106 éve, 1916. július 1-jén kezdődött a somme-i csata, az első világháború nyugati frontjának egyik legnagyobb és legvéresebb ütközete, amely a hiábavaló mészárlás metaforájává vált.
Az első világháború 1914-es kitörése után a nyugati front megmerevedett, a lövészárkokkal és drótakadályokkal szabdalt arcvonalat egyik fél sem tudta a hatalmas véráldozatokkal járó offenzívákkal áttörni. A németek 1916 februárjától keleten, Verdun térségében indítottak hadműveletet, hogy megpróbálják hadianyagcsatában felőrölni, majd kivéreztetni a franciákat.
A mindkét oldalon óriási veszteségeket hozó, hónapokig tartó hadművelet sorsát a front egy másik szakaszán, a Somme folyó felső folyása mentén megindított antant-offenzíva döntötte el. Ennek célja brit-francia részről nem a területi nyereség volt, hanem az, hogy erőket vonjanak el Verdun térségéből, és minél nagyobb veszteségeket okozzanak az ellenségnek.
A támadás egyhetes előkészítő tüzérségi tűz után, 1916. július 1-jén, reggel fél nyolckor indult meg a Fritz von Below tábornok parancsnoksága alatt álló 2. német hadsereg állásai ellen. Ez alatt az egy hét alatt majdnem kétmillió lövedéket zúdítottak a több egymás mögötti vonalban kiépített ellenséges lövészárkokra, mint kiderült, igen kevés eredménnyel.
A fedezékek ellen hatásos rombolólövedékek záporát a betonbunkerekben meghúzódó német katonák többsége túlélte, s viszonylag épen maradt a szögesdrótrendszer és a telefonhálózat is.
A franciák az arcvonal déli szárnyán, ahol csak néhány órás volt a zárótűz, valóban meglepetésszerűen támadtak, s benyomultak a német állásokba. Északon azonban a Brit Expedíciós Haderő (BEF) egységei nem tudták áttörni a német védműrendszert, mert a tüzérségi támogatás nemcsak elégtelennek bizonyult, hanem a meglepetés erejét is elvette.
A németek tudták, hogy ha a tüzérség elhallgat, gyalogsági támadás következik, és volt idejük felkészülni a rohamra. A lassan előrenyomuló brit katonák rendre fennakadtak a széles szögesdrót akadályokon, és felmorzsolódtak a géppuskatűzben.
Árkot ásó katonák a csatamezőn
A brit gyalogság jórészt tapasztalatlan újoncokból és lelkes önkéntesekből állt, akiket ráadásul kezdetleges taktika alapján vetettek be. Jellemző, hogy a brit tartalék egy részét lovasság alkotta, és a vezérkar komolyan hitte, hogy az képes lesz a gyalogság által kierőszakolt résekbe benyomulni és azokat kiszélesíteni.
A kudarchoz hozzájárult az elmaradott technika miatti nehézkes kommunikáció is, a hadműveletet megtervező és vezénylő Sir Douglas Haig tábornok, a BEF főparancsnoka gyakran nem tudta, mi zajlik a csatatéren, téves információk alapján kiadott parancsaival számos ezredet küldött a biztos halálba.
A brit közvéleményt sokkolta, hogy csak az első nap 20 ezer katonájuk esett el, 40 ezer pedig megsérült vagy eltűnt – ez mind a mai napig a brit hadsereg egy nap alatt elszenvedett legsúlyosabb vesztesége. Haig tábornok – akit a szigetországban később „somme-i mészárosként” emlegettek – a július 1-jei vereség után is folytatta a hadműveletet, de a korábban erőltetett általános rohammal szemben immár a kisebb rohamok és óvatosabb előrenyomulás taktikáját követte.
A várt gyors áttörés helyett állóháború alakult ki, a három és fél hónapon át tartó hadművelet során az antant erői több mint 90 kisebb támadással próbálták meg áttörni a németek vonalát. Egyes színtereken a borzalmas tapasztalataikból okuló briteknek sikerült eredményes taktikát kidolgozniuk.
A hadtörténetbe is bevonult 1916. szeptember 15., amikor bevetették új fegyverüket, a Mark I-es (C19) tankot, a világ első lövészárkok, drótakadályok, gyilkos géppuskatüzek leküzdésére tervezett nehéz harckocsiját. A bevagonírozott csaknem 60 tankból azonban meghibásodás miatt csak 35 érte el a megindulási körzetet, a német arcvonalat pedig már csak 24-nek sikerült megközelítenie.
A Mark I-es (C19) tankok sem hozták meg az átütő sikert
Az akkor még nehézkes és lassú, sebezhető és megbízhatatlan harckocsik hadászatilag nem sok sikert értek el, viszont sokkolták a német katonákat.
Az offenzíva szeptemberben hozott eredményeket, a hónap végére az arcvonal jobb szárnyán sikerült elfoglalni a kulcsfontosságú, a németek által erőddé kiépített Thiepval települést. Októberben az özönvízszerű esőzés sártengerré változtatta a csatateret, s miután a hó is leesett, Haig november 18-án beszüntette a hadműveletet.
A somme-i csatában senki sem győzött, a szövetségeseknek az offenzíva tetőpontján is alig tíz kilométert sikerült előrenyomulniuk. A kis eredmény óriási élőerő-veszteséggel járt, mintegy 400 ezer brit és 200 ezer francia, német oldalról mintegy félmillió áldozatot követelt, azaz az antant minden megtett kilométerért mintegy 60 ezer katona életével fizetett.
A hadműveletek egyetlen sikere a Verdunre nehezedő nyomás enyhítése volt, bár egyes történészek szerint a számtalan emberéletet, hatalmas mennyiségű hadianyagot és utánpótlást felemésztő anyagcsata során szerzett tapasztalatok elősegítették a szövetségesek későbbi győzelmét is.
Érdekesség, hogy Somme-nál harcolt és sebesült meg Adolf Hitler, a későbbi német nemzetiszocialista Führer is. Az észak-franciaországi Thiepvalban, az egykori harcmező északi részén emlékmű őrzi az elesett katonák emlékét.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
