A deviancia eleinte kisebb, később nagyobb körben fejti ki hatását. A reneszánsszal kezdődött és a reformációval folytatódott erkölcsi szabadosság kifejlésének megvannak a maga stációi. Úgy is mondhatnók, a sátán először csak a kisujjunkat kéri, avval is beéri – de később…
No de hogy ne rébuszban beszéljünk: a nemi szabadosság sem egészen mai deviancia. Aki például a tizenkilencedik századi németországi szociáldemokrácia brosúráit olvassa, megdöbbenve tapasztalhatja, hogy azok a szeméremérzetet teljesen sutba vetették, a nemiség házasság előtt s kívül való korlátlan kiélését hirdették. Vagy ha hazai példa kell: 1919-ben tömegesen terjesztett brosúra lejelent meg arról, miként kell „kommunizálni Zsófit” – nyíltan hirdetve a szabad szerelmet, a házasság szükségtelenségét, a család elavultságát. Ámde nem kell feltétlenül germán földre eveznünk, hogy lássuk, a hazai közsajtó is mennyire elrugaszkodott, különösen a tömegek által bújt apróhirdetésekben, a normalitástól. Íme csak két kivágat – szó szerint:
„Ötvenezertől ötszázezerig urinők előjegyzésben.” „Azon urinőt, kinek 2000 Pengő készpénze van és a kertes házat szereti, azonnal nőül veszem.”
És mindez a két világháború között történt! A materialista életfelfogás és létszemlélet, úgy tűnik, mintha már akkor is egyre több embert „vonzott” volna. Ennek bizonysága az alábbi döbbenetes látlelet is:
„Az a romboló szellem, amelyet az egész világon a nemzetközi zsidó sajtó képvisel, nagyon ügyes taktikával, nem éppen nagy jelszavakkal vívja meg a maga csatáit, hanem az emberi élet apró, jelentéktelen mozzanatait használja fel, hogy a mérget beadja. Apró karcolatokban, vizenyős novellákban, ravasz színdarabokban a divatról, a strandról, a táncról, a női hiúság ápolásának mindenféle módjáról tart rövid eszmefuttatásokat, kihasználja az emberek alsóbbrendű ösztöneit, s valahányszor csak az úgynevezett mondain-élet jelenségeiről van szó, mindig elöl jár a hangadással. Így kerítette hatalmába az emberi ízlés, divat, ruházkodás, az irodalom és szórakozások dzsungelének egész irányítását, megfellebbezhetetlen fórum a rövid haj, a púder, a rúzs, a különböző szépítőszerek, a tánc, az erotikus örömök, a strand, a weekend birodalmában, ítél elevenek és holtak fölött. Így rohamozza meg a családok polgári és tisztes gondolkozását, így veszi hatalmába az egész, úgynevezett »laikus morál« irányítását, s aki erkölcs-, egyén-, faj- és nemzetromboló munkássága ellen szót emel, azt a gúny és ferdítés ezer eszközével teríti le.
A katolikus Egyház már régóta látja, hogy az örök ellenség ismét az emberi hibákon és szenvedélyeken keresztül akarja elérni a maga távolibb és fontosabb céljait, s éppen ezért Róma már nem egyszer állást foglalt a modern erkölcstelenség nap-nap után köztünk járó ezer szemérmetlensége ellen, sokszor ostorozza és ostorozta az érzéki modern táncokat és azt a szemérmetlen női divatot, amely még attól sem riad vissza, hogy a maga meztelenségét az Isten hajlékában mutogassa. Róma példájára sok megyéspüspök fordult híveihez intelemmel, amelyben a nőket arra szólította fel, hogy legalább az Isten házát kíméljék meg a botrányt okozó divat szabadosságától. Így nálunk az erdélyi püspök, Bajorországban Rottenburg püspöke, Ausztriában a linzi egyházfejedelem, Gföllner stb. A nemzetközi zsidó sajtó, amely mindenhol ugyanaz, gúnyos hangon csevegett mindenik egyházfejedelem kezdeményező lépéséről, a hangot tekintve nem volt különbség az erdélyi zsidó lapok s a Berliner Tageblatt között, amely a rottenburgi püspököt támadta és egyenesen ellenállásra szólította fel a bajor katolikusokat a »középkori visszatelepítő egyházzal« szemben.
