December 9-én délelőtt a budapest-angyalföldi Huba utcai Boldog Adolf Kolping Katolikus Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium, Sportgimnázium és Alapfokú Művészeti Iskola szentmisében emlékeztek meg az 1944 decemberében vértanúhalált szenvedett Ervin Gáborról, aki 1936–1943 között hittanára volt az itt működő Salvator Intézetnek.
A szentmisét Gyetván Gábor protonotárius, kanonok, plébános, a Budapesti Katolikus Intézményfenntartó Központ igazgatója mutatta be. Koncelebrált Depaula Flavio, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye külügyi megbízottja, érseki tanácsos, Ervin Gábor boldoggá avatásának posztulátora; Kránitz Mihály teológus, egyetemi tanár, a boldoggáavatási folyamat teológiai cenzora; Monostori László, az iskola lelki igazgatója és Rónaszéki János káplán.
Megjelent a szertartáson Ervin Gábor keresztfia, Fischer János és Kövesdy Tamás, a Városmajori Katolikus Egyesület (VAKE) volt elnöke, az Ervin Gábor-megemlékezések fő szervezője.
A megjelenteket Debreczeni Zsolt József, a Kolping iskola igazgatója köszöntötte. Emlékeztetett: a 20. században olyan diktatúrákat „hoztunk létre mi, emberek”, amelyek kifordították az embereket önmagukból, az evangélium szellemiségét sárba tiporták.
Érdekes módon a rendszerváltozás után, szinte már megkésve jelennek meg a vértanúk, hitvallók ezekből az időkből.
Az intézmény vezetője leszögezte: „A mi kis mikrotörténelmünk itt, a Huba utcában több ilyen hitvallót is rejt.” Az oltárban őrzik Meszlényi Zoltán püspök ereklyéit, ahol valószínűleg Ervin Gábor mutatta be a legszentebb áldozatot. Ő 1943-ig működött itt a Salvator Intézetben. Ebben az évben „az utca másik végében lévő” kármelita kolostorba helyezik Marton Boldizsár, Marcell atyát, „akit szintén szeretnénk boldoggá avatni”.
„Ahol elárad a bűn, ott túlárad a kegyelem” – idézett Debreczeni Zsolt József Szent Pál apostol rómaiaknak írt leveléből (5,20). Hozzátette: Isten soha nem hagyja pásztor nélkül a nyáját, mindig helyez elénk példaképeket.
Amikor Ervin Gábor jelentkezett a szemináriumba, nem vértanúnak jelentkezett. Amikor 1934-ben pappá szentelték, a tudomány, a tanítás érdekelte, valószínűleg a tudományos pályán szeretett volna szép karriert befutni. Mégis az evangélium igazságáért szállt síkra. Lemondott kiváltságáról, ami védte mint zsidó származású embert, és ő is kitűzte a sárga csillagot. Megpróbálta menteni az üldözött zsidókat. Az életet védte, nem meghalni akart, de ezt a terror nem nézte el neki. Mint Jézus, az ő Mestere, ugyanúgy adta életét másokért.
Gyetván Gábor reagálásában leszögezte: ha már ennyi példaképünk van, és ennyire közel, és érintett ez az iskola ezeknek a boldogoknak az életében, akkor elengedhetetlen, hogy mi magunk is ezt az utat járjuk be: legyünk boldog keresztények, hitvalló emberek, akik úgy élik az életüket, ahogyan élték elődeink is, adott esetben Ervin Gábor is.
Mindnyájunknak megvannak az álmaink, főleg a felnövekvő ifjúságnak, akik gyakran elképzelik, mi lesz majd belőlük. Ez így természetes. A végső cél azonban, hogy boldogok legyünk.
Ez az, ami sokszor hiányzik az arcunkról, és a szentmiséken is: nem látszik rajtunk, hogy örvendezni és ünnepelni jöttünk Istennel, aki nem szomorú, hanem vidám embereket szeretne. Erre a Szentírásban is van utalás, csakúgy mint arra, hogy Istennek is van humora. És ehhez nyugodtan csatlakozhatunk. Van amikor olyan örömöt és humort ad az Isten, amit nem is várunk.
A mai napon is merjünk örülni annak, hogy ezen a helyen összetalálkoztak ezek a szent életű emberek, akik megmutatták:
Az evangélium Szent Máté könyvéből hangzott el (18,12–14). A szentbeszédet Kránitz Mihály mondta. Leszögezte: nagyon sok vigasztalást kaptunk a szentírási szövegekből. „Vigasztaljátok népemet” – mondja Izajás próféta. Jézus pedig arról beszél, hogy a jó pásztor a száz juh közül az egyetlen elveszettnek is utánamegy.
Mi más az oktatás, a pedagógia, ha nem embermentés, ha nem igazi formálódás, alakulás, alakítás és tanítás? Ez az intézmény már több mint száz éve, különböző változásokkal, de elvégezte azt a küldetést, amit Isten rábízott, és amit a magyar egyház is elvárt az itt dolgozó pedagógusoktól.
Emlékszünk egy másik jó pásztorra is, Ervin Gáborra, aki rövid papi életének tíz évéből hetet ebben az intézményben töltött mint a Salvator Intézet, a Megváltó Nővérek hittanára.
A templom és az iskola, ahogyan a költő is szorosan összekapcsolja ezt a két intézményt – utalt Kránitz professzor Reményik Sándor Templom és iskola című versére. Az Egyház kezdettől fogva tanítani szeretne, mint egy mester, mert van miről beszélnie, van mit továbbadnia, az életnek az értelmét, az igazi boldogságunkat.
Az iskola igazgatójának szavait illetően, hogy ez egy boldog utca, a szónok leszögezte: végső soron nekünk magunknak kell boldognak lennünk, illetve azoknak, akik itt tanítanak. „Gábor atya az örömről beszélt, és hogy a kereszténynek van reménye – emlékeztetett rá Kránitz Mihály. – Ez azonban nem földi, hanem mennyei remény, és éppen ezért elkísérheti az embert földi életének egész útján.” A magunk területén – a művészetben, a gazdaságban, a sportban, a nevelésben, pedagógiában – mindannyian megvalósíthatjuk a Teremtő elgondolását, hogy kiteljesedjünk. A Megváltó azért jött, hogy az ember által okozott bajokat, akadályokat orvosolja.
Nagyon sok munka áll előttünk – szögezte le a szónok.
Fel kell néznünk a példaképeinkre, azokra, akik erőt, reményt adnak, adhatnak. Közéjük tartoznak a szüleink, nagyszüleink. Különös szerepük lehet az utóbbiaknak. Nem egy esetben számolnak be fiatalok arról, hogy éppen a nagyszülő és főleg a nagymama volt az, aki elvezette őket a hithez, megtértek, megkeresztelkedtek felnőttkorukban. A családon kívül a tanáraink azok, akik mozaikszerűen bennünk élnek.
Az itt tanuló leányok, fiúk legtöbb idejüket itt töltik, az iskolában. A legerősebben a tanáraik hatnak rájuk. Látják az életüket, hallgatják a szavaikat, ismeretközlő tudásukat, és mindez beépül, apró kapillárisokon keresztül a személyiségükbe. „Lehet, hogy ezt most még nem tudjátok tudatosítani, de ezt viszitek tovább, amit itt kaptok – fordult az iskola jelen lévő diákjaihoz a lelkipásztor. – Ez olyan, mint egy erős alap, amire lehet építeni.”
Ervin Gábor mindezt tudta, és éppen ezért mint hittanár nemcsak az ismeretek alapját akarta lefektetni, hanem a jövőre tekintve a hitnek az alapjait. Ez nagyon erős fundamentum: számol Isten létével, Krisztusra tekint, aki minden bajból kihúz bennünket, akár a tövises bokorból.
Van egy biztonsági kötél, amelybe belekapaszkodhatunk. Jézus ezért mondta el ezt a példabeszédet, hogy a jó pásztor utánamegy az elveszettnek.
Akik idejárnak, ebbe az egyházi iskolába, azok különlegesen is előnyös helyzetben vannak, mert nemcsak az ismereteket sajátíthatják el magas fokon, hanem az életükhöz is kapnak egy iránytűt. Ez az a gazdagság, ez az a többlet, amellyel az egyházi iskolába járó diákok rendelkeznek.
Ha van hittanár, és megfelelő a tanárokkal való együttműködés, akkor
Ugyanis az utunk, amely elkezdődik a bölcsőtől, az örök élet felé tart. Ezen az úton lehetnek csúcsok, lehetnek szakadékok, de az a kegyelem, amelyet már a keresztségben megkapunk és a keresztény ismeretekben elsajátítottunk, mindig erőt ad ahhoz, hogy újrakezdjünk, hogy elmélyítsük a már meglévő tudásunkat, akár emberi, akár vallási szinten.
Ezért azoknak, akik idejárnak és itt tanítanak, kettős feladatuk van: egyrészt helytállni a szakmaiságban – mit jelent ma pedagógusnak, illetve diáknak lenni, vagyis elvégezni a feladatomat, amely a tanítás, nevelés, illetve a tanulás –,
Ő ennek az iskolának a szentje. Itt nőtt igazán pappá, itt sajátította el a lelkipásztori munkát, megosztva gondolatait a munkatársaival, a fiatalokkal.
„Kedves testvéreim, töltsön el bennünket az a belső öröm, hogy olyanok ültek itt a padokban, és olyanok tanítottak a katedrán, akik pásztorrá, nevelőkké váltak, mint Makádi Margit tanárnőm, vagy mint Ervin Gábor hittanár, és nekünk is minden lehetőségünk megvan, hogy ismeretekben gazdagon és a hitünkben elmélyülve képviselhessük magát Krisztust, az Egyházat, és hogyha erőnk van ehhez – és erre is törekedjünk –, nekünk kell majd mentenünk azokat, akik valamilyen módon eltévelyedtek, és utánamenni akár az elveszett egynek, vagy akár a többinek, hogy így Isten országa mindinkább növekedjen, már itt a földön is, a szentek közbenjárására” – zárta szentbeszédét Kránitz Mihály.
A szertartás végén a hívek imádkoztak Ervin Gábor boldoggá avatásáért.
A szentmisét követően Depaula Flavio érseki tanácsos, Ervin Gábor boldoggá avatásának posztulátora megáldotta a vértanúhalált halt pap, teológusnak az iskola falán elhelyezett emléktábláját.
Fotó: Lambert Attila
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
