Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.
Elbűvölő kompozíció a Láncra vert eső (szerkesztője: Sütő Csaba András). Győri László Artisjus-díjjal elismert verseskötete – ez az aránylag testes anyag, de angyalian könnyű papíron – több kötet esszenciáját fűzi össze. Ciklusok nélkül is ciklusok szövődnek egymásba lapjain, a tematikus körök spirálszerűen nőnek magaslati poétikává.
Miféle verstémák követik egymást? A gyermek- és ifjúkor emlékezete. 1956 közéleti-közérzeti világa – és Auschwitzé, háborúké, kataklizmáké. Állatmeséket idéző jelenetezések. Kerti tűnődések. Bibliai újramondások. Emberiségversek. Hommage-ok, stílusjátékok. Öregkor és öregkori szerelem. A halál életrajza.
Száznyolcvan oldalon egy élet és egy életpálya mutatkozik be – változatos formanyelven, kiérlelt önazonosságként, bölcs elégiák sorozatában.
Adyt (Krisztus-kereszt az erdőn) és Weörest („benned a létra”) egyszerre idézi meg a Kereszt az erdőn című vers, mely szójátékos szakralitásba sűríti az életút horizontális és vertikális minőségeket ütköztető voltát: „Viszem az erdőn keresztben a létrát…” A versbeszélő sóvárgása: „rög vágya ég után” (A rög); miközben „a csillagok tövében” (A szarvasok dala) az emberfaj kilátásait látja be, nyitva hagyva a kérdést a méltó válaszok előtt: „Zuhanunk, vagy jutunk hegytetőre?” (Kopár sziget).
Himnuszos bizalom és ószövetségi keserűség hangulati végpontjai jelzik, mennyire összetett, mennyire teljes ez a versvilág: „Sok-sok nemzedék összeróva / a buckák közt tapogat. / Mérsékelt égöv, Európa, / te légy a legszabadabb!” (Európa) – „Közöttük én is ninivei lettem. / Hogy szóljak magam gonoszsága ellen? […] Keress más prófétát, találj másik Jónást, / Ninive a nagy hiábavalóság” (Ninive).
Győrinél a magány létállapotán is átdereng az egység misztikája: „Egyetlen árnyékot vetek” (Párhuzamok). S ha a „szent, nagy kétségbeesés” (Rémület) elárasztja övezeteinket? Irodalom gondoskodik a méltó életről: „nézd Babitsnak meglátó, nagy szemét!” (A látó).
A borítófotón kinagyított láncszemeket és fókusz nélküli esőcseppeket látunk. Az eső verte lánc képét-képzetét a Láncra vert eső című vers példázatos, létösszegző érvénnyel, párbeszédes formában gondolja tovább, gótikus templomok és sátáni jelenlétek feszültségében vetve számot azzal: miféle szabadságra képesítheti az embert, ha sorsa a felhőket célozza, lelkét a semmi kecsegteti.
Ha van még értelme népi és urbánus irodalomról beszélni, Győri László szintetizáló verskultúrája adja ezt az értelmet. Hiszen nála az Arany János-i (vagy illyési) és a József Attila-i (avagy újholdas) esztétikai és eszméleti hagyomány egyidejűleg válik időtlenné: hovatovább páratlan módon rajzolódnak egymásba a nemzeti kulturális emlékezet és a nemzetek fölötti gondolati költészet mintázatai, a közösségi léttudat és az alanyi számvetés eredői.
Báthori Csaba laudációja az Artisjus díj átadásakor pontosan fogalmazott: „Győri László érett őszikéi egy gazdag költői pálya lenyűgöző gordonka-akkordjai. A költő egy egész élet történetét és tudását sűrítette ezekbe a versekbe. Mintha azt üzenné az olvasónak: lehet, hogy a költészet halott, de múltában is örökké való.”
Győri László: Láncra vert eső, Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2024.
Fotó: Napkút Kiadó
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. június 9-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
