Napok óta venezuelai magyarokkal beszélgetek; egy részük már Magyarországon él, miután „visszidált”, vagyis hazatért az ötvenhatos emigrációból, a másik részük pedig még Caracasban van ugyan, de erősen gondolkodik a menekülésen.
Józan ésszel szinte felfoghatatlan a helyzet: a világon a legnagyobb olajkészlettel rendelkező országban az emberek gyakorlatilag éheznek. Ráadásul örök nyár is van, tökéletesen alkalmas az időjárás a mezőgazdaságra, de például kenyeret lehetetlen beszerezni. A pékségek bezártak, mert nincs liszt, és ezt az emberek nehezen hiszik el, ezért abszurdabbnál abszurdabb helyzetek adódnak. Például lincshangulat alakul ki, és betörnek az üzletbe, hátha a raktárban rejtegetik a portékát. Az egyik helyen olyan szerencsétlenül rángatták meg a hűtőszekrényt, hogy közben kitépték a kábelt a konnektorból; a zárlatos vezeték tucatnyi embert megölt a frissen felmosott csempén taposók közül.
http://mno.hu/
Venezuela a meghökkentő dolgok országa. Egy éve egyik napról a másikra hatvanszorosára (!) emelték a benzin árát, de még így is olcsóbb teletankolni egy terepjárót, mint venni egy sört. Bocsánat: sört venni gyakorlatilag lehetetlen, mert az utolsó gyár is bezárt, hiszen nincs alapanyag. Többféle árfolyam van az országban, hivatalosan tíz bolívart adnak egy amerikai dollárért, de ha az ember a feketepiacra viszi a valutát, nyolcezer bolívart is kaphat érte.
A fentiekből jól látszik: Hugo Chávez huszonegyedik századi szocializmusa megbukott, de utódja, a buszsofőrből lett elnök két kézzel ragaszkodik a hatalomhoz. Nicolás Maduro ezt azért tudja megtenni, mert egyelőre mögötte áll a hadsereg. A parlamenti többséget már rég elveszítette, és a legfrissebb felmérés szerint tíz venezuelaiból hét az elnök és pártja azonnali távozását akarja.
A főváros utcáin folyamatosak az ellenzéki tüntetések, és nagyon szomorú, hogy április óta már a nyolcvanadik halálos áldozatról érkeznek hírek. Többnyire fiatalok halnak meg: legutóbb az alig húszesztendős Luyin Paz hunyt el: áthajtott rajta egy katonai jármű, amikor a fiú tüntetni ment. Az áldozat felesége nem is tudta, hogy férje hova indult, így a híradóból értesült a tragédiáról.
Az országban jó ideje keveredik a fikció a valósággal. Pár napja helikopter körözött a kormánypárti befolyás alatt álló legfelsőbb bíróság épülete felett. Robbanások is hallatszottak, a hírek szerint a légi járműből két kézigránátot dobtak az épületre, de senki sem sérült meg. Az állítólagos elkövető egy rendőrségi pilóta, aki közben filmszínész is. Két évvel ezelőtt bemutatott akciófilmje nyomán venezuelai Rambónak is nevezik. Az ellenzék szerint a kormány rendezte a helikopteres támadást, hiszen semmi értelme nem volt, hacsak az nem, hogy Maduro újra kedvenc témájáról beszélhetett órákon át a televízióban. Arról, hogy az ellenzék fegyveres terroristákat támogat.
Az elnök a hónap végére szavazást hirdetett az új alkotmányozó nemzetgyűlés tagjairól, mert szerinte ez a megoldás a belpolitikai válságra. Az ellenzéki többségű parlament elnöke veszedelmesnek tartja, hogy Maduro át akarja íratni az alkotmányt, és hogy ezt megelőzzék, július közepére alternatív népszavazást hirdettek az elnök leváltására.
Nem tudni, képesek lesznek-e ezt megszervezni, a rendőrség és a katonaság ugyanis az elnök mellett áll.
Mindezek távolról nézve egzotikus érdekességeknek is tűnhetnének, ha nem tudnánk: négy-öt ezer venezuelai magyar a saját bőrén tapasztalja nap mint nap a rendszer brutalitását és elviselhetetlenségét. Például nincs gyógyszer sem, mert az valutába kerülne az országnak. Tudok idős magyarról, aki azért hunyt el, mert nem jutott hozzá a gyógyszeréhez. Övsömörbe a világ civilizált felén ma már nem szokás belehalni. Nagy bajban vannak a cukorbetegek, illetve mindenki, aki valamilyen gyógyszeres ellátásra szorul. A külföldi rokonok hiába próbálnak segíteni, mert a csomagban feladott dolgok rendszerint nem érkeznek meg a címzettekhez.
Úgy tudom, kormányzati szinten elkezdődött a gondolkodás azon, hogyan lehetne a kinti magyarokon segíteni. A segélyszervezetek is mozgolódnak. Jó lenne még a huszonnegyedik órában odaérni.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.07.08.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »