Az a tény, hogy Bernd Storck, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya az Andorrától elszenvedett 1-0-s, sporttörténeti értékű vereség után nem mondott le ott helyben, s a futballszövetség vezetői sem léptek azonmód, újabb bizonyíték arra, hogy Magyarország továbbra is következmények nélküli ország. Itt ugyanis meggyőződésem szerint nem volt helye semmiféle mérlegelésnek, kivárásnak. Ehhez képest az MLSZ végül adott még egy esélyt Storcknak. A történet persze nem csupán a magyar közeghez asszimilálódott német mesterről szól.
http://mno.hu/
A magyar szurkolók által nem hivatalos Eb-himnuszként kezelt dalban megénekelt éjszaka nem múlt pénteken a pireneusoki miniállamban, hanem már tavaly nyáron, klubcsapataink európai kupaküzdelmekből való, kiábrándítóan korai kihullásakor ért véget. No meg akkor, amikor kiderült, hogy a franciaországi kontinenstornán tapasztalt lelkesedésnek nyoma sincs az NB I-es meccseken a lelátókon. A csalódásnál azonban erősebb volt a remény, amellyel az újabb csodát, a magyar futballvalóságból kiragyogó, addig a Dárdai Pál lendületére is alapozó Storck vezette válogatott vb-selejtezős menetelését vártuk. Aztán különösebb felhorgadás nélkül végignéztük, hogy évtizedek rutinja szerint hogyan porlad a remény matematikai eséllyé, hogy jelölik ki ismét helyünket a riválisok a futottak még zónában az európai futballtérképen. A lelkes műkedvelők alkotta andorrai válogatottól kapott pofon azonban kizökkentett a rezignált állapotból, a helyszínen őrjöngő szurkolótól az itthon fotelben dohogókon át a könnyező Dzsudzsák Balázsig mindenki reakciója a helyén volt, ezért is bicskanyitogató a szövetségi kapitány és a futballvezetés maszatolása.
Szintúgy a politika sunnyogása. Mintha nem a legfelső vezetés által diktált magyar futballmodell bukása vált volna nyilvánvalóvá. A baj mélyebb annál, mintsem néhány szakmai melléfogásra fogjuk a kudarcot. Az utánpótlás-nevelés ürügyén a magyar fociba dézsából öntött (köz)pénzek ellenőrzése finoman szólva hézagos, az eredmény nem igazolja vissza a koncepció életképességét; klubok válnak fideszes mogulok, kiskirályok homokozójává; a teljesítménykényszer híján elérhető csillagászati jövedelmek prostituálnak edzőt és játékost. Ne legyünk igazságtalanok: nemzetközi mérkőzések rendezésére alkalmas stadionokra szükség van, ám az elszabaduló költségek és a nehezen magyarázható újabb és újabb helyszínek súlyos aránytévesztésről tanúskodnak. Az a főként a Ferencváros rovott múltú és kétes jelenű szubkultúrában ficánkoló fideszes elnöke által képviselt koncepció pedig, miszerint le lehet váltani „békés családokra” a hagyományos szurkolói csoportokat, szintén megbukott. Csupán arról feledkeztek meg némelyek, hogy a magyar bajnokik rendszeres látogatásához kell némi megszállottság, fanatizmus. Azt, hogy csapat és szurkolótábor egymásra találása micsoda energiákat szabadít fel, a tavalyi Eb-n és azt megelőzően mindenki megtapasztalhatta. Ezért is elhibázott és ismerethiányból táplálkozó a most is megjelent liberális kritika, amely negatív jelenségeket felnagyítva, általánosítva primitív csürheként írja le, bélyegzi meg a futballmérkőzések látogatóit, a csapatot mindenhova elkísérő fanatikusok táborát.
A Bernd Storck juttatásairól napvilágot látó információk az andorrai kudarc és a felelősség vonakodó vállalása tükrében különösen visszatetszést keltők – amikor jött a siker, akkor persze sokan ezt a pénzt sem sajnálták volna –, ám ezt sem önmagában érdemes szemlélnünk. A Jobbik béruniós kezdeményezése elsőként a magyar labdarúgásban ért célba, teljesítményarányosan talán még nemzetközi összehasonlításban is túlfizetésről beszélhetünk. Az a politikusi gárda, amelyik egy éve szívesen sütkérezett a válogatott dicsfényében, és amelynek vezetője gyakran nyilvánít véleményt sportszakmai kérdésekben, most, a szégyen pillanataiban is vállalhatna némi részt a felelősségből. Már csak azért is, mert nem csupán a futballdrukkerek, hanem a sport iránt közömbös vagy ne adj’ isten ellenséges adófizetők pénzéből is bőven jut stadionra, egyebekre (az úgynevezett taópénz pedig közpénz, az ezzel kapcsolatos buta vitát lezártnak tekinthetjük).
A (párt)állami futballirányítás nemcsak erkölcsileg kifogásolható, de a jelek szerint hosszabb távon nem is sikeres. Az egész szisztéma piacképtelen: bőséges állami támogatás nélkül éppúgy összecsuklana, mint a magyar gazdaság uniós források híján. Eljött az újratervezés ideje annak kimondásával, hogy a sport, a futball – ellentétben az oktatással, az egészségüggyel vagy éppen a környezetvédelemmel – bizony nem stratégiai ágazat, és nem lehet a politika legitimációs eszköze. Ettől még lehet(ne) közösségi örömforrás, a nemzeti büszkeség és összetartozás kovásza, ahogy azt tavaly az erején felül teljesítő, kisebbfajta csodát végrehajtó válogatottunk példája megmutatta. Nincs az a szégyen, amely ezt az élményt feledtetné, ahogy nincs az a múltbeli érdem, amely az andorrai kudarcot megbocsáthatóvá tenné.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.06.17.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
