„Egyrészről történész-politológusként, de másrészről gyakorló politikusként is régóta foglalkoztat a gondolat, hogy a Kiegyezés körülményei, majd az azt követő évtizedek politikatörténete milyen párhuzamokkal szolgálnak a ma számára, illetve hogy a jelenben politikai szerepet vállalók, de egyáltalán a köz ügyeit aktívabban követők milyen tanulságokat vonhatnak le ezen évek, évtizedek történéseiből a magyar belpolitika jelenlegi helyzetét és jövendőbeli (kívánatos) viszonyait illetően. (…) Magam úgy vélem, hogy a Kiegyezés a korban reális kompromisszumnak számított (…). A két birodalomfél között létrejött megállapodás részünkről az állami függetlenség bizonyos elemeiről való lemondással járt ugyan, mégis nyugodt és kiegyensúlyozott fejlődési pályára állította és európai középhatalommá tette Hazánkat.”
„Nem tudom, kinek mennyire tűnt fel, hogy miközben tele vagyunk évfordulókkal, emlékévekkel és emléknapokkal, amelyek iránt a Kormány – egyébként nagyon helyesen – megfelelő elkötelezettséget mutat, aközben lényegében senki nem emlékezett meg a Kiegyezés 150., egyébként igencsak kerek évfordulójáról.”
A Kiegyezésre történő emlékezés veszélyes politikai üzenetet hordoz a hatalom számára!
„Ez véleményem szerint egyáltalán nem véletlen. Ma ugyanis Magyarországnak olyan kormánya van, amely állandóan hadban áll, folyamatosan harcol többnyire inkább csak vélt (vagy kreált), mint valós ellenségeivel, és még a legcsekélyebb mértékben sem hajlandó együttműködni senkivel semmilyen siker érdekében. Sőt politikai ellenfeleit inkább a Haza valódi ellenségeivel próbálja összemosni. Orbán Viktor számára – akit lassan inkább első titkárnak, mint miniszterelnöknek kellene titulálnunk – bizonyára elrettentően hathat egy olyan évforduló megünneplése, amely a megegyezésről, az együttműködés lehetőségeinek kereséséről, a kizárólagos kormányzati hatalomról való lemondásról, a magasabb rendű célokért tett kölcsönös engedményekről, valamint a személyes érdekeket felülíró közérdekről szól. A magát pofátlan cinizmussal Nemzeti Együttműködés Rendszerének hazudó rezsim mindenre és mindenkire rátelepszik; vagy megvesz, vagy megfélemlít, vagy elüldöz. A kiegyezés csak neki való alávetettséget, a kompromisszum csak irányába történő behódolást, a közérdek pedig csak uralmának szervilis kiszolgálást jelentheti. A Kiegyezésre történő emlékezés tehát ma Magyarországon veszélyes politikai üzenetet hordoz a hatalom számára!”
– írja Szávay István.
Mit üzen 1867?
Nekünk, jobbikosoknak 1867 és főként az utána következő hosszú, nyugodt, ám a mélyben robbanásig feszülő történelmi korszak azt üzeni, hogy nem szabad a magyar társadalmat hamis ellenségképekkel, háborús retorikával és agyonhiszterizált közbeszéddel totálisan megosztani, ezzel együtt pedig éveken keresztül erőből, sőt erőszakkal kormányozva végletesen eltávolodni a néptől. Erre utalt egyébként Áder János köztársasági elnök is megválasztása után mondott beszédében.
Brüsszel ellen sem öncélú, propagandisztikus és hamis szabadságharcokat kell vívni kardcsörtető szájkaratéval, hanem össze kell fogni a változást akaró kelet-közép-európai államokat és szorosan együttműködni velük egy egységesen fejlődő és biztonságos Európa megteremtéséért. Nemcsak a migráció vagy a hatalmaskodó uniós bürokrácia elleni közös fellépéssel, hanem például azzal is, hogy ugyanazért a munkáért azonos béreket követelünk az egész Unióban. Ez most például az egyik reális kompromisszum, amely a rohamosan fejlődő világban lehetőséget adhat Európának státusza, egysége, politikai és gazdasági hatalma megőrzésére, ezáltal és ezzel együtt pedig Hazánknak a gyors felzárkózásra.
Szávay István teljes írását itt olvashatja el:
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
