Egy előző cikkemben, mely az “Én nem vagyok magyar?” címet viselte, azzal foglalkoztam, hogy még mindig vannak Magyarországon olyan állampolgárok, akik minket, határon túli magyarokat nem tekintenek a nemzet részének. Akkor finoman utaltam rá, hogy ezek az okoskodó, mindenkit kioktató, általában modortalan szenny-szóvívők még a kommunizmus visszamaradt melléktermékei, akik még ma is csak azt öklendezik vissza, amit Kádár papa bemagoltatott velük a legvidámabb barakk melegében.
Az ominózus cikkemben a következő mondatokat találtam leírni: “Tisztában vagyok vele, hogy elenyésző kisebbség az, aki adózáshoz, állandó lakhelyhez meg állampolgársághoz köti a magyarságot.(…) Mára persze ez már megváltozott, a fiatal generáció már nagyon is tisztában van vele, mi végre is vagyunk ott, ahol vagyunk. Sőt, többen nagyobb magyarnak tartanak bennünket, hiszen mi nap, mint nap megharcolunk azért, ami nekik természetes.” Megkövetem kedves olvasóimat, úgy látszik: tévedtem.
A hupikék közösségi oldal rengeteg témával szolgál a publicista számára, egy-egy nyilatkozat, interjú, pár elcsípett, de annál vérlázítóbb hozzászólás sokszor aranyat ér. Becsületszavamra, én nem vadászom az ilyen jellegű kommenteket, de folyton-folyvást beléjük botlom. Bár ne botlanék! Nem ingadozna annyit a vérnyomásom…
Szombaton tartották A Dal 2019 elődöntőjét, mely során kiderült, hogy nem az erdélyi USNK együttes fogja képviselni Magyarországot az Eurovíziós Dalfesztiválon, melyet idén Izraelben rendeznek meg, mivel nem jött össze a továbbjutás. Ezt a fejleményt néhány hírportál meg is osztotta a közösségi oldalon, többek között a több mint félmilliós táborral rendelkező, Magyarországot népszerűsíteni hivatott Szeretlek Magyarország elnevezésű oldal is.
Mit lehet ehhez a hírhez hozzáfűzni a kommentszekcióban? Gondoltam, az egyik oldal sajnálkozását fejezi ki, mert kiestek, a másik meg pont ennek örvend. Két oldal: akik szerint jó a zenéjük, illetve akik szerint nem. Nálunk viszont minden érmének három oldala van, két magyar is tud háromfelé húzni. Buldózerként jöttek a fanyalgók, akik elővették a magyarormétert, s rövid méricskélés után megállapították, hogy azért az mégse járja, hogy románok képviseljenek minket (t. i. magyarokat – K. Cs.) az Eurovízión. Nem az zenéjükkel volt a baj, az kit érdekel…
S az előző írásomban vétett tévedésem itt lelhető fel, ugyanis a magyarságismeretből megbukott hozzászólók – szinte – mindegyikéről elmondható, hogy csak könyvekből ismeri a Kádár-kort.
Örökítsük meg az utókornak az aranyköpéseket, jöjjenek a topkommentek:
“Erdélyi csapat hogy képviselhetné Magyarországot? Most nem.azért de angol csapat se lephet fel francia színekben(Románia nem tiltja a kettős állampolgárságot. Honnan tudja, hogy nem rendelkeznek magyarral is? – K. Cs.)”
“Jobb lett volna ha maradt volna csángóba..:-)”
“Talán Romániát kéne nekik (képviselni – K. Cs.) !”
“Legalább nem égetnek minket, magyarokat !”
“Ez egy dal volt? Továbbá román állampolgárok nem?”
“Ideje lenne már feldolgozni, hogy az nem Magyarország! Már jó ideje Romániához tartozik 🙂 Ha fejen állnak és ugrálnak, akkor is Románia!”