A legádázabb gyűlölséggel az Egyház tisztító munkájával szemben az osztrák és magyar liberális és szabadkőmíves, valamint marxista lapok léptek fel. Ahogy megjelent a linzi püspök pásztorlevele, mely bátor hangon ostorozta a modern táncok őrületét, a szemérmetlen divat túlzásait, a strandfürdők erkölcstelen világát és a ponyvairodalmat, amely szintén csak az érzékiséget és az erkölcstelenséget szolgálja, koncentrikus támadás alá vették az egyházfejedelmet. Az osztrák lapok között a Stunde jár legelöl, amely mindenféle fantasztikus eseteket talál ki, hogy a püspök egy esküvő alkalmával hazaküldte a mélyen kivágott ruhába öltözött menyasszonyt, azzal az utasítással, hogy öltözzék fel rendesen, s hogy az egész linzi egyházmegye területén a sekrestyések vezetik ki a templomokból a feltűnően öltözött, illetve fel nem öltözött nőket. Eltekintve attól, hogy ha a mai nők végleg megfeledkeznek arról a tisztességről, amellyel maguknak és nemüknek, családjuknak és gyermekeiknek tartoznak, az Egyháznak a legvégső eszközökhöz is joga volna, az egész hű-hó csak azért van, hogy Gföllner püspököt népszerűtlenné tegyék. Ezért eszelték ki azt a badarságot is, hogy Róma már el is ejtette Linz püspökét, mintha csak a Szentszék a zsidó lapok szája szerint szokta volna »elbocsátani« püspökeit, éppen akkor, mikor azok az ő erkölcsjavító szándékait szolgálták.
Az osztrák sajtó nyomán a magyarországi zsidó lapok is megírták a maguk szellemességeit a linzi püspök «középkori« maradiságáról. Ezúttal is katolikusok ügyébe szóltak bele a modern világszemlélet címén, s semmi kivetni valót nem találtak a női meztelenségben, az erotikus táncokban. A strand-kultuszt pedig olyan nagy hanggal vették védelmükbe, hogy a magyar belügyminisztérium, amely rendet akart teremteni a fürdőzés címén szemérmetlenkedő urak és nők között, megijedt és sietve magyarázta ki szándékait a kiabáló lapok szája íze szerint. Külföldön és idehaza tehát egy a taktika, agyonterrorizálni mindenkit, hogy aztán továbbra is szabadon rikoltozzon a jazz, riszálják a tagjaikat erotikus vonaglásokban a párok és a strand, no meg a weekend címén minél kevesebb ruha nélkül érvényesüljön az a szellem, amely a bárokból és a különböző tánclokálokból bevonult már a családi szalonokba is, lenge erkölcseit átlátszó selymek alatt belopja a templomokba s ott hivalkodik a vasúton, a villanyosban, az utcán, a magukat púderozó, rúzsozó, térdeiket mutogató nők viselkedésében, hogy lassan egész nemzedékeket mételyezzen meg és vigyen az elkerülhetetlen fertőbe. A nemzetközi zsidó sajtó kiabálása így lesz lassankint kendőzője annak a törekvésnek, amely az egyeseken keresztül egész nemzeteket és az európai fajokat akarja a maga érzéki világszemléletének szolgálatába állítani és megrontani.
A nacionalista sajtó külföldön már észrevette ezt a szándékot, s érdekes, hogy Linz püspökét például az a horogkeresztes sajtó vette védelmébe, amely máskülönben nem szokott nagy rokonszenvvel írni a katolikus Egyházról. Csak nálunk tobzódhatik a liberális baloldal a maga vérrontó örömeiben, csak nálunk nem akarják észrevenni az emberek, hogy az erkölcstelen női divat, a szemérmetlen tánc, a túlzásba vitt strand-kultusz annak a dekadenciának előkészítője, amely a magyar fajnak és a nemzeti hegemóniának sírjához vezet el. A zsidóság, amely a maga társadalmi érvényesülését néhány évvel ezelőtt nem találhatta meg súlyos okok miatt a keresztény szalonokban és összejöveteleken – egyszerűen taktikát változtatott. A tánctermeket és a strand homokját vette birtokába, a divat irányítására vetette magát, s a keresztény és magyar társadalom, ha nem vigyáz, azt fogja észrevenni, hogy míg bojkottálni akarta a társadalmi érintkezésben a zsidóságot, az ő leányai, asszonyai és fiai kerültek ismét a felületesség és szabadosság ama pórázára, amellyel már a háború előtt is vezették sajtóban, irodalomban és színházban. S míg a zsidóság nemzetközi ochesztere húzza és fújja a csábzenét, a többi árja nép mellett a magyar is, ha a katolikus Egyház figyelmeztetését meg nem hallja, áldozata lesz a zsidóság nemzetközi hedonizmusának.”
(Bangha Béla SJ: Modern erkölcstelenség és zsidó sajtó. Magyar Kultúra. Főszerkesztő: Bangha Béla SJ. Felelős szerkesztő: Dr. Czapik Gyula. 1928. december 5. 495-496. old.)
