Február 9-én Rómában, a lateráni Szent János-székesegyházban tartották az ünnepi szentmisét, amelyet Matteo Zuppi bíboros, bolognai érsek, az Olasz Püspöki Konferencia elnöke mutatott be.
Megtelt a hatalmas pápai bazilika az ünnepre: világi és egyházi méltóságok, a világban jelen lévő közösségek képviselői mellett ott voltak a római közösség szegény barátai, hajléktalanok, idősek, betegek, fogyatékkal élők, menekültek, szegény családok, romák… Egy népet alkotnak itt mindazok, akik segítenek és akiket segítenek, a barátság és a szolidaritás ünnepén.
„Az Eucharisztia mindig hálaadás, a legteljesebb hálaadás, mert egyesít bennünket az Úrral és egymással, szerény személyünket Isten teljes szeretetének, jelenlétének fényével ruházza fel az élet bizonytalanságai és zűrzavara közepette. Ma mindannyiunkat öröm tölt el, egyenként és közösségként is, amiért hálát adhatunk a minket egyesítő barátságért, az ingyenes szeretetben, kölcsönösen áramló szeretetkapcsolatban töltött évekért. Valóban mindannyian élvezzük, az első és az utolsó óra munkásai egyaránt, az atyai ház előízét, az atya házáét, aki azt mondja: „minden, ami az enyém, a tiéd” – kezdte homíliáját Matteo Zuppi bíboros, aki maga is a közösség tagjaként, „gyermekeként” volt jelen az ünneplők között.
Felidézte, hogy a közösség története kezdettől fogva a barátság története, amely megerősödött a szegénységgel és a szenvedéssel való számtalan találkozásban. A közösség közel lépett az emberek, a szegények sebeihez, szenvedéséhez, mindenütt a világban. Egész népek békéért való kiáltása talált meghallgatásra, védelemre, társra, otthonra, fényre, melegségre a közösségben, amelyet Noé bárkájához hasonlított. Hangsúlyozta, hogy mindig a megoldást keresik, nem az egyszerű, színpadias látszatmegoldásokat. Tudatában vannak annak, hogy a megoldás soha nem csak a mi döntésünkön vagy erőfeszítéseinken múlik, és soha nem hagynak fel az imádsággal. Együtt sírnak a szenvedőkkel, és közben a vigasztalásban, az újra megtalált mosolyokban megízlelik Jézus soha véget nem érő boldogságának előízét. Néha keserűséggel tapasztalták meg törékenységüket és korlátozottságukat, de nem adták fel a válaszok keresését. Ahogyan a humanitárius folyosók esetében, amelyek megnyitották a „nincs mit tenni”, „nem tehetünk mást, mint várunk” áthatolhatatlan falát, és így emberek ezrei előtt nyílt meg a várva várt jövő. Lehet, hogy ez kevés, de aki megment egy embert, az egész világot megmenti, mert minden egyes ember egy világ, egyedi és megismételhetetlen. Hozzátette: mindig emlékezzünk arra, hogy aki elveszít egy embert, az egy egész világot veszít el. Mindig lehet szeretni, védeni az életet, változtatni a világon, testvérként élni, és erre mindenki képes, és aki megteszi, azt boldogsággal tölti el, megszabadítja a szomorúságtól és attól, hogy a szeretetet csak az adrenalin szintjében mérje. A hamis realizmus hangja meggyőző, folyamatosan azt ismételgeti, hogy hagyjuk, hiszen nem éri meg, túl sok energia kell hozzá.
Matteo Zuppi bíboros megjegyezte: az ünnep egyesíti a világ minden táján szétszóródott közösségeket, az erőszak által megsebzett észak-mozambiki vagy kongói kicsiny és távoli falvaktól kezdve az ukrajnai és oroszországi közösségekig, amelyek a háború viharában sem szűntek meg segíteni, biztonságot és ételt adni a leggyengébbeknek, a magányos időseknek, az utcán élőknek vagy a béke iskoláiban tanuló gyermekeknek.
Kérte, hogy tartsák életben a remény fényeit, mutassanak meg egy jobb világot, amikor körülöttünk az erőszak, a háború, de a magány és a jelentéktelenség sötétsége is uralkodik. Legyenek béketeremtők, éljenek a bárány szívével még akkor is, amikor a világ farkassá válik, csak a fegyverekben hisz. Vessék el egy másféle világ magvait, védjék meg az álmokat, hogy a béke bimbói virággá lehessenek. A Sant’Egidio a béketeremtők népe, mert közelebb hozza egymáshoz a szíveket, lebontja a falakat, olyan helyeket alakít ki, ahol az, hogy Mindannyian testvérek, nem csak egy nagyszerű jelszó, hanem valóság, a viselkedésben és a szavakban is benne él.
Megköszönte az intelligens és türelmes erőfeszítéseket a békéért, amelyeket például Dél-Szudánban tesznek. Szent II. János Pál szavait idézte: „nem szabtok más határt, csak a szeretetet”. És a szeretet nem azért fáradhatatlan, mert nem tapasztalja meg a fáradtságot, hanem mert éppen a szeretet által győzi le azt. Köszönetet mondott Andrea Riccardinak, hogy nem hagyja abba a küzdelmet a gonosz sötétségével szemben, arról álmodik, hogy megváltoztatja a világot, mert Istent hallgatja.
A Sant’Egidio valóban határok nélküli, egyetemes családdá vált, amely mint egy anya, senkiről sem feledkezik meg. „Ti a szegények és az alázatosak, az idősek és a fiatalok, a testvérek népe vagytok, akik kicsinyekké teszitek magatokat, és így mindnyájan naggyá váltok” – mondta és idézte XVI. Benedek pápát, aki a szegények menzáján elköltött ebéd végén azt mondta: a közösségben nincs különbség aközött, aki szolgál és akit szolgálnak, boldogsággal tölti el az egyiket és a másikat is”. A közösség a „mi” lelkületében él, befogadó és soha nem névtelen, mert a „mi” nemhogy nem törli el az „én”-t, hanem éppen ellenkezőleg, megszabadítja az önzéstől, felemeli, mert hasznossá teszi.
Isten Igéje megtartotta a közösséget, mert soha nem szűnik meg érzékennyé tenni a szegénység új vonásai iránt, miközben a régieket is új és mélyebb módon érti meg. Imádkozott az Úrhoz, hogy őrizze meg az általa összegyűjtött nyájat a szeretetében.
A szentmise végén Marco Impagliazzo, a Sant’Egidio közösség elnöke üdvözölte a híveket, Róma polgármesterét, a diplomáciai testület tagjait és köszönetet mondott Ferenc pápának, Róma püspökének, akinek a székhelyén összegyűltek. Külön köszöntötte az ukrajnai testvéreket, a kitartásukat és azt a felbecsülhetetlen értékű humanitárius munkát, amelyet már egy éve végeznek sok ukrán városban.
Felidézte, hogy harminc évvel ezelőtt Rómában, több mint két évig tartó tárgyalások után a közösség aláírta a mozambiki békét. Ennek a békének a közvetítői között volt Andrea Riccardival együtt Matteo Zuppi is, aki ma már bíboros. Üdvözölte a humanitárius folyosókat a közösséggel együtt létrehozó társegyházak képviselőit és azokat a menekülteket, akik a humanitárius folyosókon keresztül érkeztek Olaszországba, és ma már tökéletesen beilleszkedtek.
Egy olasz rabbit idézett, aki ezt mondta a Sant’Egidióról: „A tanítómesterek úgy képzelik, hogy az Isten szavát hirdető sófár hangja a világ minden szegletébe eljut: abban a pillanatban minden ember a testi tökéletesség mellett az erkölcsi tökéletességet is visszanyeri: a süketek visszanyerik a hallásukat, a vakok a látásukat, minden betegség eltűnik, hogy meghallhassák a Sínai-hegyen hallott tízparancsolatot. Elmondhatjuk, hogy a Sant’Egidio közösség az egész világ számára a sófár hívását jelenti, hirdeti az igét annak érdekében, hogy jobb legyen a világ, tudatában van az emberi faj kollektív felelősségének.” A közös ünneplés táplálja bennünk ezt a felelősséget egy jobb világért, az előttünk álló időben – zárta beszédét Marco Impagliazzo.
Fordította: Thullner Zsuzsanna
Forrás: Santegidio.org
Fotó: Santegidio.org; Famiglia Cristiana; Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
