A Politico részletes elemzésben mutat rá, milyen politikai machinációkon múlhat a Trump-adminisztráció sikere.
Az, hogy a Donald Trump elnökségéhez fűzött reményekkel ugyanúgy befürdik-e a világ, mint Barack Obama változást ígérő kampányához fűzött bizakodással, hamarosan kiderül.
Az üzletemberből lett kényszer-republikánus politikus ugyanis – az agyonhiszterizált, identitáspolitikába fulladó kampány ellenére – főleg azzal az ígéretével került a Fehér Házba, hogy „lecsapolja a mocsarat”, azaz keményen rendet vág Washingtonban és felszámolja az ottani korrupt politikai gépezetet.
Már most látszik, hogy ez nem lesz könnyű feladat, és nem csak azért, mert az establishment máris elkezdte pofozgatni a leendő elnököt, mondván „nem eszik azt olyan forrón, Donaldka”.
A republikánus pártelit behúzná a kéziféket
Mint azt már korábban írtuk, Trumpnak nagy mértékben szüksége lesz tervei végrehajtásához a republikánus kongresszusi többség támogatására, ahol viszont a Republikánus Párt ókonzervatív, a washingtoni intrikákban, korrupcióban és plutokrata állóvízben nyakig merülő szárnya viszi a szót. Ők pedig, köszönik szépen, nagyon is jól érzik magukat a „mocsárban”, és nem nagyon akarnak hallani holmi „lecsapolásról”, de úgy általában Donald Trumpról sem.
Olyannyira, hogy készek gond nélkül hátba szúrni a leendő elnökkel eddig roppant kritikus, most viszont egyre barátibb hangnemet megpendítő házelnököt, Paul Ryant.
A republikánus politikus hirtelen nagyon kellemetlen helyzetben találta magát, miután egy békülékeny hangnemű találkozó után teljes mellszélességgel kiállt Trump elképzelései mellett és beígérte a kongresszus támogatását. Úgy tűnik, a republikánus szenátoroknak azonban nagyon is más terveik vannak, és pikk-pakk készek ejteni az eddig valóban szinte tejhatalmú Ryant (gyakorlatilag az ő nyakába varrnák, hogy az Obama-adminisztrációnak republikánus szenátusi többség mellett is sikerült olyan háborús konfliktusokba sodornia az országot, amit sem a republikánusok, sem a közvélemény nem támogatott).
Ezekből a taktikázásokból az körvonalazódik, hogy a republikánus pártelit a szenátuson keresztül akarja majd fogni az új elnököt, bekorlátozva Trump mozgásterét. Kérdés, hogy a tagság, az egyes szenátorok és a választók ezt mennyire fogják díjazni, mivel a párt szavazóinak jelentékeny hányada is szívesen látná, ha fejek hullanának Washingtonban, pláne, hogy Barack Obama 2012-es újrázása semmiféle retorzióval nem járt a republikánus döntéshozókra nézve.
Érdekes, hogy a külsősnek számító jelölt győzelme egyben a Republikánus Párt mély válságát, sőt, a demokratákhoz hasonló megroggyanását is jelzi. Az, hogy a 17 elnökjelöltjükből végül a kívülről érkezett Donald Trumpnak sikerült bezsebelnie a győzelmet, ráadásul úgy, hogy hagyományosan demokrata államokat is meghódított és Floridát is sikerült maga mellé állítania, egyértelműen az establishment-republikánusok kudarcát jelenti:
a pártelit nem csak abban hibázott, hogy nem állt Trump mögé (akinek ez egyébként többet használt, mint ártott), de e döntésükkel az elmúlt, több mint egy-másfél évtized teljes politikai irányvonalának nyilvánvaló kudarcát is elismerték.
Épp ezért kérdéses, hogy az új idők szavára hallgatni nem akaró, a felelősség elől menekülő republikánusok keresztbe tudják-e még fektetni a kongresszust Trump programjának, és ha igen, akkor meddig. Nem érdemes elfelejteni, hogy két év múlva államonkénti helyhatósági választás következik az Egyesült Államokban, ott pedig a választók nagyon könnyen megbüntethetik a republikánus adminisztrációt, ha rosszul teljesít, ennek pedig a párt hosszú távon nagyobb kárát láthatja majd, mint Donald Trump.
Sötét lovak az istállóban
Ugyan az amerikai elnökválasztás kapcsán Donald Trumpot szokás sötét lóként emlegetni, ez a titulus most nem csak rá, hanem Reince Priebusra, a Republikánus Párt Nemzeti Bizottságának elnökére is egyre jobban illik. Ő egy hirtelen pálfordulást követően az elsők között volt a Republikánus Párt politikusai között, aki kiállt Trump jelöltsége mellett, és teljes lendülettel támogatta az üzletembert. E hűség jutalmaként most ő lehet az elnöki stáb feje, ami az egyik legfontosabb kulcspozíció az amerikai politikában.
A Republikánus Párt ultraradikális szárnya, az úgynevezett Tea Party (akik szintén szeretnék, ha rend lenne az amerikai politika legfelsőbb szintjein) azonban a napokban figyelmeztette Trumpot:
Priebus a rendszer embere, egy washingtoni bennfentes, akivel szerintük elképzelhetetlen a megújulás és a korrupció felszámolása.
Ha igaz, amit a marginális, de nagyhangú csapat állít, akkor a Trump-adminisztráció sikere múlhat azon, ki kerül végül az elnöki stáb élére.
Eddig Priebus-on kívül két jelölt került szóba:
Steve Bannon, Breitbart-igazgató/senior-kampánytanácsadó és Chris Christie, New Jersey állam kormányzója.
Mostanra egyértelműen Bannon és Priebus maradt a két favorit, és úgy tűnik közülük is inkább az utóbbinak áll a zászló.
Egy biztos, ha a republikánus elitnek sikerül az elnöki stáb vezetőjén keresztül irányítania Trumpot, aligha várhatóak lényegi változások és a washingtoni politika reformja továbbra is csak az egyszerű emberek és az elszigetelt politikai csoportocskák vágyálma marad, a szenátus pedig fogatlan oroszlánból gyakorlatilag a legerősebb politikai szereplővé válhat. Kérdéses viszont, hogy ezzel, némi időn kívül, nyer-e valamit a Republikánus Párt vezetése, vagy épp a párt teljes szétesését idézik majd elő.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