Akkor még azért, legalábbis a valódi intelligencia körében, nagyon is jól tudták, mennyire nem prüdéria, ha a nemiséget a maga megfelelő helyén kezeljük. Mert például nem arról van szó, hogy legyen-e fürdőzés vagy sem, hanem hogy mégis – miként? Íme erről egy szintén beszédes korabeli cikk:
„Korkép és kórkép… A főváros szociális ügyosztálya 1928 júliusában törvényesen, a fürdőzés betiltásának kilátásba helyezésével, felöltöztette a mezítelenre vetkőztetett asszonyokat a Duna-uszodában… Elszégyenítő valami. De hát mit akarnak a nők, mire szükséges nekik a meztelenség? Egészséges, mondják, a napfény, a levegő. Mondják, de nem így érzik. Hamis hangok ezek s mögöttük kétségbeesett szándékok és kapaszkodások vicsorognak. A férfi, a férfitetszés kell a mezítelen fürdőzőknek; ez a cél, ez a vágy, amely meghúzódik az egészségre való kacér hivatkozással. Mert igaz ugyan, hogy a dunai uszodákban külön fürdenek a férfiak és a nők. De a közelben, tudom, vannak helyek, amelyek megfelelnek a látványosságnak és ablakos házak, amelyekről szintén kíváncsi férfitekintetek rögződhetnek Vénus leányai felé. Azt persze nem látják, nem akarják látni, hogy a nagyon óhajtott férfitekintetek mélyén nem kíváncsiság, még csak kívánság se lobog, ellenben sokkal több gúny, nevetség, sőt megvetés is. Mert ugyan akad-e férfi, aki nyugodtan feleségül venné azt a nőt, aki kétségbeesett szalmaszál-reménnyel a netovábbig mutogatja magát? Ostor kell ide, véres korbács, mert ez már nem divat, nem hóbort, de végzetes bűn és vétek. Az ember akkor vétkezik legjobban, ha önmaga ellen vét, a nő pedig ebben az esetben nemcsak a maga presztízsét viszi vásárra, hanem egy kornak, egy társadalomnak maradék morálszilánkjai ellen is vétkezik. Itt csak egy segíthet: az öntudatos, munkás és tiszta homlokú asszonyok dacos összefogása azok ellen, akik utolsó szikráját is kiirtják már a nő megbecsültetésének.”
(Betiltott meztelenség. Magyar Kultúra. Főszerkesztő: Bangha Béla SJ. Felelős szerkesztő: Dr. Czapik Gyula. 1928. évf. 2. köt. 142. old.)
A cikkben emlegetett összefogás, ha valaha, ma talán még időszerűbb lenne. Ám maradjunk csak az iménti két írásnak a mainál mégiscsak tisztultabb koránál! A mégoly ledér erkölcsűnek tartott Olaszországban akkor törvényt hoztak „a fövenyfürdők erkölcsio védelmé”-re:
„Természetesen Olaszországról van szó, ahol a fasiszta kormányzat erkölcs és szabadosság dolgában nem igazodik romlott ízlésű újságírók és félvilági hölgyek kívánalmai szerint. A salernói prefektus a föveny (strand) fürdőkre vonatkozóan a következő rendeletet adta ki:
»1. A fürdőtelepek tulajdonosai és igazgatói kötelesek a fürdők öltözőfülkéit úgy építeni meg, hogy a férfiak és nők öltözőfülkéi egymástól teljesen külön álljanak s egyik részből a másikba átmenni ne lehessen.
2. A fürdőruháknak és fürdőköpenyeknek olyannak kell lenni, hogy a testet csakugyan befödjék s azért nem lehetnek sem túlságosak rövidek, sem átlátszók.
3. A fürdőzőknek a fürdőhelyiségből csak teljesen felöltözve szabad kilépniök; a fürdőruhában vagy fürdőköpenyben való járkálás a fürdőhelyiségen kívül feltétlenül tilos.
4. Szigorúan tilos, hogy fürdőruhában vagy fürdőköpenyben bárki is belépjen olyan helyiségbe, amelyben, ha csak kivételesen is, táncokat szoktak rendezni.
5. Legszigorúbban tilos fürdőruhában vagy köpenyben táncolni.
6. Fürdőhelyeken táncmulatságot csak a rendőrség engedelmével szabad rendezni.«
A rendelet megszegőivel szemben a törvény értelmében büntető eljárás indul meg.”
(A fövenyfürdők erkölcsi védelme. Magyar Kultúra. Főszerkesztő: Bangha Béla SJ. Felelős szerkesztő: Dr. Czapik Gyula. 1928. évf. 2. köt. 160. old.)
Képzelhetnők persze, mi lenne a reakciója erre ma a „mindenki szabadságá”-ért annyira rajongó túloldalnak. Egy azonban így is biztos: ha a két világháború között jobban megszívlelték volna a fentebbi írásokat, ma nem lenne melegparádé – ami azért, lássuk be, a szabad szerelem gyakorlatától más csak egy ugrás.
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
