A Jobbik elnöke a múlt heti afférja után kedden megint fülön csípett egy sündörgő fotográfust. Pontosabban csak észrevette, hogy mi történik, sarokba szorítania ezúttal nem sikerült a kis paparazzót. Ezek után egyre izgatottabban-felajzottabban várhatjuk, vajon mit tudnak kihozni a sztoriból az erre hivatott televíziós csatornák és sajtótermékek.
Egy roppant fontos dologról mindazonáltal nem beszéltünk még a milliárdosok és politikusok új keletű lesifotózgatása kapcsán. Éspedig arról, hogy a jelenség – amelynek undormányos mivoltától talán azok is irtóznak legalább egy kicsit, akik a hasznát lefölözik – végső soron illesztésmentesen passzol a nemzetközi trendekbe. Azt is mondhatnánk, hogy Vona Gábor – illetve elődei és sorstársai, akik között Spéder Zoltánt és Simicska Lajost éppúgy megtaláljuk, mint Volner Jánost és Juhász Pétert – olyan világsztárokkal került egy csomagba, mint például Luís Figo. Már hogy konkrétan azt a személyt említsük, akivel Andrea Belmonte fényképésznek konfliktusa is keletkezett a közelmúltban.
Óriási tévedés azt állítani – holmi népszavazásokra vagy bizonyos retorikai elemekre bazírozva –, hogy Magyarország távolodna Európától. Ellenkezőleg, nagyon is közeledik. Amennyiben nem csupán a legjobban bevált és sokszorosan tesztelt módszereket, hanem a legjobb tudású szakembereket is képes alkalmazni és fizetni. Sokáig úgy éreztük, a világ perifériáján tengetjük életünket, messze mindentől, ami igazán fontos és érdekes. Az első komoly jelét annak, hogy ez megváltozhat, tíz évvel ezelőtt, 2006 októberében figyelhettük meg. Előbb az őszödi beszéd kiszivárogtatása után, majd október 23-án olyan zavargások törtek ki, hogy bármelyik nyugati nagyváros bármelyik lakója megnyalhatta volna mind a tíz ujját. Akárki akármit mond, európai értelemben vett metropolisok nem léteznek vehemens civilek–rendfenntartók összecsapások nélkül. (Az iróniát-szarkazmust egy pillanatra félretolva ezúton kérek elnézést mindazoktól, akik az akkori sajnálatos események szenvedő áldozatai voltak.) Bizonyos értelemben a paparazzizás is erről szól.
Az kegyelmi állapot volt, hogy nálunk ez ideig nem volt kiemelt téma a gazdasági-politikai főszereplők magánélete. Ennek a helyzetnek meg kellett változnia. Azok a boldog békeidők, amikor még egy Ron Werber nevű fickó számított a legkeményebb kampányhéjának, nyom nélkül elmúltak. Ha szegénykém még figyel Magyarországra, biztosan szégyelli magát, amiért nem bírt vagy elég bátor, vagy elég tehetséges lenni.
Vagy csupán nem jött rá, hogy egyrészt a legnagyobbaktól kell tanulni, másrészt mindent szabad, harmadrészt mindenki elérhető. Annyi az egész, hogy merjünk nagyok lenni, nagyot álmodni, mert a világ – minden ellenkező híreszteléssel szemben – annyival úgysem nagyobb nálunk. Mi is alakíthatjuk az európai politikát. Mi is szerződtethetjük a legmenőbb amerikai tanácsadókat. Minket is beengednek a legdrágább ibizai klubokba. Mi is mászkálhatunk baromi drága táskákkal. Mi is megfizethetjük a legsunyibb paparazzikat.
Dobjuk el kisebbrendűségi komplexusainkat, szakítsunk gátlásainkkal. Amíg a másik gyáva ehhez, addig minden meccset mi fogunk megnyerni. Ennyire egyszerű.
Aki ennyiből nem érti, hogy mi a különbség a profik és az amatőrök között, az nézze meg és vesse össze a kormánypárti bulvár bármelyik gyilkos anyagát mondjuk az MSZP vagy a DK legfrissebb referendumos filmecskéivel. Ég és föld. Az összes szóba jöhető tekintetben. Múlt század kontra 2016. Persze nagy szerencse, hogy egyiket sem muszáj választanunk. A szánalmas és az undorító sem opció – de azzal azért fontos tisztában lenni, hogy az egyiknek tényleg semmi esélye a másikkal szemben. A jó hír: egyszer állítólag minden pohár túlcsordul. Talán még a legmocskosabbak is.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
