „csak” öt, vagy annál kevesebb alkalommal háborgatták az égi halálosztók).
Nehezen találni tehát olyan várost, melyet ne ért volna bombatámadás 1944-1945-ben. Így alább okozati szempontok szerint csak a jelentősebb kárt szenvedett vidéki településeket tudjuk összevetni.
A vidék bombázásának nyitányaként a Royal Air Force 1944. április 12-13-án bombázta Győrt és Mohácsot. A szövetségesek több célból küldték hazánk fölé bombázókötelékeiket. Eleinte a vasút és a repülőgépgyártás volt a fő célpont, köztük a szigetszentmiklósi Messerschmidt-gyár. Másrészt a magyar ipari termelést akarták visszavetni, gyengítve a magyar és német katonai utánpótlást. Ezek része volt például a csepeli harckocsigyár vagy a győri vagongyár pusztítása, de könnyűipari létesítmények is a bombázások áldozatául estek például Szegeden vagy Debrecenben.
Csepel – akkor még önálló település – mint az ország legnagyobb nehézipari központja kiemelt célpont volt. A Weiss Manfréd gyárkomplexum mellett a Shellnek, a Vacuumnak, a Rockefeller érdekeltségbe tartozó Standard Oilnak is volt itt olajfinomítója, de a román Steaua is itt tárolta, finomította a havasalföldi kőolaj egy részét. A Dunát eközben repülőkről ledobott aknákkal tették veszélyessé; ezekre több szállítóhajó is ráfutott, amelyeket kilométeres hosszúságú lángoló román kőolajfolt jelzett.
A Pataky Iván által találóan „olajhadjárat”-nak nevezett légitámadás-sorozat a tengelyhatalmak (köztük Magyarország) olajipara ellen 1944 májusában vette kezdetét. Az év szeptemberére sikerült a tengelyhatalmak repülőbenzin-termelését 6%-ra csökkenteni, bár hozzá kell tenni, hogy a bombázások mellett ehhez a ploiești olajmezők elvesztése is nagyban hozzájárult. Az olajháború eredményeképpen 1944 nyarára a füstfelhő megszokott látvánnyá vált Csepel fölött.
A Magyarországot és a térséget támadó gépek dél-olaszországi bázisokról szálltak fel, de a nagy oda-vissza távolság csökkentésére és az ellenséges légtérben eltöltött idő redukálására találták ki amerikai kezdeményezésre az úgynevezett „Frantic Joe” hadműveletet. Ennek keretében három, már szovjet kézen lévő ukrajnai repteret Mirgorod, Poltava és Pirjatyin városok mellett a nyugatiak rendelkezésére bocsátottak.
Az amerikai ellátószemélyzet már 1944. tavaszán megérkezett a három bázisra, ahol saját bombázó- és vadászkötelékeiket várták, hogy Magyarország, Románia vagy a Balkán fölött végrehajtott bevetés után ott tölthessék fel készleteiket és pihenjék ki fáradalmaikat a nyugati pilóták. Éppen ezért nagy kiváltság volt a Vörös Hadseregben a három katonai bázis valamelyikén szolgálni. Elképzelhetjük, hogy mennyire elképedt például egy orosz falucskából idekerült katona a laza amerikai stílus, a nyugati zene, a rágógumi, vagy a bikinis nőket ábrázoló magazinok láttán.
A Frantic hadműveletek később háromszögeléssel működtek. A kötelékek felszálltak Dél-Itáliában, ledobták bombaterhüket Ukrajna felé menet, majd néhány napi pihenés után továbbrepültek Angliába Németországot bombázva, hogy onnan ismét visszatérjenek Dél-Itáliába, miközben a franciaországi német erőket támadták.
A Frantic-I. hadművelet a magyar vidék felett „debütált”: 1944. június 2-án nagy erejű kötelék hajtott végre szőnyegbombázást Debrecen, Szeged, Szolnok, Miskolc és Kolozsvár ellen. „Az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket” – rótta Radnóti 1944 januárjában legismertebb versének írásakor, amikor még senki nem gondolta, hogy bizony a földek sem védettek a bombázóktól. Hírhedt túlkapásos eset is történt ugyanis a Frantic-I. első napján, amikor egy amerikai vadász legénysége Szabadka közelében belelőtt a földeken dolgozókba és egy gulyába is.
A vasúthálózat a bombázások egy éve alatt mindvégig célpont volt. A magyar vasút biztosította a németek romániai és ukrajnai közlekedésének oroszlánrészét, ezért lettek kiemelt célpontok a tiszai vasúti átkelőhelyek Szegednél és Szolnoknál, de az egyik legtöbb találatot kapott magyar város, Debrecen a német katonai szerelvények fontos állomasa lévén került tűzvonalba.
