Kató Béla püspök Ausztráliában járt nemrég, ahol a református gyülekezetek lelkipásztoraival, gondnokaival találkozott. Az ott tapasztalt élményeiről, a kontinensen élő magyarokról, a szórványban élők mindennapjairól kérdezte őt Somogyi Botond, az Erdélyi Napló munkatársa.
– Hegedűs Lóránt, Tőkés László, Csiha Kálmán és Bölcskei Gusztáv után Kató Béla püspök is Ausztráliába látogatott. Milyen céllal utazott a világ másik felébe?
– Régóta hívnak az ott szolgáló lelkipásztorok, s mivel korábban szinte hagyományos módon a Kárpát-medencéből egy-egy püspök ellátogatott a déli kontinensre, úgy éreztem, mandátumom alatt nekem is kötelességem eljutnom oda. Egyrészt azért, mert mind a négy lelkipásztor erdélyi, másrészt, mert nincs egyházszervezetük, négy egymástól külön gyülekezetben élnek. Ez részben szabadságot jelent számukra, de a forrástól, a Kárpát-medencétől távol kerülve akár veszélyeket is rejthet magában.
– Milyen gyülekezeteket látogatott meg?
– Rövid volt az idő, ezért csak Sydney-ben, valamint a brisbane-i és a Gold Cost-i közösségben szolgáltam egy-egy vasárnap.
– Hány magyar él Ausztráliában, mekkorák a gyülekezetek?
– Mintegy százezer magyar él a kontinensen, de csupán kétezer címet tartanak számon: nagyjából ennyi családdal, személlyel tartják fent valamilyen szinten a kapcsolatot. Ez nagyon kevés. Brisbane-ben és Gold Coston különben – ahol nincs más magyar nyelvű szolgálat – nagyon vegyes a közösség. Az utóbbi helyen például istentisztelet alkalmával egy Aradról elszármazott pünkösdista család énekelt a hét gyermekével angol nyelven. Úgy érezték, hogy a közösséghez tartoznak. A katolikusok is elmondták az Üdvözlégy Máriát. Egy átlagos vasárnapi istentiszteleten amúgy 50–60, különleges alkalmakkor 100 személy vesz részt. Ezekre hárul az egyház és a lelkipásztor fenntartása, mert az állam nem támogatja az egyházakat. Brisbane-ben jobb a helyzet, ugyanis Kovács Lőrinc lelkipásztor egyúttal tiszteletbeli konzul is, így rengeteg adat birtokában van, és sok magyarral tud kapcsolatba lépni.
– Milyen kérdések merültek fel a találkozások alkalmával, miben kérték a püspök úr tanácsát, segítségét?
– Elsősorban arról beszéltünk, milyen formában tudnának a magyar református egyházhoz tartozni. A Generális Konvent a Kárpát-medencére vonatkozik, ezért az ausztráliaiak úgy tudnának csatlakozni, ha a konventet alkotó egyháztestek közül egyesek lemondanának egy vagy két helyről az ő javukra. Javasoltam, hogy az erdélyi egyház az ausztráliai javára átadna egy helyet. Ezt viszont csak abban az esetben lehet megtenni, ha az ottani négy gyülekezet létrehoz egy szervezetet, amely képviselheti a gyülekezeteket a konventben. Közös múltunkat, akár hitvallási szempontból is – vallásos irodalom, missziós iratok –, csak úgy lehet fenntartani, ha kapcsolatot ápolnak a Kárpát-medencei reformátussággal. Jelen pillanatban a helyzetük bizonytalan, mert a lelkészutánpótlás nem megoldott. Nyitottabbak voltak azonban egy másik kérdésben: a román ortodox egyház mintájára a reformátusnak is lehet kiküldött missziós lelkipásztora. Ez azt jelentené, hogy – amennyiben hozzánk, Erdélyhez tartoznának – a fizetést a román államnak kellene biztosítania számukra. A külföldön szolgáló missziós munkát végző ortodox papok ugyanis nem kis összeget kapnak. A beszélgetéseken elhangzott: nagy szükség volna ifjúsági munkát végző személyekre, vallástanárra, illetve léteznek olyan jelentős magyar lakossággal rendelkező városok, ahol új gyülekezeteket is lehetne alakítani.
– Másfél évtizeddel ezelőtt lelkészhiányról beszéltünk. Ma már négyen szolgálnak Ausztráliában. Minek tulajdonítható, hogy mind a négy lelkipásztor erdélyi?
– A százezer magyar jelentős része nem erdélyi származású. Az, hogy mind a négy szolgálattevő erdélyi, egyrészt Csiha Kálmán püspöknek köszönhető, aki először járt ott, és ő próbálta megszervezni a gyülekezeteket, Dézsi Csabát be is iktatta Melbourne-ben. Másrészt annak, hogy mi itt Erdélyben másként gyakoroljuk a szolgálatunkat, másképp viszonyulunk az emberekhez. Ezt pedig mindenhol látják és érzik. Ezért is mondták nekem ottlétem alkalmával, hogy ha valami történik, akkor is Erdélyből küldjünk lelkipásztort, mert azokat ismerik és szeretik.
– Ausztráliába több hullámban érkeztek magyarok, ezért nehéz őket összefogni. Milyen a kulturális életük, mennyire jellemző az asszimiláció?
– A földrészre elsősorban a második világháborút követően érkeztek magyarok, de ott főleg klubokban és egyesületekben (pl. délvidékiek, 56-osok, budapestiek stb.) élték meg a közösséget, egyház csak évekkel, évtizedekkel később alakult. Az egyházra is sok esetben klubként tekintettek, mint egyfajta alternatívára. A később kitelepedett magyaroknak már idegen volt a klubélet és a kiöregedő generáció, a most érkező, főleg magyarországi fiatalok pedig már az anyaországban sem éltek egyházi, közösségi életet, ezért nagyon nehéz dolgozni a rendkívül heterogén közösséggel.