Konklúzió: az erdélyiek nem magyarok, román állampolgárok, tehát románok. Ki nem számít még magyarnak? Esetleg Mátyás király, aki Kolozsváron született? Hisz Kolozsvár ma – sajnos – Románia része. Ő még magyar? Vagy már nem az? A szlovákok már bejelentkeztek érte. Vihetik? Tamási Áron? Benedek Elek? Sütő András? Akikkel találkozhattok a magyarországi történelem- és irodalomkönyvek lapjain, ők mik voltak? Ti döntitek el?
Ha focicsapatról, ételről, zenéről vagy bármiről van szó, mindenben és mindenhol vannak kedvenceim. Ez most sincs másképp. Az én liblingem a következő, fenti hozzászólás: angol csapat se léphet fel francia színekben.
Hasonló megállapítást sokszor hallottam már olyan szlovák honfitársaimtól is, akik a szlovák-magyar nyelvhatár felett élnek, s csak fényképen láttak felvidéki magyart. Esetleg híradóban. Na, ők is pont azt hiszik, hogy égből pottyant magyarok vagyunk, véletlenül se őshonos kisebbség. Fogalmuk sincs arról, hogy hogyan kerültünk ide. Azt hiszik, valamikor átköltöztünk Magyarországról Szlovákiába, aztán csak úgy követelgetjük itt (ha követeljük egyáltalán) az autonómiát meg a nyelvi jogokat.
Hallottam én már szlovák polgártársaimtól hajmeresztő analógiákat. Például: “Ha kimegy egy szlovák Londonba, nem várja el, hogy szlovákul beszéljenek vele a munkahelyén vagy a hivatalokban. Akkor ti mit akartok itt?” Tudatlanság a köbön, vitába szállni értelmetlen. De a kedvenc történetem az tizennyolc éves koromban játszódott le, amikor felutaztam Lévára átvenni a friss, ropogós “hajtásimat” (magyarországi olvasóink kedvéért: GKI). Léva ősi magyar város, bár ma a 10%-ot sem éri el a magyarok aránya.
A környező falvakból azonban rengeteg magyar utazik nap mint nap a járási székhelyre – dolgozni, tanulni, bevásárolni stb. Mivel gyakran hallani magyar szót a városban, betérvén a rendőrségre magyarul kértem információt a recepción arról, melyik ajtó mögött vehetném át az igazolványomat. És ekkor jött a “hidegzuhany”…
A recepción szolgálatot teljesítő rendőr elvörösödött képpel üvöltött, hogy mit képzelek én, hogy magyarul merek megszólani Léván, Budapesten rácsapnák (nem pont ezt a szót használta) az ajtót, ha szlovákul beszélne egy hivatalban – ja, ez teljesen ugyanaz, amikor Pesten annyi szlovák él, hogy az egy könyökömön meg tudnám számolni. Végül közölte, hogy nem árulja el, merre kell mennem, keressem meg. Mikor elindultam a lépcső felé, utánam böffentette, hogy nem arra. Szolgálunk és védünk! Kis felvidéki magyar abszurd.
Na, de vissza az Eurovízióhoz, Magyarországra, mégiscsak az fáj jobban. Beismerem, előző cikkemben tévedtem, van még mit tenni a tévhitek, rossz illúziók eloszlatása érdekében. Ki kell gyomlálni minden csökevényes, kommunista berögződést. Csak azért, nehogy szó érje a ház elejét, hogy most miért írtam hasonló témában cikket: most egy megoldással is előállok. Orbán Viktor vasárnapi évértékelőjében többek között bejelentette, hogy a magyar diákok a 9. és a 11. évfolyamot követő nyáron lehetőséget kapnak kétszer két hetes külföldi nyelvtanfolyamra, amit az állam finanszíroz.
Jó ötlet, le vagyunk maradva idegennyelv-ismeret terén. Én kibővíteném még azzal, hogy minden tanulónak legalább kétszer két hét magyarság-tanfolyam is járjon valamelyik elszakított országrészben, hogy kiirtsuk a téves hiedelmeket, s végre mindenki megtanulja: mi is magyarok vagyunk!
Kapusník Csaba
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