Ami a dualizmus robbanásszerű iparfejlődését elősegítette, az most hátránnyá vált, ugyanis a Monarchia korában az ipart igyekeztek minél közelebb építeni a vasútállomásokhoz és fordítva, így lerövidítve a szállítást. Az iparfejlesztés a figyelmeztetések ellenére ezt a vonalat vitte tovább a Horthy-korszakban is; viszont ez lehetővé tette, hogy a bombázók egyszerre pusztítsák a vasutat és az ipart, ráadásul a lakóházakat is több bomba érte így.
Szeptember 15-én például Debrecent emiatt olyan mértékű szőnyegbombázás érte, hogy a városképben is nyomot hagyott, ugyanis a vasútállomás körüli romok helyét már szocialista stílusban építették újjá. Ugyanezen támadás több ipartelepen is tűzvészt okozott olyannyira, hogy a légoltalmi szolgálat megtiltotta járó motorú jármű használatát, amíg a cívisvárosban a tüzet meg nem fékezik.
Az augusztus 23-i román kiugrás után nőtt a német haderő jelenléte az országban, ami egyrészt erősítette Magyarország védelmét (a Romániából kiszorult német légierő Magyarországra települt át), de több okot is adott a bombázásokra. Berettyóújfalut például a mellette lévő, Luftwaffe által használt repülőtér miatt érte nagyerejű bombázás.
A polgári áldozatok száma a háború előrehaladtával nőtt. A ritkán használt, levegőbe „rajzolt” színes füstkarikát (amely a bombák ledobásának helyét jelölte ki) sokszor arrébb fújta a szél, ami néhol egy sűrűn lakott övezetet mentett meg, máskor zsúfolt utcákra hulltak a bombák egy pályaudvar helyett. A Tiszántúlon előfordult olyan is, hogy egy Vöröskereszt jelzéssel elátott kórházvonatot bombáztak le, de augusztus 21-én amerikai pilóták Hajdúböszörmény mellett ad hoc módon mészároltak le egy 527 jószágból álló marhacsordát.
A front közeledtével a szovjetek is becsatlakoztak a bombázásokba, bár szövetségeseikhez képest kisebb mértékben. A nem zsidó polgári lakosság 1944-1945-ös veszteségeinek többségét így is a front átvonulása okozta. A magyarországi bombázások legpusztítóbb napja 1945. tavaszán jött el. A nyilas országrészben már kevésbé figyeltek a szövetségesek a polgári lakosság kímélésére, így a március 4-i soproni bombázásoknak hozzávetőlegesen 2500 halálos áldozata lett.
A háború történetében ez volt a legnagyobb égből jövő tragédia egy nap alatt, ezzel a főváros után Sopron veszítette a legtöbb embert a Magyarországot ért bombázások során. A Szombathely ellen 1945. március 27-én végrehajtott szovjet bombázás zárta le a magyarországi légi háború történetét.
A drezdai volumenű terrorbombázásokból szerencsére Magyarország kimaradt. Bár az ipari termelést csak mérsékelni tudták, és a vasúti pályákon beállott fennakadásokat is legfeljebb három nap alatt orvosolták, de ezzel az elvesztegetett idővel is nagyban segítették a bolsevik Vörös Hadsereg előrenyomulását.
A bombázások okozta áldozatok és anyagi károk azért is szorulnak margóra Magyarország II. világháborús veszteségeinek számvetésekor, mert azok „csak” alig egyhuszadát adták a frontharcok, a deportálások és a szovjet fogolytáborból soha haza nem térők több százezres halálos áldozatainak. A felmérést nehezíti, hogy az ismét elcsatolt területekről nem álltak a statisztikusok rendelkezésére pontos adatok a háború után.
1946-ban a Magyar Statisztikai Szemle kísérelte meg felméri az 1938. januári határai közé visszaszorított állam veszteségeit, mely során arra a megállapításra jutott, hogy a háború utáni Magyarország 3122 településéből 1024-et ért légitámadás, és ha ehhez hozzávesszük Pataky Iván, Rózsa László és Sárhidai Gyula kutatásait (Légi háború Magyarország felett) – akik az 1941-1945-ös Magyarország viszonyításában további 700 településre becsülik ezt a számot -, akkor kiderül, hogy minden negyedik települést ért valamilyen formában légitámadás. Ez összesen 16 ezer ember halálát okozta, amihez hozzászámolva a bombázásban meghalt katonákat és a sebesülésekben elhunytakat, húszezer köré tehetjük az áldozatok számát. Közülük körülbelül 11 ezren vidéki lakosok voltak.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