– Most is tart a magyar kivándorlás?
– Igen, elsősorban Magyarországról. Ausztráliában magas az életszínvonal, jó pénzt lehet keresni. A napjainkban kitelepedő fiatalok azonban hamar szeretnének integrálódni, mert ők nem háború elől menekültek, hanem anyagi jólét miatt hagyták el szülőföldjüket. Nem keresik a kapcsolatot az egyházzal, ők azok, akik azt mondják, nem kell magyarkodni.
– Az istentiszteleten kívül milyen más közösségmegtartó rendezvényeket szerveznek a gyülekezetek?
– Az egyházi alkalmakon kívül megtartják a nemzeti ünnepeket, éves találkozókat szerveznek, a lelkipásztorok meglátogatják a családokat. Sydney-ben és Melbourne-ben is működik egy alapítvány által létrehozott 100–120 főt befogadó ökumenikus idősek otthona, ahol rendszeresen tartanak bibliaórákat. Az épületben berendeztek egy kis múzeumot is azokkal a tárgyakkal, amelyeket az óhazából vittek ki (pl. láttam vérfoltos ’56-os zászlót is), többnyire a Duna Tévé adásait nézik, egyre kevesebbet használják az angol nyelvet, inkább a magyart, és soknak van honvágya. Kérdés, hogy mi lesz a hagyatékaikkal, könyveikkel, hiszen az unokákat – akik már nem tudnak magyarul – mindez már nem érdekli.
– Ausztráliából kevesen telepednek haza…
– A repülőtéren az egyik eladó szólított meg minket, amikor hallotta, hogy magyarul beszélünk. Elmesélte, hogy ’56 után telepedtek ki, ám a kilencvenes években szüleivel visszaköltözött Magyarországra, ő azonban nem tudta megszokni a környezetet, és visszament Ausztráliába. Ez is jelzi, hogy aki ott nő fel, nehezen tud beilleszkedni az erdélyi vagy anyaországi közegbe, az emigráció ugyanis egyirányú utca. Rendkívül megható volt számomra az, amikor a sydney-i öregotthonban egy idős bácsi odajött mellém, és azt mondta, velem jön. Nem mérte fel reálisan a helyzetét, de annyira erős honvágy tört fel belőle a találkozás miatt, hogy fel akart ülni a repülőre – hazajönni. Valószínűleg nem is lett volna már hova. Elgondolkoztam, hogy adott történelmi pillanatban mindenki meghoz egy döntést, s annak jó, de rossz oldalait, következményeit is viselnie kell – mindvégig.
– A két vasárnap tartott három istentiszteleten kívül milyen más programon vett részt?
– Melbourne-be és Adelaide-ba nem jutottam el, de jó volt, hogy mind a négy gyülekezet lelkipásztorai és gondnokai összegyűltek, és három napon keresztül együtt tudtunk beszélgetni egy Gold Cost-i szállodában. Látogatásom egybeesett Áder János köztársasági elnök látogatásával, aki az ´56-os forradalom jubileumi éve kapcsán utazott Ausztráliába, több oklevelet adott át az ottani magyaroknak. Jóleső érzés volt látni Sydney-ben Józsa Erikát, a 80-as évek bukaresti tévé magyar adásának egyik szerkesztőjét, aki a helyi magyarság megmaradásáért tett erőfeszítéseiért kitüntetést vett át Áder Jánostól. Brisbane-hez közel a pálos rend által létrehozott parkba látogattunk el, ahol a földrészen lakó 129 nemzetből 52 felépített egy-egy kis kápolnát, mi a magyarokét néztük meg.
– Az európai ember számára a kontinens furcsa és rendkívül távol van, nem csak földrajzi szempontból. Milyen különlegességet tapasztalt a másfél hét alatt?
– Furcsa, hogy nincs tél, az innen kitelepültek is nehezen szokják meg a különleges időjárást. November végén készülődtek a karácsonyra rövidnadrágban. 35 fokos melegben fürödtem a tengerben úgy, hogy fölöttünk cápafigyelő helikopterek köröztek. Az Európánál is nagyobb földrész egyúttal egy ország is, de csak 21 millióan élnek ezen a területen, városokba tömörülve a tengerparton. Amerikához képest nem a zsúfoltság érzetét kelti. A parton felhőkarcolókat építenek, de a városok a földrész belseje felé több száz kilométeren terülnek el. Hely bőven van, a családi házak ezért nagyrészt egyszintesek, sokan erdőben építenek maguknak lakást, ezért szoktuk látni, hogy erdőtüzek alkalmával ki kell őket telepíteni. Az erdőtűz amúgy regenerációs folyamat. A földrész belsejében óriási kiterjedésű lakatlan területek vannak, ahol számos – számunkra különleges – állatfaj él. Ám érdekes és egyben szomorú, hogy az ember miként tud beavatkozni a természetbe. A kontinensre kivándorolt telepesek több állatot is magukkal vittek, azok pedig ott elszaporodtak. A nyulak milliós nagyságrendben élnek, mindent megrágnak, permetezéssel próbálják irtani százezres nagyságrendben. Hasonló a helyzet a kecskékkel is, egy azokat pusztító betegséget is kifejlesztettek, sokáig kérdés volt, hogy bevessék-e az állatok ellen. Ennél még különlegesebb, hogy elszaporodott vadtevecsordák száguldoznak a kontinensen, s ma már onnan exportálják Arábiába a tevéket.
Somogyi Botond
erdelyinaplo.ro
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
